–
Nehezen tudnátok olyan sorozatot mondani, amit én ne láttam volna. Utódlás, Trónok harca, Wednesday, A megbízás, Squid Game, Kamaszok, Last of Us, Stranger Things, A fehér lótusz, Grace Klinika, Modern család, Szívek szállodája, Almaecet, Szex és New York, Easttowni rejtélyek, Peaky Blinders, Halott vagy, Dr. Csont, Az örökösnő álarca mögött, A tökéletes pár, A sárkányok háza, The office, Fauda, Grace és Frankie, Bármit, csak ezt ne – hogy csak néhány ismertebbet említsek a listámról. Már a felsorolásból is látszik, hogy a felkapott, mindenki által aktuálisan kedvelt sorozatok engem is könnyen megtalálnak, és képes vagyok egy hét vagy egy hétvége alatt végignézni őket.
Persze közben dolgozom, írom a cikkeimet szép sorjában, eljárok sportolni, a napsütésnek hála egyre többet sétálok a Városligetben, és igyekszem időt szakítani a barátaimra és a családomra is. Azonban azt vettem észre, hogy vannak periódusok az életemben, amikor a sorozatnézés szinte mindennapos elfoglaltsággá válik.
Míg mások zenét vagy egy érdekes, klassz podcastot hallgatnak, én a sorozatokat darálom. Ezek a periódusok általában nem a legkönnyebb napok és hetek. Ilyenkor az segít kikapcsolni, ha valami olyasmi szól a háttérben vagy a fülemben, amin nem kell gondolkodni. Például egy ismerős történet, ami segít ideig-óráig megfeledkezni mindarról, ami éppen bennem zajlik.
Főleg este, a nap végén, amikor már eleget gondolkodtam, rengeteg döntést hoztam, magamban rágódtam, ötleteltem, beszélgettem. És igen, tudom, hogy könyvet kellene olvasnom elalvás előtt, különben fuccs a melatoninnak, de bevallom, gyakran előfordul, hogy sorozat közben alszom el. Reggel pedig arra ébredek, hogy Carrie Bradshaw még mindig magyaráz valamit Mr. Bigről.
Ahogy azt is tudom, mennyi minden mással is tölthetném azokat az értékes órákat, amelyeket újabb és újabb true crime dokukkal vagy épp trash valóságshow-szereplők sziporkázó megnyilvánulásainak a bámulásával töltök.
Próbálkoztam már azzal is, hogy közben kirakózom, festek vagy rajzolok, hátha így csillapodik az a rossz érzés, hogy olyasmire pocsékolom az időmet, ami valójában nem épít, nem ad hozzám, a lényemhez igazán semmit. Néha azon is elgondolkodom, hogy talán túlzásba viszem, és igyekszem egy kis önkontrollt gyakorolni, amit persze sokkal könnyebb leírni, mint csinálni.
Pláne most, amikor a streamingszolgáltatóknak – például a Netflix, Disney+, HBO Max vagy az Apple TV+ – köszönhetően bárhol és bármikor nézhetünk filmeket és sorozatokat. Nem kell a tévéújságot böngészni, hogy mikor jön a Vészhelyzet vagy a Breaking Bad következő része a tévében, és heteket sem kell várnunk arra, hogy kiderüljön, mit válaszol Sophie Benedict Bridgerton ajánlatára. Ez nagyon kényelmes, de van egy hátulütője: amikor véget ér egy epizód, azonnal indul a következő. Aztán még egy – és még egy.
A sorozatokat úgy készítik, hogy beszippantsák a nézőket
Dr. Király Orsolya, az ELTE PPK Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszékének oktatója és kutatója szerint egyelőre nincs hivatalos tudományos diagnózis arra, hogy sorozatfüggőség. „Ez a fogalom nem szerepel a diagnosztikai kézikönyvekben úgy, mint például a szerencsejáték- vagy videójáték-függőség. Ugyanakkor vannak kutatások, amelyek ezt a jelenséget vizsgálják, és kifejezések is, amelyeket ennek a leírására használnak.
Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.
Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat!
Szükségünk van a támogatásodra.