A finn Remedy Entertainment gondozásában készített és 2019-ben megjelent, Control című, külső nézetes, weird sci-fi játék nem engedett magához közel annyira könnyen, legalább háromszor nekikezdtem, mire úgy igazán be tudott szippantani. Pedig az alapvetés, hogy egy Jesse nevű nő rátalál arra a titokzatos, Federal Bureau of Control nevű amerikai ügynökségi szervezetre, mely csak annak bukkan fel New Yorkban, aki kifejezetten keresi, ergo egy nagyon misztikus hely, igencsak megkapó volt. És miközben Jesse-vel ráeszméltünk, hogy az FBC-t, ami az Alan Wake-kel történteket is lázasan vizsgálta, valami különös támadás érte, és egyre mélyebbre merültünk a brutalista, horrorisztikus épületkomplexumban, úgy vált mélyebbé és mélyebbé annak a bizonyos nyúlnak az ürege.
Hét évbe telt, hogy a készítőgárda visszatérjen a folytatással, és igaz, hogy Sam Lake a kimerültségére hivatkozva ezúttal íróként távol maradt a szeptember 24-én PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re megjelent Control Resonanttől, ez megint csak egy elég őrült kaland lett. Még ha nem is annyira David Lynchbe és a Twin Peaksbe kapaszkodó, nyílt világú RPG, hanem egy olyan akciójáték, amely Christopher Nolan nyomvonalán halad, és ezer ponton emlékeztet a valóságot meghajlító, álomszerű Eredet című filmre.
Jesse Faden eltűnt, az FBC igazgatónője titkos misszióra indult, elrabolták, vagy a fene se tudja, mi lett vele, de mielőtt szőrén-szálán eltűnne, még utolsó, érthetetlen húzásaként a kómában fekvő, az ugyancsak az Oldest House falai közt raboskodó testvérébe, Dylanbe még beleszúr egy vascsőt. Az első Controlban még érthetetlen dolgokat motyogó, elég hátborzongató fickó fel is eszmél, és a csövet magához véve, azt az Aberrant nevű fegyvernek nevezve indul el, hogy megkeresse nővérét, és végre rendet tegyen. Igaz, a hiss elszabadult, már egész Manhattan a szörnyű erők martaléka lett. Már, ami megmaradt belőle.
A fejlesztők merész húzása, hogy a szűk folyosókon játszódó Controlhoz képest megnyitják ezt a világot, Dylan kilép az Oldest House falai közül, és olyan perspektívából láthatja New Yorkot, ahogy még sosem. Ez több szempontból igaz, mert az egymásba zuhanó, hajló és a fizika mindenféle szabályára fittyet hányó felhőkarcolók igazi labirintusba kényszerítik hősünket. Na, nem csak őt, hanem bennünket is, köszönhetően annak, hogy a Remedy iszonyúan rosszul dizájnolt térképet ad a játékosok kezébe, és ember legyen a talpán, aki az első tíz órában könnyedén eligazodik a játékban. Az örömömet, miszerint a régi Prototype-játékok kaptak végre egy méltó szellemi örököst, ami sötét, baljós hangulatú és a játékmenetet tekintve brutális és akciódús, na meg még kvázi szuperhősként is repkedhetünk, miközben megvadult buszokat és szörnyetegeket gyepálunk benne, felülírta gyorsan a frusztráció, és az „a fenébe, eltévedtem” érzése.
Az Aberrant amúgy egy meglepően potens fegyver, amit a játék a kezünkbe ad, még úgy is, hogy a különböző formái közül nem válogathatunk, de én a power fantasy miatt mindenképpen az óriáskalapácsot és a kaszát ajánlanám, mint fegyvernemeket. Érthetetlen, hogy a Remedy miért nem tette lehetővé, hogy menet közben váltogassunk közöttük, de fogjuk fel mindezt nehezítésnek. Nehezítésnek úgy, hogy bár nem soulslike, a főellenségek helyenként izzasztóak. A készítők javára kell írni azonban, hogy minden egyes boss fantáziadús, horrorisztikus, ezeknél a harcoknál lehet leginkább utolérni David Lynch hatását és az arthouse-stílust a játékon.
Még, ha a sima felfedezés és hack and slash a közel 30 órás játékidő alatt monotonná, unalmassá és lélektelenné is válik.
A legnagyobb problémám a Control Resonanttel az, hogy az első játéknál fokozatosan és folyamatosan áradt szét a furcsa történetmesélés, itt meg jócskán megvárat a Remedy bennünket, mire értékelhető, és emlékezetes küldetésekbe botlunk. A taxis puzzle-ök indokolatlanul szórakoztatóak, ahogy az elrejtett Alan Wake 3 (?) utalást is megéri felkutatni, de nagyon túlzóak azok a vélemények, melyek szerint ez a játék Game of the Year-esélyes lehet, vagy egyáltalán méltó rá.
A pályadizájnok, ahogy kinéz a magába roskadt Manhattan, és ahogy használják a csak a Control Resonant miatt megálmodott zenéket, önmagukban emlékezetessé teszik a játékot. Mégse lehet megbocsátani, hogy a harcrendszer a látszólagos komplexebbé válása ellenére kevésbé élvezhető, a kilúgozott karakterű Dylan, akinek valójában őrjöngenie kéne a raboskodása miatt sem annyira szerethető, mint Jesse, és úgy összességében az erős írás, Sam Lake keze nyoma nem érezhető a végeredményen. Ahogy azt is nehézkesen adja át a Control Resonant, hogy eposzi méreteket öltő kalandban van részünk. Inkább egy amolyan, az Ubisoft nyílt világú játékaira emlékeztető, pár fokkal művésziesebb, ám mégis középszerű iparosmunkáról beszélhetünk. Megpróbálták beletenni a fejlesztők szívüket, lelküket, de csak ímmel-ámmal sikerült. Ha a Control trilógiává bővül valaha, a harmadik felvonás ennél már csak jobb lehet.
6/10
A Control Resonantet PlayStation 5-ön teszteltük, a játékhoz a kódot a Remedy Entertainmenttől kaptuk.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!