Egye meg, amit főzött!
– így lehetne összefoglalni Európa reakcióját, miután Donald Trump hadba hívta a kontinens erőit Irán ellen. A Fehér Ház ura persze nem viseli el az elutasítást, és az európai vezetők vonakodását látva azt dörögte: „nagyon rossz idők várnak a NATO-ra”, ha nem segítenek. Majd azt panaszkodta, hogy az USA mindig ott volt, amikor Európának szüksége volt rá, most pedig azt az apróságot nem teszik meg neki, hogy beszállnak ők is, és segítenek garantálni a Hormuzi-szoroson a szabad hajózást, mert a súlyos világgazdasági következmények miatt ez mindenki érdeke.
Trump – aki halasztást kért Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfőtől a csúcstalálkozójukra – csak azt felejti el hozzátenni, hogy az értesülések szerint a tábornokai figyelmeztették, hogy Irán nem biztos, hogy gyorsan kapitulál, s ha az amerikai haderő fölénye és pusztító támadásai ellenére felveszi a kesztyűt, akkor ideális célpontjaivá válnak a szűk tengeri úton áthaladó olajszállító tankerek.
Európa mindig mosolyogva asszisztált az USA közel-keleti háborúihoz, a szétvert államok romjai viszont sosem Washingtonra hullottak
Az 1991-ben az előző évben Kuvaitot megszálló Irak kiűzésére indított Öböl-háborúban még 41 ország állt idősebb George Bush akkori amerikai elnök mellé. Szinte egész Európa küldött embereket, köztük volt mintegy 40 fővel, egészségügyi támogató csapatokkal Magyarország is. A New Yorkot és Washingtont sújtó 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után az Afganisztán elleni invázióban katonai erővel Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Németország vett részt, de ekkor került sor a NATO történetében először, s a mai napig egyetlen alkalommal az ötödik cikkelyben rögzített kollektív védelem életbe léptetésére – éppen az USA támogatására.
A George W. Bush elnök által 2003-ban Irak ellen indított – és mint később kiderült, hazugságokra épített – háborúban már megcsappant az európai szövetségesek lelkesedése. A franciák és a németek nem tartottak az amerikaiakkal, ott voltak viszont a lengyelek, s a Washingtonnal tartó „tettre készek koalíciójában” (coalition of the willing) virított Magyarország is.
Az USA szövetségeseként az európaiak terroristákat hajkurásztak Afganisztánban és muszlim demokráciát próbáltak építeni Irakban, pénzügyi és emberáldozatot is vállalva.
A „Pax Americana” közel-keleti háborúi után összedőlő országok romjai azonban egész térségeket temettek maguk alá, a destabilizáció kárát pedig a menekültáradat révén leginkább Európa szenvedte el, miközben egy dolgot nyertek rajta: tapasztalatot.
Meg persze Washington jóindulatát és azt a remélt nyugalmat, hogy demonstrálták a kollektív védelem erejét és a szövetségi támogatást. Amit Trump már az első mandátuma alatt kétségbe vont, most viszont szívesen támaszkodna rá, hogy Iránnal a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt elképzelte a Nicolás Maduro elnök elrablásával végződött venezuelai villámakciótól megrészegülve.
Ennek a háborúnak az árát is Európa fizeti meg
Ezúttal viszont Európa nem lelkesedik azért, hogy Washington újabb háborúba rántsa bele. Az Irán elleni hadműveletet az USA nem egyeztette előre az európaiakkal, utólag mégis elvárja a segítséget. Megvan viszont a böjtje annak, hogy Trump az elmúlt egy évben minden lehetséges platformon és eszközzel nekiesett az általa gyengének tartott szövetségeseinek. A vámháborútól a Grönlandra bejelentett igényén keresztül odáig jutott, hogy Afganisztánban nem is csináltak semmit, jóllehet az emberveszteség egyharmadát Európa viselte.
A Fehér Ház ura elfelejtette, hogy az Egyesült Államokat a második világháború óta nemcsak a katonai ereje, hanem a kiterjedt és megbízható szövetségi rendszere is segítette abban, hogy a világ vezető hatalma legyen, amivel előbb a Szovjetunió, most pedig Oroszország és Kína sem tudott felérni.
Trump a szokásához híven tranzakcionalista álláspontra helyezkedett. Kijelentette, nemcsak Európának, hanem Ázsiának, s azon belül Kínának is címezve: „Teljesen helyénvaló, hogy azok, akik a Hormuzi-szorosból profitálnak, segítsenek garantálni, hogy ott ne történjen semmi baj.” Tökéletesen érzi és rájátszik, hogy a háborút az USA indította ugyan, de annak hatásait nemcsak ő, sőt elsősorban nem ő fizeti meg.
Kereskedelmi hajók Fudzsaira partjainál, a Hormuzi-szorosban az Emirátusok partjainál
AFP / Giuseppe Cacace