Sukorón nőttem fel, ahol a lomtalanítás azt jelentette, hogy nagyapám kivitt a ház elé egy rossz széket meg egy lyukas lavórt, aztán másnap reggelre eltűntek. Nem volt ebben semmi dráma, semmi látvány, legfeljebb a szomszéd nézte meg útközben, hogy érdemes-e megállni az öreg kerékpárért.
Aztán felköltöztem Budapestre, a Népszínház utcából nyíló Fecske utcába, és egy októberi estén hazafelé sétálva beleütköztem a saját utcámba. Járda helyett ugyanis találkoztam egy fallal, amit nem téglából rakták, hanem szétesett szekrényekből, horpadt mosógépekből, kibelezett kanapékból és olyan tárgyakból, amelyeknek már a nevét sem tudtam volna megmondani. A kupac magasabb volt nálam. Egy barikád volt, legalábbis nekem A nyomorultak jutott eszembe róla, ahogy a francia forradalmárok mindent az utcára borítottak, hogy védelmi pozícióikat kiépítsék. Victor Hugo a regény negyedik, L’Idylle rue Plumet et l’épopée rue Saint-Denis (Rue Plumet idillje és a Rue Saint-Denis eposza) című részében részletesen sorolja, miből rakták össze a párizsiak a sajátjukat – leltárszerű pontossággal ír le mindent, amit az utca kidobott magából.
A Fecske utcában azonban nem kellett ehhez se Hugo, se forradalom, csak egy egyszerű lomtalanítás. A barikádok hősei azonban itt is megjelentek, csak nem egy jobb világért folyt a harc, hanem egy használható villanyradiátorért, egy hűtőből kiszerelt rézcsőért – vagy éppen azért, hogy egy újságíró egyáltalán bejusson az albérletébe egy borongós őszi estén. Az egynapos forradalomnak végül a hajnal és a vele érkező szemétszállítók vetnek véget.
A lomtalanítás Budapesten nem háztartási feladat. Hanem esemény, tömeges megmozdulás, egyszerre szemétdomb és kincsesbánya – attól függően, melyik oldalról nézi az ember.
A padlások öröksége
De hogyan jutottunk ide? A lomtalanítás története szorosan összefonódik a tűzvédelemmel. A budapesti bérházak padlásain generációkon át halmozódtak a bútorok, a régi világban a tárgyakat nem dobták ki, hanem őrizgették, felvitték a padlásra, ahol évtizedekig porosodtak. Az 1930-as években a belügyminisztérium rendeletben szabályozta a padlások lomtalanítását, mert elég volt egy szikra, és az egész tető lángba borult. A háború alatt a házőrségparancsnokok ellenőrizték, hogy a lakók eleget tesznek-e a kötelezettségüknek.
Az ötvenes években a rendszer új funkciót kapott és a fémgyűjtés szolgálatába állították. Hulladékgyűjtő bizottságok alakultak, az úttörők szervezetten járták a házakat. Aztán 1967-ben a Fővárosi Közterület-fenntartó Vállalat kísérleti jelleggel elindította a mai értelemben vett lomtalanítást: abban az évben ötezer köbméternyi nagydarabos hulladékot gyűjtöttek össze. Tizenöt évvel később, 1982-ben ez a szám már százhúszezer köbméter volt. Mára évi harminc-negyvenezer tonna lom kerül Budapest közterületeire.
20
Galéria: Lomtalanítás Csepelen Fotó: Papajcsik Péter / Index
Az emberek pedig megszerették ezt a módszert. Nem is csoda, hiszen a világ legegyszerűbb dolga kipakolni az ingatlan elé mindent, és nem törődni azzal, hogy mi lesz vele. De van itt más is. A lomtalanítás körül egész kultúra épült ki. A guberálás az elmúlt ötven évben szinte szakmává csiszolódott, íratlan szabályokkal, területfoglalási taktikákkal és városi legendákkal. Állítólag volt, aki Rippl-Rónai-festményt túrt ki a kupacból, valaki Hubay Miklós kéziratát szúrta ki, egy XII. kerületi lomtalanításon pedig száznyolcvan gramm tizennyolc karátos arany került elő. Aki már átugrotta azt a tabut, hogy „ne turkálj a szemétben, fiam”, annak a lomtalanítás kincsvadászat.
Amikor felmerült, hogy a jelenlegi rendszert megszüntetik, hatalmas volt a felháborodás.
Nagyjából mi vagyunk az utolsók Európában, akik még ezt a kontrollálatlan, közterületen elhelyezett formát visszük
– mondta Kiss Tibor, a MOHU szakembere, aki közel negyven éve foglalkozik hulladékgazdálkodással. Berlintől Bécsig, de még a volt szocialista országokban is megoldották már, hogy az emberek elfogadják, hogy hulladékudvarokba kell vinni a lomot, vagy időpont-egyeztetéssel jönnek érte – utóbbi esetben pénzért.
„Ez olyan, mint az utazás. A közösségi közlekedés olcsóbb, de el kell menni érte egy megállóba. A taxi drágább, de házhoz jön. Tehát, ha hajlandó vagyok magam odavinni a hulladékot, az ingyenes. Ha azt várom, hogy jöjjenek a házam elé, azért fizetnem kell” – magyarázta Kiss Tibor.
A magyarok az ingyenes, régi megoldást akarják. Az Economx megbízásából készült reprezentatív kutatás szerint a budapestiek mindössze kilenc százaléka nem él a lomtalanítás lehetőségével, miközben negyvenöt százalékuk határozottan elutasítja az új rendszert. Az indok nem elvont, egyszerűen sokan nem tudják egyedül elszállítani a szekrényt, a matracot, a mosógépet a gyűjtőpontra.
Így marad a régi rend. Hogy ez pedig mit jelent a gyakorlatban, azt Csepelen néztük meg, ahol pont a napokban volt lomtalanítás.
Csepeli barikádok
Csepelen a II. Rákóczi Ferenc út és a Vass Gereben utca sarkán kezdtük a körutat, ahol egy buszmegálló mögötti üres placcon átvette a szemét az uralmat. Autóalkatrészek, lökhárítók, háztartási gépek egymásra pakolva – mellette simán ott volt az a fajta szemét is, ami bármikor elfért volna a ház előtti kukában, csak valaki úgy gondolta, itt könnyebb letenni.
A Szilvafa utcában egy eladó ingatlan előtt áll több tíz méter hosszan a szemétkupac, hasonlóan az Almafa utcához vagy épp a Meggyfa utcához, ahol egy helyi bácsi mesélte, hogy a szemben lévő, telek elé nem is a környékbeliek hordták a lomot. Végignézte, ahogy kisteherautóval érkeztek, és egyszerűen leborították az autóalkatrészeket a telek elé. Nem csepeliek voltak, csak kerestek egy helyet, ahol senki nem szól.
Ez pontosan az a jelenség, amiről Kiss Tibor, a MOHU szakembere beszélt, amikor a lomtalanítás visszásságairól kérdeztem.
Van egy idő, amikor nincs ott senki, aki figyelne – és ekkor oda visznek máshonnan olyan anyagokat, amik nem odavalók. Sokan vannak, akik így akarnak megszabadulni termelési hulladéktól, üzleti tevékenységük során keletkező hulladéktól. Egyszerűen odarakják a lomok közé
– fogalmazott.
Kiemelte, hogy a lakosság által szabályosan, az ingatlan elé kihelyezett lomokat maradéktalanul elszállítja a MOHU Budapest, azonban azokban az esetekben, amikor nem megfelelő helyre, illegális anyagot helyez ki valaki, akkor megteszik a szükséges jogi lépéseket.
20
Galéria: Lomtalanítás Csepelen Fotó: Papajcsik Péter / Index
Preparátumok és koporsók
Most Csepelen nem találkoztunk nagyon extrém dolgokkal, bár a régi lemezektől és kazettáktól, az autóalkatrészeken át a wc-deszkáig és gyúlékony vegyi anyagokig mindent láttunk, de ezek egy tapasztalt szakembert nem lepnek meg. Kiss Tibornak nem kellett sokat gondolkodnia, amikor a lomtalanítás legextrémebb találatairól kérdeztem.
Volt, aki preparátumokat rakott ki – valószínűleg boncoló orvos lehetett, aki az összegyűjtött maradványoktól akart megszabadulni. Az azért egészen sokkoló volt
– mondta, mintha a legvilágosabb dolog lenne a világon, hogy az ember az utcára teszi a befőttesüvegbe zárt emberi szerveket. De hát volt már koporsó is a járdán, meg hatástalanított fegyver, meg szekrénybe rejtett vegyi anyagok.
„Az emberi kreativitás elég nagy, amikor valamitől meg akar szabadulni” – fogalmazott.
A csepeli Jean Valjean
Hugo regényének főhőse, Jean Valjean azért került tizenkilenc évre börtönbe, mert kenyeret lopott az éhező családjának. A csepeli Jean Valjean-ok nem kenyeret lopnak, hanem rézcsöveket, lökhárítókat, még működő kisgépeket válogatnak ki a lomkupacokból.
Nem lopok. Amit kiraknak, az már nem az övék. Nem kell ez senkinek, csak nekünk
– mondta az egyik lomizó, miközben a kisteherautó platóján görnyedve dobált néhány hűtőből kiszuperált kábelt. Ebből fizeti a villanyt, ahogy ő fogalmazott. És ha ő nem vinné el, úgyis a darálóba menne.
Kiss Tibor szerint sokan szociális kérdésként tekintenek a lomtalanításra és az abból fakadó lomizásra, de ő ezt hibás megközelítésnek tartja. A jelenlegi módszer közegészségügyi és közbiztonsági problémákat is okoz a fővárosban. Szerinte a hulladékgazdálkodás ma már körforgásos gazdálkodás, ahol a másodlagos nyersanyagokat kell visszajuttatni a rendszerbe, nem pedig az utcán, éjszaka, kézzel szétválogatni.
A lomizó a maga módján pontosan ezt csinálja, csak éppen a rendszeren kívül, kontroll nélkül, és közben széttúrja a kupacot, kiömleszti a vegyszereket, káoszt hagy maga után. Csakhogy a csepeli Jean Valjean-nak nincs hulladékudvara, nincs körforgásos gazdasága, van viszont egy kisteherautója és egy éjszakája, amíg a kukásautó meg nem érkezik.
A Meggyfa utcai bácsit azonban sem a szakértő, sem a lomizó nem érdekli, ahogy a körforgásos gazdálkodásról és a szociálpolitikáról sem beszélt. Csak arról, hogy megint tele van szeméttel az utcája, és megint nem a csepeliek csinálták. Mintha szépirodalmat akarnánk csinálni a szemétből – csakhogy Hugo legalább regényt írt belőle. Nekünk maradt a lomtalanítás.
(Borítókép: Lomtalanítás Csepelen 2026. február 20-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
Titkok, tabuk, tévhitek – öt évszázad történelme 30 lebilincselő párbeszédben. Amerika és Európa sorsfordító eseményei új megközelítésben.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!