Nyolc év. Ennyi időbe telt Molnár Áronnak és Lengyel Tamásnak, hogy tető alá hozzák dédelgetett filmjüket, Az örökséget. Egy fillért sem kaptak érte. Miért dolgozik ingyen az ország két legnépszerűbb színésze? Miért nem forintosítható a szabadságuk? Miért nem szeretnének gyárrá válni? Mi alapján priorizálnak a rengeteg munkájuk között? És miért tartják fontos filmnek Az örökséget? Interjú.
Az utóbbi években mintha kiérdemeltetek volna egyfajta megelőlegezett bizalmat a nézők részéről.
Molnár Áron: Nemcsak nem éltünk vissza ezzel a bizalommal, hanem be is bizonyítottuk: attól, hogy valaki a közéletben is részt vesz, még nem véletlenül szerepel a neve mellett, hogy színész. Lehet, hogy rendszerkritikusak vagyunk, és talán mindig ellenzékben leszünk, de a filmjeinkben színészként is bizonyítunk. Értékek mellé állunk, és olyan ügyeket szolgálunk, illetve viszünk tovább a film és a művészet nyelvén, amelyek mellett a közéletben is kiállunk.
Az örökségben egyetlen igazán szimpatikus karakter sincsen. Még a legszimpatikusabbnak is egészen hajmeresztő gondolatai vannak. Nem tartottatok ettől?
Molnár Áron: Szerintem a forgatókönyv egyik erőssége éppen az, hogy nem fekete-fehér.
Lengyel Tamás: Ahogy az életben is több szempont és nézőpont létezik, úgy egy embernek is több oldala van, és ezek nem feltétlenül pozitívak. Szerintem az a jó ebben a történetben, hogy a konfliktushelyzeten keresztül megmutatja a szereplők árnyoldalait. Valamilyen szinten mindenkinek igaza van.
Molnár Áron: Nem az a lényeg, hogy a néző feltétlenül megszeressen valakit, hanem hogy a szereplőkön keresztül azonosulni tudjon a problémával. Tasnádi Istvánt fantasztikus írónak tartom. Ő a film forgatókönyvírója és rendezője is, ráadásul régi alkotótársunk: már 2016-ban együtt forgattunk a Memo című filmben. Azért jók a karakterei, mert árnyaltak, és ilyeneket mindig izgalmasabb játszani, mint egy feddhetetlen, kizárólag pozitív hőst.
Nyolc évig tartott, mire a film megvalósult. Úgy tudom, Tasi idővel elveszítette a hitét a projektben, és nektek kellett újra lelket önteni belé, hogy ne adja fel. Mesélnétek erről?
Lengyel Tamás: Szerintem Tasi már lemondott erről a filmről. Annyi változatot készített belőle, annyiféleképpen próbálkozott, hogy úgy gondolom, addigra már el is gyászolta a projektet.
nlc / Leéb Ádám
Lengyel Tamás
Aztán történt valami különös az életemben: a Szenvedélyes nők kapcsán kapcsolatba kerültem a Vertigo Médiával. Amikor elkezdtünk a karakterről beszélgetni, szóba került az is, hogyan működik a független filmgyártás, és mennyiben hasonlít a független színházi munkához. Ekkor előhúztam a kártyát: elővettem a forgatókönyvet, és igyekeztem elérni, hogy legalább egy órát kapjunk arra, hogy részletesen bemutathassuk a filmtervet. Meg akartuk mutatni, mennyit foglalkoztunk vele, milyen mélyen átgondoltuk, és miért érdemes elmesélni ezt a történetet.
Az elmúlt öt évben folyamatosan ezt csinálom: próbálom bizonyítani, hogy bizonyos dolgoknak van létjogosultságuk. Szerintem ilyen a színházunk is, a Loupe Színházi Társulás.
Áronnal már több pilotot készítettünk együtt; ezzel együtt már háromnál tartunk, és kettőnek én voltam a producere is.
Azt gondolom, hogy jó dolgokat hozunk létre: tartalmasak, szórakoztatóak, és fontos témákat dolgoznak fel. Egyszerűen hiszek abban, hogy ezeknek a projekteknek van létjogosultságuk. Csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő partnert, médiumot vagy gyártócéget, hogy megvalósulhassanak.
Ha visszatekintek az elmúlt öt évre, úgy érzem, ez engem igazol. A Marczibányi tér például egyfajta bázisunkká és partnerünkké vált. Kezdetben három szabad estével indultunk, most pedig már huszonkét-huszonöt előadást játszunk ott. Gyakorlatilag létrejött itt egy színház.
Molnár Áron: És ott van még a reggeli műsor is.
Tomira viccből szoktuk mondani, hogy pesszimista, de azért van ennek valóságalapja. Sokszor tényleg az. Közben viszont rengeteg olyan projekt van az életemben, amelyről tudom, hogy végig fogjuk csinálni, és ez sokszor neki köszönhető.
Egy kocsmaasztalnál, egy sör mellett eldőlt, hogy milyen jó lenne megcsinálni ezt a filmet, aztán nyolc évvel később itt ülünk a plakátja előtt. Végső soron ez is Tomi kitartásán múlt. Ezt nem lehet elvitatni tőle.
Évek óta népszerű színészek vagytok. Megtehetnétek, hogy kizárólag a biztosabb, nagyobb közönséget vonzó produkciókat vállaljátok arccal a kassza felé fordulva. Ehhez képest egy olyan filmet készítettetek, amin ingyen dolgoztatok. Miért éri meg nektek mindez?
Molnár Áron: Mert hiszünk a szabad és független művészet erejében. Szeretnénk bebizonyítani, nemcsak magunknak, hanem az utókornak és az utánunk következő generációknak is, hogy ha minden eszközt elvesznek tőlünk, a szívünk akkor is tovább tud vinni bennünket.
Engem mindig ez hajt. Előfordult például, hogy a Fidesz-korszakban elmentem egy castingra egy hasonló független, de szórakoztató filmhez. Elolvastam a forgatókönyvet, találkoztam egy karakterrel, és úgy éreztem, nem igazán összetett a szerep, inkább csak egy mellékalak. Arra jutottam, hogy nem szeretnék részt venni benne. Biztos voltam benne, hogy nagy közönségsikere lesz, de maga a karakter nem foglalkoztatott.
Aztán elolvastam Tasi forgatókönyvét, és azt láttam, hogy ebből valódi színészi munka születhet. Szeretek olyan alkotásban részt venni, amelyben a barátaimmal, az általam szeretett és nagyra tartott alkotótársakkal, valódi harcostársakként tudunk valami értékeset létrehozni. Olyan történeteket mesélhetünk el, amelyek fontos ügyekről beszélnek, még akkor is, ha ellenszélben dolgozunk.
Lengyel Tamás: Hiszünk ezekben a projektekben. Azt gondoljuk, hogy jók. Úgy tűnik, az élet minket igazol. Az egész egzisztenciánk átalakult, és ma már ezekre a projektekre épül. Ha megnézed a színházat vagy a reggeli műsort, mind olyan kezdeményezés, amelyben rajtunk kívül kezdetben nem sokan hittek. Nekünk kellett megvalósítanunk őket.
A másik fontos dolog, hogy ha az ember maga hoz létre valamit, akkor ő maga alakíthatja a folyamatot is. Kívülről nem szólnak bele különféle szakmai, marketing- vagy egyéb szempontok alapján.
Ez a szabadság, amelyet az elmúlt három-négy évben megtapasztaltunk, nem forintosítható, nem váltható pénzre.
Tényleg azt csináljuk, amihez kedvünk van, és abban veszünk részt, amiben részt szeretnénk venni.
Ha belegondolsz, Áron nemrég kimaradt az egyik bemutatónkból, melyet májusra terveztünk. Az elmúlt időszak annyira intenzív volt, hogy úgy érezte, fontosabb számára a pihenés. Nem mondom, hogy konfliktusok nélkül jutottunk el ehhez a döntéshez, de végül lehetőségünk volt úgy alakítani a munkát, ahogy azt helyesnek gondoltuk. A szakmában gyakran előfordul, hogy az emberre olyan feladatokat kényszerítenek, melyekben nem szívesen venne részt, vagy az adott élethelyzetben nehezebben bírja el.
nlc / Leéb Ádám
Molnár Áron és Lengyel Tamás
Molnár Áron: Vagy akár az egészségi állapota miatt is szüksége lehet arra, hogy visszalépjen. A mi társulatunkban ezt rugalmasabban és emberibben tudjuk kezelni, éppen azért, mert megvan hozzá a szabadságunk.
Az én esetemben nem egyszerűen arról volt szó, hogy nem volt kedvem részt venni a bemutatóban. Nagyon szerettem volna benne lenni, mert a függőség fontos témájáról beszél. Csakhogy az elmúlt nyolc év, amelyben én is benne voltam, rendkívül megterhelő volt.
Ezzel viszont azt is megmutatjuk, hogy
a művészet nem áll mindenek felett. A társulatunkban az is érték, hogy a színészek fizikailag és lelkileg jól legyenek.
Ha ebben a helyzetben úgy tudunk segíteni a közösségünk tagjainak, hogy teret adunk a pihenésnek vagy a regenerálódásnak, akkor ezt tesszük. Nem akarjuk, hogy a társulatunk egy gyárrá váljon, mint amilyen sokszor egy állami vagy önkormányzati finanszírozású intézmény lehet.
Ti nem pusztán színházat vagy projekteket építetek, hanem közösséget is. Azt mondtátok, nincs mögöttetek háttérintézmény, de valójában van egy hátországotok: ti magatok építettétek fel.
Lengyel Tamás: Ez így van. A Loupe közönsége olyan emberekből áll, akik hasonlóan gondolkodnak. Filmet forgatni egy olyan történetről, amelyet fontosnak és szórakoztatónak tartunk, olyan emberekkel, akiket emberileg és szakmailag is nagyra becsülünk, már önmagában jó dolog. Őszintén reméljük, hogy ezt a közönség is értékeli majd, és elmegy a moziba, mert bizonyos nézőszám felett nemcsak az elismerés jár majd érte, hanem pénz is.
Molnár Áron: Szerintem nemcsak közösséget építünk, hanem értékrendet is képviselünk. Ez nagyon fontos. Ha Magyarországon, a művészet eszközeivel részt tudunk venni ebben, akkor felelősségünk is van: meg kell mutatnunk az utánunk következő generációnak, hogy mire vagyunk képesek.
Ez persze sok mindenen múlik. Például azon, mit jelent a közösségimédia-jelenlét, mit jelent egy független társulat, amely nem akar kompromisszumokat kötni. Vagy azon, hogy reggel fél hatkor kelünk a reggeli műsor miatt, és kialvatlanul bemegyünk dolgozni, illetve egy évad alatt több tízezer kilométert utazunk, hogy vidékre is elvigyük az előadásainkat.
Arról is beszélnünk kell, hogy mindez milyen lemondásokkal jár, mert csak így lehet teljes képet adni erről az életről.
Végső soron azonban ez elsősorban a hitünkön múlik. Elhittük azt, amiben mások nem hittek. Amikor valaki azt mondja, hogy ez úgysem fog sikerülni, nem fog menni, akkor mi azt gondoljuk, hogy rendben, lehet, hogy nektek nem sikerülne, de mi végigmegyünk az úton.
Az örökség több fontos kérdést érint, de az egyik elsőre szembetűnő téma az idősek kizsákmányolása, illetve, hogy mennyi idős ember él magányosan. Szerintetek ezek specifikusan magyar problémák?
Molnár Áron: Nem azok.
Lengyel Tamás: Miközben egyre inkább megéljük az egymáshoz való kapcsolódást és a közelséget a közösségi média, a Messenger és a különféle chatalkalmazások segítségével, ezek az eszközök egyúttal el is távolítanak bennünket egymástól.
Már nem feltétlenül kell kimozdulnunk otthonról. Kisebb lehet az igény a személyes, közösségi élményekre, mert szinte mindent el tudunk intézni egy telefonképernyőn keresztül, vagy akár egy olyan mesterségesintelligencia-felületen, amely válaszol nekünk.
Régen az emberek a tűz körül ültek, és történeteket meséltek egymásnak. Nem külön lakásokban éltek, hanem több generáció lakott együtt: nagyszülők, szülők és gyerekek. Ez mára nagyrészt eltűnt, és szerintem mindez hozzájárul az elmagányosodáshoz.
nlc / Leéb Ádám
Molnár Áron
Molnár Áron: Az idősek kizsákmányolása, az úgynevezett „öregezés” létező jelenség. A bűnügyi szóhasználatban ezt arra a helyzetre is használják, amikor egy fiatalabb nő vagy férfi egy idősebb embert a bizalmába férkőzve kihasznál.
Innen indul a történet: a film azt mutatja meg, hogyan jutunk el egy ilyen helyzetig. Ebben az esetben egy lány szerepel a történetben, mert ez a konkrét, személyes történet így fogalmazódott meg a forgatókönyvben, de lehetett volna akár fiú is.
A fő kérdés az, hogyan jutunk el oda, hogy elmagányosodunk, eltávolodunk egymástól, akár a saját szüleinktől is. Ehhez kapcsolódik a családon belüli erőszak kérdése, amely nemcsak fizikai, hanem verbális is lehet.
A film egyik történetszála azt mutatja meg, hogyan öröklődik tovább az erőszak. A két testvér megtanulja, hogy a szeretetért cserébe mindent meg kell tenniük. Ezt a mintát öröklik az apjuktól: ez az örökségük.
Arról is szól a film, hogy sokszor képtelenek vagyunk megtalálni egymással azt a kommunikációs csatornát, amelynek a működéséhez néha talán nem kellene más, csak figyelem és szeretet.
Lengyel Tamás: Szeretném hozzátenni, hogy nekem személyesen nagy nehézséget okoz ez a fajta kapcsolattartás. Zajlik az élet: édesanyám messze lakik tőlem. Autóval körülbelül egy óra tíz perc az út. Annyira sűrűek a mindennapok, annyi minden torlódik egymásra, hogy szinte kizárólag telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot. Kivételt jelentenek a nyarak, amikor 1-2 hétig együtt vagyunk a nyaralóban, ahogy régen a többgenerációs családok is több időt töltöttek együtt.
Szerintem ez az én generációmnak és a mai fiataloknak is nagyon nehéz.
Molnár Áron: Édesanyám és köztem nagyjából tíz perc az út, és ugyanez a probléma nálam is. A körülöttünk lévő világ, a közösségi média, a hírek és az, hogy mennyi közéleti ügyben veszünk részt, mind befolyásolják, mire jut időnk és mire helyezünk hangsúlyt.
Az idősek átverése, kifosztása is részben ebből a helyzetből fakad. Gondoljunk arra, amikor valaki felhív egy idős embert, és azt állítja, hogy a gyereke balesetet szenvedett, ezért azonnal pénzre van szüksége. Ilyenkor nem feltétlenül az a döntő, hogy az idős ember felismeri-e a hangot. Lehet, hogy olyan régen hallotta a gyereke hangját, hogy nem tudja biztosan beazonosítani, vagy éppen csak akkor szokott telefonálni, amikor baj van. Így aztán gondolkodás nélkül segíteni próbál.
A film hatással volt arra, mennyi időt töltötök a szüleitekkel?
Lengyel Tamás: Engem arra ösztönzött, hogy jobban törekedjek rá: ha másképp nem, legalább minden nap beszéljünk tizenöt percet. Amikor elindulok haza a színházból, igyekszem erre időt szánni. Egyébként
tele vagyok aggodalommal, lelkiismeret-furdalással és bűntudattal ezzel kapcsolatban.
Molnár Áron: Ugyanígy érzek. Közben rengeteg ügy vesz körül bennünket, és ezek mind felelősséggel járnak.
Tudom, hogy nekem is felelősségem van abban, hogy az ország demokratikusan jól működő, kiszámítható következményekkel járó országgá váljon. De ettől még felmerül a kérdés, hogy miközben ennyi mindenért felelősséget vállalok, vajon a saját szüleimre jut-e elég figyelmem. Sajnos erre most nem tudok megnyugtató választ adni. Remélem, hogy a jövőben ezen is tudok változtatni.
Felsorolni is sok, mennyi mindenben vesztek részt. Hogy tudjátok ezt megoldani? Mi alapján priorizáltok?
Molnár Áron: Egyrészt szerintem érdemes szakember segítségét kérni, ha anyagilag megengedhetjük magunknak. Én is éltem ezzel a lehetőséggel a tavasszal és a nyáron.
A másik fontos dolog a közeg, amelyben alkotunk. Mi egy nagyon biztonságos közösséget építettünk a Loupe Színházi Társulással. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen közegben dolgozik az ember, mert a tagok nagyon tudják húzni és inspirálni egymást.
De hogy szétesik-e az ember? Szét. Ebben nem fogok hazudni neked.
Amikor például egy nap nyolc órán keresztül egy közéleti üggyel foglalkozol, mondjuk egy videó összeállításával, hogy az értelmezhető legyen, este pedig Kecskeméten van egy előadásod, majd hazafelé még egyeztetsz a forrásaiddal arról, hogy mi hangzott el, akkor már önmagában nagyon sok minden történik veled. Közben jön egy üzenet, hogy még nem írtad meg a beszédedet, valaki pedig azzal keres meg e-mailben, hogy egy gyermekotthonnal kapcsolatos bántalmazási ügyről kapott információt. Ember legyen a talpán, aki ezt végig tudja csinálni.
nlc / Leéb Ádám
Molnár Áron és Lengyel Tamás
Lengyel Tamás: Nekem is van egy e-mailem, most kaptam. Majd elküldöm neked. Szombaton Ráckevére mentem játszani, és a GPS úgy irányított, hogy ne az M0-son menjek, hanem kompon keljek át a Dunán. Megálltam a komp előtt, kiszálltam az autóból, és nézelődtem, hogy hol találom a menetrendet. Visszaültem, aztán egyszer csak kopogtak az ablakomon. A mögöttem álló férfi azt kérdezte: „Magyarország kedvenc műsora? Van egy tuti témám. Kinek küldhetem el?”
Mondtam neki, hogy nincs időm ilyesmivel foglalkozni, de minden kapcsolati erőforrásomat bevetem, hogy segítsek, vagy továbbítom Áronnak, vagy találjak valakit, akinek érdemes elküldeni. Azt mondta, rendben, és megírja az egészet részletesen. Tegnap este meg is érkezett a levél. Még nem olvastam el, de majd továbbítom neked. (nevet)
Molnár Áron: Persze, dobd át.
Lengyel Tamás: Visszatérve a kérdésedre: szerintem nem lehet igazán priorizálni. Aki azt mondja, hogy lehet, az vagy hazudik, vagy ufó, vagy valami hasonló.
Mi úgy dolgozunk, hogy megpróbáljuk minél több dolog alapjait lerakni, aztán elkezdjük őket öntözgetni. Mintha magokat vetnénk el: néha három hajt ki egyszerre, párhuzamosan, és olyankor egyszerűen nem tudsz választani közülük. Mindegyikkel foglalkoznod kell valamennyit.
Mi ezt tűzoltásnak hívjuk. Ilyenkor mentőüzemmódba kapcsolunk, és megpróbáljuk a lehető legeredményesebben végigvinni a feladatokat.
Molnár Áron: Tényleg rohadt fárasztó, tényleg elképesztően kemény, de csupa olyan dolgot csinálunk, amit szeretünk.
Az örökség már látható a magyar mozik műsorán.