Nem is olyan régen – a művészetben mindig „most” van –, 1995-ben Melocco Miklós írt egy vallomást az Alföld című folyóiratban. A címe ez:
Elmélkedés a szobrászatról.
A szobrászművész ekkor már betöltötte a hatvanadik életévét. Azaz alaposan megérett benne az, amit a szobrászatról mondani akart. Vagy egyszerűen csak gondolt. Például azt, hogy „a szobrászatban a vágyak és az álmok, a becsvágy, a feladat és a tárgy közé odaáll a mesterség”, hogy a szobrász, „előretekintve a félsötétbe, ahol nem lát semmit tisztán, ott is egyszerű, természetes, és előbb-utóbb ismerőssé váló dolgok várják. Tudja, hogy az ismeretlen is egyszerű. De ha ráhajol, hogy szemügyre vegye, még sötétebb árnyékba takarja azt, amit vizsgálni akar. Az újat. Ha egyáltalán arra bukkant, így a felfedezők útja botorkálás.”
Róma, Berlin, Budapest
Melocco Miklós 1935. április 3-án, Rómában született. Édesapja akkor az MTI, a Magyar Rádió római tudósítója volt. Most írhatnánk azt, hogy nagy előny ez egy leendő szobrászművésznek, hiszen magába szívta Itália minden addig összegyűlt művészettörténeti emlékét, de ez nem volna igaz, hiszen nem sokkal később már a hitleri Németországban élt, ahonnan családjával kénytelen voltak eljönni, Magyarországra költöztek. Utólag már tudni lehet, hogy nem feltétlenül abba a városba, ahol jól érezték magukat, de a sors olykor olyan helyekre küldi a lelket, ahol – talán – feladata van. Még akkor is, ha édesapját, aki akkor már a katolikus hetilap, az Új ember munkatársa volt, 1951-ben koncepciós perbe fogták, majd kivégezték.
Melocco Miklós szerint a szobrászművész két hajtóereje a leckefelmondás, valamint az, hogy érezze és élvezze a zsenialitást, és felfedezze az újat, könnyedén.
Merthogy a szobrászművész „szeretné büszkén és hibátlanul felmondani azt, amit jól tanult meg. Mint a mesterek, akik begyakorolt mozdulatokkal kezdenek a munkához és azt is meg tudják mondani, hogy mikorra lesznek készen.”
A másik hajtóerőről pedig úgy fogalmaz, hogy az „is tanult dolog. Elkerülni az elkerülhetetlent, a nehéz vizsgálódást.”
Melocco Miklós gyerekkorát a nélkülözés, a küzdés határozta meg, de legfőképpen az, hogy ha szükségük volt valamire, azért már középiskolásként is dolgoznia kellett. A Képzőművészeti Főiskolára csak harmadjára, 1955-ben vették fel. Egy év múlva már szovjet tankok vonultak Budapest utcáin, a forradalom idején Melocco Miklós lábát egy lövedék megsebesítette.
19
Galéria: Kőbe álmodott történetek – Melocco Miklós élete és műveiFotó: Bencseky Mátyás / FORTEPAN
Szentül hinni a tévedésben
A szobrászművész, amikor elmélkedését a szobrászatról megfogalmazta, már érdemes művész volt, 1988-ban Kossuth-díjat is kapott. Az intuíciót mint alkotáshoz szükséges alapot leleményként írta le:
Rálelni valamire, ami érdekes, fontos vagy szükséges. Hiszen a botorkáló úton valami érdemlegesre vágyik az ember. Persze a tévedés is tetszhetik érdekesnek, fontosnak vagy szükségesnek. Meg kell vizsgálnia, amit talált, ugyanolyan lelkesedéssel a tévedést, mint a telitalálatot, mert úgyis csak utólag lehet megtudni, hogy a találmány sikeres volt-e, vagy sem. Esetleg nem is képes ezt eldönteni az, aki rátalált a várva várt újdonság helyett valami feleslegesre. Ezért aztán a tévedés is szorgalmat, lelkesedést, mérlegelést, hitet és időt igényel. Sokat. A tévedésben is szentül hinni kell. Majd az utókor eldönti.
Melocco Miklós egész életét a művészetnek és az elmélkedésnek szánta. Mindig is az egyediség érdekelte, nem foglalkozott azzal, ami tucat vagy tömegigény. Témáit rendre az anyaghoz hajlította, az anyagot az emberhez, a többnyire magányos, kiszolgáltatott, a szárnyait kereső emberhez, annak is egy-egy mozdulatához. Szobrai mintha beszélnének, szólnának, de sosem harsányan, tolakodóan, csak éppen annyira szuggesztíven, hogy szinte fájjon az, amit látunk, amit mozdulatlanságba dermedt alakjai, gondolatai képesek megmutatni. Ezért is van az, hogy ha látunk egy Melocco-alkotást, az nem mond el nekünk mindent azonnal. Vissza kell térni mindhez, és a megformált valóság történetei folytatódnak.
Melocco Miklós folyton egy történetet mesél. A szobraival is. Az ember történetét. Az ember helyét és lehetőségét. Nála az alkotás folyamatában minden egyszerre emberi és éteri, belső és külső. Szemlélődéseiben az ember mint örök és elpusztítható lény jelenik meg. Ahogyan írta: „Ha gyermekkorom emlékeivel, vágyaival nézek egy virágot, melyben nincsen erotika, politika, semmi olyan, ami a felnőttekre jellemző, hanem a mesék világába szeretnék belépni, akkor tudomásul kell vennem, hogy felnőttem, jellemző rám, hogy hány kiló vagyok, és nem tudom magam elvarázsolni, és egy virágba, mint egy méh, nem tudok belépni.
A virág kelyhe nem alkalmas arra, hogy a tündérország kapuja legyen. Ébren elgondolt vágyaimat pedig nem tudom olyan hittel elhinni, mint gyerekkoromban.
Emlékszem mindenre, de megváltoztam.
Ha megváltoztam, meg kell változtatnom a világot magam körül. Azon a jogon, hogy gyerekkoromban sokszor szebb volt a világ, mint felnőttkoromban, valószínűleg másoknak is. Könnyű volt bennünk a hitet felébreszteni, hogy elhiggyük a meséket.”
(Borítókép: Melocco Miklós 2022. október 11-én. Fotó: Vasvári Tamás / MTI)
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!