Az Einsatzgruppen-per 1947. szeptember 29-én kezdődött, és nyolc hónap után, 1948 áprilisában ért véget. A tárgyalást vezető amerikai főügyész, a frissen diplomázott Ben Ferencz volt. Mint neve alapján sejthető, egy magyar származású ügyészről van szó, aki 1920 márciusában született Erdélyben, Nagysomkúton. Néhány hónappal később a trianoni békeszerződés nyomán az egykori Magyar Királyság elveszítette területe kétharmadát, így Nagysomkút román fennhatóság alá került.
Ferencz alig tíz hónapos volt, amikor szülei kivándoroltak az Egyesült Államokba, mert elegük lett abból, ahogyan a román hatóságok zaklatták az erdélyi magyar zsidókat. New Yorkban nőtt fel, majd jogot tanult. Kiváló eredményeire felfigyeltek, és kapott egy ösztöndíjat a Harvard Egyetem jogi karára, ahol 1943-ban szerzett diplomát, szakterülete a háborús bűnök voltak. Utána szolgált az amerikai hadseregben, és őrmesterként jelen volt a normandiai partraszállásnál is. A háború végén áthelyezték ahhoz a jogi részleghez, amelynek el kellett kezdeni kivizsgálni a nácik által elkövetett háborús bűnöket. Felettesei utasítására végiglátogatta az amerikaiak által felszabadított koncentrációs táborokat.
Buchenwaldtól az ügyészi pulpitusig
Az akkor mindössze 27 éves fiatalembert szinte letaglózták a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadításánál látott szörnyűségek, és elhatározta, a fegyveres erőszak helyett a törvény erejével vonja felelősségre a Harmadik Birodalom leggonoszabb gyilkosait. A táborban halomba dobált holttestek és rongyokba öltözött, élő csontvázakká soványodott túlélők fogadták. A szörnyűségekről nem beszélt a háború utáni évtizedekben, csak nagyon ritkán. Egyik alkalommal a The Washington Postnak, tíz éve pedig a BBC-nek, amikor azt mondta:
Valahol azt írtam, hogy bepillantottam a pokolba – de úgy gondolom, a pokol mennyország lett volna ahhoz képest, amit akkor láttam. Részletesen le tudom írni, mert az emlék rendkívül élesen él az agyamban. Ugyanakkor soha nem érti meg senki igazán, milyen volt, mert a racionális emberi elme egyszerűen képtelen felfogni azt a borzalmat.
Amikor a háború után visszatért New Yorkba, a Pentagon felkérte, hogy maradjon a nürnbergi háborús bűnök kivizsgálására létrehozott jogi csapatban. Az Egyesült Államok vezetése ugyanis tisztában volt azzal, hogy az 1945–1946-os fő per – amelyben Hermann Göring és a náci államgépezet csúcsvezetői álltak a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt – csupán egy szűk keresztmetszetét mutatta be a rendszer bűneinek.
Ahhoz, hogy a világ megértse, miként volt képes egy kultúrállam elkövetni és eltűrni efféle atrocitásokat, a társadalom minden szeletét nagyító alá kellett venni. Ferencz kutatásai során ezt négy területre szűkítette le. Az orvosokra, akik a szörnyű kísérleteket elvégezték az élő embereken, aztán a bírákra és jogvégzettekre, akik a fasiszta ideológia szolgálatában kiforgatták a törvényeket. Felelősök voltak a leggazdagabb iparmágnások is, akik gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatták az embereket, és végül a SS-gyilkosok, akik a közvetlen megsemmisítésért feleltek.
Aztán véletlenül rábukkantak a bizonyítékokra
Ferencz feladata az volt, hogy Berlinben a náci archívumokat átfésülve bizonyítékokat találjon a fent említett csoportok ellen. A mintegy ötven kutatóból álló csapata véletlenül olyan dokumentumokra bukkant, amelyek megváltoztatták a perek menetét: megtalálták ugyanis az úgynevezett Einsatzgruppen (a mobil, bárhol bevethető kivégzőosztagok) napi, szigorúan bizalmas jelentéseit.
Az Einsatzgruppen tagjai a Wehrmacht, vagyis a német hadsereg mögött jelentek meg az elfoglalt Lengyelországban és a Szovjetunió területén. Egyetlen feladatuk volt: könyörtelenül és habozás nélkül kivégezni minden egyes zsidó férfit, nőt és gyermeket, valamint a Harmadik Birodalom feltételezett vagy valós ellenségeit.
Becslések szerint mintegy 3000 német férfi vett részt ezekben a tömegmészárlásokban.
Amikor Ferencz szembesült azzal, hogy a dokumentumok alapján több mint egymillió ártatlan ember szisztematikus meggyilkolásáról van szó, Nürnbergbe repült Telford Taylor tábornokhoz, a per amerikai főügyészéhez. Ragaszkodott hozzá, hogy az Einsatzgruppen esetében is nyissanak egy utópert. Taylor válasza kezdetben elutasító volt, mert a tárgyalások már folytak, a jogászok le voltak terhelve, a Pentagon pedig nem hagyott jóvá újabb pert.
Ferencz azonban hajthatatlan maradt, és mindvégig azt mondta, hogy a kezében van egy „olyan léptékű tömeggyilkosság bizonyítéka, amilyen soha nem volt az emberiség történetében, és bűn lenne futni hagyni ezeket az embereket”.
A tábornok végül ráállt az ügyre, de csak azzal a feltétellel, ha Ferencz a meglévő munkája mellett egymaga vállalja a vádat. Így lett a 27 éves fiatalember a történelem legnagyobb gyilkossági perének főügyésze.
Huszonkét vádlott a huszonkét székre
Mivel a több ezer elkövető mindegyikét lehetetlen volt bíróság elé állítani, Ferencz szigorú szempontrendszer alapján választotta ki a vádlottakat:
Már elfogott elkövetők, vagyis csak olyan személyek jöhettek szóba, akik fogságban voltak.
Számított a magas rang és a végzettség is. A végrehajtó sorkatonák helyett a parancsnokokra fókuszált. Előnyben részesítette a doktori címmel rendelkezőket és a tábornokokat.
Helyhiány: végül pontosan 22 embert ültetett a vádlottak padjára.
„Miért éppen huszonkettőt a háromezerből? Mert mindössze huszonkét ülőhely volt a vádlottak padján. Abszurd, nem? Természetesen az. Göringéknek is ennyi hely jutott. Az én esetemben ez csak reprezentatív mintára volt elegendő” – ismerte el Ferencz, hozzátéve, a teljes körű igazságszolgáltatás gyakorlatilag kivitelezhetetlen volt. A bizonyítási eljárásban a vádlottak saját – szigorúan titkos – jelentéseit használták fel, amelyekben büszkén számoltak be feletteseiknek arról, hány embert végeztek ki az aznapi akciók során. A védelem érvelését, amely szerint csupán parancsot teljesítettek, Ferencz egyszerűen képtelenségnek nevezte, mert szerinte a bizonyítékok alapján a parancsnokok olyan túláradó lelkesedéssel gyilkoltak, hogy még dicsekedtek is az áldozatok számával. A vádlottak közül egyik sem mutatott megbánást.
A döntés és a nürnbergi elvek öröksége
Az Einsatzgruppen-perben a bíróság húsz nácit talált bűnösnek háborús és emberiesség elleni bűncselekményekben, kettőt pedig bűnszervezetben való részvételért ítélt el.
Ferencz nyitóbeszéde a nemzetközi jog legkiemelkedőbb megszólalásai közé tartozik: „Itt több mint egymillió ártatlan és védtelen férfi, nő és gyermek meggyilkolását tárjuk fel. Nem a bosszú a célunk, és nem is csupán az igazságos megtorlást keressük. Arra kérjük ezt a bíróságot, hogy a nemzetközi büntetőjog eszközeivel erősítse meg az ember jogát a békés és méltóságteljes élethez, tekintet nélkül fajra vagy vallásra. Az ügy, amelyet előterjesztünk, az emberiség könyörgése a törvényért.”
A gonosz és a háború tanulságai
Ben Ferencz élete hátralévő részét a nemzetközi jog fejlesztésének szentelte, és kulcsszerepet játszott abban, hogy 1998-ban megalakult a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC). Amikor élete alkonyán arról kérdezték, mit tanult az emberi gonoszságról és az erőszakra való hajlamról, megrendítő választ adott:
Megtanultam, hogy a háború tömeggyilkosokat csinál az egyébként rendes emberekből. Ez minden háborúra és minden nemzetiségre igaz. A legszörnyűbb háborús bűnöket sem vadállatok követik el, hanem művelt, jó szándékú, hazafias emberek, akik meg vannak győződve arról, hogy a kötelességüket teljesítik, és a vallásukat, nemzetüket vagy gazdasági biztonságukat védik. Nem szarvakkal a fejükön szaladgáló ördögökről van szó.
A nürnbergi perek és Ben Ferencz életműve arra figyelmeztet minket, hogy a büntetlenség kultúráját fel kell váltania a jog uralmának. A szellemi és lelki újranevelés hosszú és nehéz folyamat, de ahogyan a legfiatalabb nürnbergi ügyész fogalmazott: „Soha ne adjuk fel! A jog, a törvény mindig jobb, mint a háború.”
Ben Ferencz 2023-ban halt meg, 103 éves korában.
(Borítókép: A nürnbergi per tárgyalóterme 1946-ban. Fotó: Bettmann / Getty Images)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!