Megrendítő egymás alatt látni Dávid Sándor két fotóját.
Az első nem sokkal szerdai halála előtt készült róla otthonában, örök barátai, a könyvei társaságában. Ezt a hatalmas – fizikai és szellemi értelemben egyaránt – embert korábbi önmaga árnyékává gyötörte a betegség, különösen úgy sokkoló a kontraszt, hogy néhány sorral alább láthatjuk a jó pár évtizeddel korábbi, ereje teljében lévő Lapajt is.
Igen, Lapajt. 89 éves korában elhunyt kollégánknak beceneve is volt, ami nem sok újságírónak, televíziósnak adatik meg. Ahhoz, hogy valakit becézzenek, vagy nagyon kell szeretni az illetőt – Dávidot mindenki szerette, még az is, aki nem… –, vagy mérhetetlenül tisztelni kellett. Ezzel sem volt gond Lapaj esetében.
Egy nagy riportergeneráció egyik utolsó képviselője volt – mondta az elhunytról Schmitt Pál, a nemzet sportolója, kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó, amikor szerda reggel közöltem vele a tragikus hírt. (Az, hogy köztársasági elnök is volt, jelen esetben irreleváns.) – Lapaj közülünk való volt, remek kardvívó, akit viszonylag fiatalon elsodort az élet a pástok mellől, bár sportújságíróként sokat írt rólunk. Nemrégiben találkoztam vele, már nagyon nehezen járt. Hiányozni fog…
Hiányozni fog? Az nem kifejezés.
Meghalt a Lapaj? Na neee… – ez már Kamuti Jenőből, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökéből szakadt ki, az olimpiai ezüstérmes tőrvívóból, a nemzet sportolójából, amikor felhívtam, szintén szerda reggel. – Jaj istenem… Egyidősek voltunk, pár hónap volt közöttünk, én csak szeptemberben töltöm be a nyolcvankilencet. Képzeld, 1956-ban, nem sokkal a forradalom előtt együtt szerepeltünk a magyar válogatottban a luxemburgi ifjúsági világbajnokságon, ahol minden fegyvernemben szereztünk aranyérmet. Remek kardvívó volt, Luxemburgban hatodik volt egyéniben. Nagyon szerettem…
Megint a szeretet. Pedig a mi, féltékenységtől terhelt szakmánkban kevesen vannak azok, akiket mindenki szeret…
Na, miért hívtál fel? Mit mondasz? Rossz hírt közölsz? Micsoda? Meghalt a Lapaj? Hiszen nem is olyan régen kint voltam náluk, Pest közelében lakott, beszéltem a feleségével, a gyerekeivel, írtak róla egy könyvet, hamarosan kiadják – Sákovicsné Dömölky Lídia, ugyancsak a nemzet sportolója, olimpiai bajnok tőrvívó mondta ezt szerda reggel Dávidról. – Egy évvel volt fiatalabb nálam, annak idején fel is voltam háborodva, hogy nem indulhattam az 1956-os luxemburgi ifjúsági világbajnokságon. De mivel az előző évben felnőtt világbajnokságot nyertem, ezért a szakvezetés úgy ítélte meg, hogy nekem rangon aluli lenne, pedig nagyon szerettem volna részt venni. Többek között Lapaj miatt is, mert nagyon szerettük a humorát, a kedves egyéniségét. Jaj, de kár…
Hát igen, ha valakire igaz a közhely, hogy betölthetetlen űrt hagy maga után, akkor Dávid Sándorra áll ez. Hiszen tényleg pazar újságíró volt, bár a nagyközönség inkább már televíziósként ismerte, mert ha ő nincs, a Formula–1 világa nem költözött volna be a nappalinkba a nyolcvanas években, miután 1986-ban megrendezték a Hungaroringen az első Magyar Nagydíjat. Jellegzetes dörmögő baritonját már az első szótag után fel lehetett ismerni. Ha valaki, hát ő iskolát teremtett.
Amit Lapaj nem tudott a száguldó cirkuszról, azt nem is volt érdemes tudni. És hát a kapcsolatrendszere! Ami Bernie Ecclestone-tól, a nagyfőnöktől Jean Todtig, a Nemzetközi Automobil Szövetség korábbi elnökéig, a Scuderia Ferrari Formula–1-es csapat korábbi vezetőjéig terjedt, és magába foglalta az összes nagyágyút, Ayrton Sennától Nigel Mansellen át Michael Schumacherig és Alain Prostig. Az elismerések, amiket pályafutása során kapott – a Magyar Sportújságírók Szövetsége és a Magyar Nemzeti Autósport Szövetség is életműdíjjal ismerte el munkásságát, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége pedig Aranytoll adományozásával díjazta, és megkapta a MOB-médiadíjat és az Ezüstgerely díjat is –, igazából nem is honorálták méltóképpen azt, amit hosszú élete során letett az asztalra.
Mindnyájunk asztalára, hiszen idehaza ő teremtette meg a Formula–1-es kultúrát.
Lapajjal találkozni mindig élmény volt. Ott bujkált szája sarkában a hamiskás mosoly, folyton kapható volt egy-egy tréfára, kedvesen oda-odaszúrt az embernek, de sohasem úgy, hogy fájjon. Amikor 1995-ben a sors kifürkészhetetlen akaratából mindketten, sőt mindhárman Molnár Danival, a csodálatos rádióriporterrel – aki már 23 éve az égi kártyaasztalnál veri a blattot – ott lehettünk Belize-ben a Camel Trophy autós hakniversenyen, és a rajt előtt Danival éppen húzós ultit játszottunk, Lapaj hahotázva figyelte, ahogy ketten műveljük a szabályok értelmében csak hármasban űzhető kártyajátékot.
És közben mesélt, sztorizott, anekdotázott, mert a történetekből sohasem tudott kifogyni. Hiszen mindenkit ismert, az egykori kommunista párt- és sportvezetőket ugyanúgy, ahogy a legnagyobb magyar és külföldi olimpiai bajnokokat. Mindenkinek ismerte az erényeit és a hibáit, a félrelépéseit (igen!), sőt akár még a bűneit is, de rendszerint csak az előbbiekkel foglalkozott, mert egy áldott jó ember volt.
Amíg élünk, megőrizzük a szívünkben az emlékét.
(Borítókép: Dávid Sándor. Fotó: Knap Zoltán / Blikk)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!