Mindent letaroló sikere után nem volt kérdés, hogy a 2009-es Avatarnak folytatást kell kapnia. Bár akkoriban folyamatosan olvasni lehetett pletykákat a film körüli munkálatokról, a második rész végül csak 13 évvel később, 2022 decemberében érkezett meg – ami előtt rengetegen értetlenül álltak. Pedig nem arról volt szó, hogy James Cameron – vagy a színészek – egyszerűen lusták lettek volna belevágni a folytatásba. A válasz a rendező maximalizmusában és egy elképesztő logisztikai döntésben rejlik, Cameron ugyanis nem egy filmet, hanem egy egész sagát készített elő egyszerre.
Az Avatar: A víz útja és a 2026-os gálán is szóba kerülő Tűz és Hamu forgatása szinte teljes átfedésben zajlott, mivel a legfontosabb cél az volt, hogy a gyerekszínészek ne nőjenek ki a szerepükből a részek között – khm, Stranger Things. Cameron azonban falakba ütközött: a technológia, amivel a fejében létező világot rögzíteni akarta, 2010 környékén még egyszerűen nem állt készen. A legnagyobb kihívást a víz jelentette, amely a digitális mozgásrögzítés egyik legnehezebb közege. Mint ismeretes, korábban a filmiparban vagy „szárazon” forgattak víz alatti jeleneteket köteleken rángatott színészekkel, vagy búvárfelszerelésben, ami viszont eltorzította az arcjátékot. Cameron azonban kijelentette: nála csak a valódi érzelmek fogadhatóak el, így előbb meg kellett építenie a világ egyik legfejlettebb víz alatti forgatási rendszerét.
Maximalizmus csúcsra járatva
És hát meg is építette, pontosabban építtette. A forgatáshoz egy gigantikus, mintegy 3,4 millió literes tartályt húztak fel, amely képes volt hullámokat és áramlatokat szimulálni, a legnagyobb technikai akadályt, a fény visszaverődését ugyanakkor önmagában még nem orvosolta. A problémát az jelentette, hogy a vízfelszín tükröződése gyakran összezavarta a mozgáskövető kamerákat. A megoldást végül milliónyi apró, fehér polimer golyó jelentette, amelyeket a víz felszínére szórtak. Ezek átengedték a színészeket, amikor például feljöttek levegőért, de tompították a tükröződést, így a kamerák jóval pontosabban rögzíthették a mozdulatokat a mélyben is. Ehhez speciálisan fejlesztett kamerarendszerek és szoftverek társultak, amelyek képesek voltak korrigálni a vízben jelentkező optikai torzulásokat is.
A csúcstechnológia ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a színészekre kevesebb munka hárult volna. Szinte a szereplőgárda összes tagjának – köztük a 70-es éveiben járó Sigourney Weavernek is – meg kellett tanulnia hosszú percekig visszatartani a lélegzetét, a levegőbuborékok ugyanis szintén megzavarták volna a digitális rögzítést. Kate Winslet például több mint hét percig bírta odalent, amivel minden korábbi filmes rekordot megdöntött.
A fejlesztések nemcsak a víz alatti látványt alapozták meg, hanem lehetővé tették azt a folyamatosságot is, amit a Tűz és Hamuban láthatunk. A film egyedülálló módon ötvözi a fizikai valóságot a digitális adatokkal: a színészek mozgását egy infravörös kamerarendszer figyelte a víz alatt és felett is, miközben a testükre helyezett markerek segítségével a rendszer folyamatosan rögzítette a mozdulatokat. Ez a módszer garantálta, hogy a Na’vi karakterek mozgása ne animáltnak hasson, hanem minden egyes izomrándulás, a víz ellenállása vagy a test súlypontjának eltolódása biológiailag hiteles legyen. Cameron nem elégedett meg azzal, hogy valami jól néz ki, a film minden egyes képkockájának meg kellett felelnie a fizika törvényeinek.
Tűz, hamu és egy kis mesterséges intelligencia
Míg A víz útja a folyadékok dinamikájáról szólt, a Tűz és Hamu egy új elemet is megpróbált a középpontba helyezni, a tüzet. Cameron ehhez a Wētā FX csapatát kérte fel, hogy fejlesszék tovább a stúdió fizikai alapú szimulációs rendszereit, amelyek nemcsak megrajzolják a lángokat, hanem modellezik a hőterjedést, a gázok áramlását és a füst viselkedését is. Ennek eredménye lett az, hogy a nézők minden korábbinál részletgazdagabb tűzhatásokkal találkozhatnak a vásznon.
A film másik nagy áttörése a neurális hálózatokon alapuló arcrögzítési technológiák alkalmazása volt. Cameronék olyan algoritmusokat használtak, amelyek képesek rendkívül finom arcmozgásokat is értelmezni. Amikor a karakter dühös vagy fél, a digitális modell pontosan követi a színész arcizmainak mikromozgásait. A mesterséges intelligencia azonban itt nem helyettesítette a színészt, hanem inkább egyfajta hídként szolgált: megtanulta, hogyan mozognak Zoe Saldaña vagy éppen Sam Worthington arcizmai, így ha elmosolyodtak – vagy bármilyen más érzelmet fejeztek ki arcukkal –, az algoritmus már tudta, hogyan konvertálja át ezt egy Na’vi anatómiájával rendelkező lény arcára úgy, hogy annak arccsontjai, izmai és akár még fülei is biológiailag hitelesen mozduljanak el.
Mindez jelentősen csökkentette az úgynevezett „uncanny valley” hatást, vagyis azt a kellemetlen érzést, amit akkor érzünk, amikor egy majdnem emberi digitális karaktert látunk, de az valamiért mégis élettelennek tűnik.
A mesterséges intelligencia használata azonban itt még nem apadt ki, a részecske-szimulációkban is fontos szerepet kapott. A vulkáni hamufelhőkben például minden egyes porszemnek saját fizikai tulajdonságai voltak, amelyek ütköznek egymással, különböző felületekhez tapadnak, vagy éppen elszínezik a környezetet. Ehhez olyan számítási kapacitásra volt szükség, amely korábban elképzelhetetlen volt; a Wētā FX szerverparkjai hónapokon keresztül dolgoztak egy-egy komplexebb jelenet renderelésén.
Mindezek után persze felmerül a kérdés, hogy James Cameron – mint rendező – honnan tudta, hogy egy jelenet mikor lett tökéletes, amikor abból ő jóformán alig látott valamit. A színészek már-már nevetséges testhez simuló ruhákban, egy mondhatni steril stúdióban játszottak, miközben arcukba folyamatosan egy fejre rögzíthető kamera lógott nem kevés kábel társaságában. A megoldást ezen a területen egy újabb technológiai bravúr, a virtuális kamera jelentette, amely egyfajta ablakot nyitott a digitális térre. Miközben a színészek egy üres performance capture stúdióban mozogtak, Cameron a kezében tartott monitoron már a kész, digitális környezetet láthatta. Ha elmozdította a kamerát, a virtuális világ is vele mozdult, így úgy tudta komponálni a felvételeket, mintha valóban egy idegen bolygón dokumentumfilmezne.
A film technológiai ívét végül a High Frame Rate (HFR) alkalmazása tette teljessé. A Tűz és Hamu a 2022-ben debütált A víz útjához hasonlóan a standardnak számító 24 képkocka/másodperc helyett ismét megemelt, akár 48 képkocka/másodperces sebességet használ bizonyos jeleneteknél. Ennek célja, hogy csökkentse az elmosódásokat és olyan tisztaságot adjon a képnek, mintha a mozivászon helyett egy ablakon néznénk ki. Ez különösen a 3D-élményt emelte új szintre, megakadályozva – vagy legalábbis késleltetve – a szem fáradását.
Hétvégén kiderülhet, lesz-e jövője az Avatar-filmeknek
Hogy mindez elég lesz-e arra, hogy az Avatar harmadik része aranyszoborhoz jusson, az hamarosan kiderül, vasárnap este (pontosabban hétfő hajnalban) a 98. Oscar-gálán minden eldől. És hogy miért lesz (minden bizonnyal) vízválasztó az idei gála a filmsorozat számára? Nos, elsősorban azért, mert a harmadik Avatar-film közel sem aratott akkora sikert, mint a két előd. Ahogy arról az Indexen is írtunk, míg az az első Avatar-film anno kilenc jelölést kapott, a második pedig négyet – köztük a legjobb film kategóriában –, addig a Tűz és Hamu csak kettőt, mi több, sem a nézők, sem a kritikusok nem ájultak el az eposzi hosszúságú mozitól. Többek között emiatt lehetett az elmúlt hetekben olyan hírekkel találkozni,
miszerint James Cameron megeshet, hogy el sem készíti az Avatar negyedik és ötödik részét.
Bár hivatalosan a széria eltörlése még nem lett megerősítve, bennfentesek szerint minden azon múlik, hogy az Avatar harmadik része hogyan teljesít a mozi után a Disney+-on, illetve az üzletekben, miután fizikai hordozókon is értékesíteni kezdik. Emellett pedig, valljuk be, egy (vagy kettő) aranyszobrocska bezsebelése sem tenne rosszat a mostanra kicsit elfáradt franchise megítélésének. Ahogy írtuk, hétfő hajnalban minden kiderül, az Indexen ugyanakkor már órákkal a gála kezdete előtt Oscar-lázban fogunk égni, tartson velünk egész nap.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!