A sportot sokáig a társadalomtól részben független, önmagáért létező világnak tekintették, versenynek, szenvedélynek, identitásnak és közösségi élménynek. Az utóbbi években azonban egyre világosabbá vált, hogy a stadionok, a versenynaptárak és a globális közvetítések rendszere nem lebeg a valóság fölött. A klímaváltozás hatásai – a hőhullámok, a szélsőséges időjárási események, a vízhiány vagy az infrastruktúrát érintő károk – ugyanis közvetlenül befolyásolják a sportesemények megrendezését, a játékosok egészségét és a szurkolói élményt. Ugyanakkor maga a sportipar is jelentős kibocsátóvá vált, amely az utazások, a létesítményfejlesztések és az energiaigényes közvetítések révén nagyban hozzájárul a problémához.
Ez a kettősség különösen élesen jelenik meg a globális látványsportok esetében. A nemzetközi tornák egyre nagyobbak, a ligák egyre kiterjedtebbek, a közönség pedig földrészeken át követi kedvenceit. A gazdasági növekedés logikája hosszú ideig megkérdőjelezhetetlennek tűnt, ám ma már egyre több szakértő és szurkoló teszi fel a kérdést, hogy vajon fenntartható-e ez a modell egy felmelegedő bolygón? A futball – mint a világ legnépszerűbb sportja – ebben a vitában különösen hangsúlyos szereplővé vált.
Buszos zötykölődésből a privát gépek világába
1958 nyarán, amikor a brazil válogatott – soraiban a mindössze 17 éves Pelével – megnyerte a svédországi világbajnokságot, a futball még egészen más világot jelentett, mint ma. A csapat egy szerény vidéki szállodában lakott, vonattal és busszal utazott az olyan kisebb városok stadionjaiba, mint Göteborg vagy Uddevalla, a nézőszám mérsékelt volt, a torna mindössze 16 csapattal zajlott, és a sport ökológiai lábnyoma mai szemmel nézve szinte elhanyagolhatónak tűnt. Senki nem beszélt a karbonkibocsátásról, a fenntarthatóságról vagy a klímaválságról. A futball egyszerűen játék volt, amely összekötötte az embereket.
Ehhez képest a 2026-os világbajnokság, amelyet az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó rendez, már 48 csapattal, több millió utazó szurkolóval és hatalmas logisztikai apparátussal zajlik majd. A globális közvetítések, a kontinenseken átívelő repülőutak, a modern stadionok és az eseményhez kapcsolódó infrastrukturális beruházások együttesen olyan környezeti terhelést jelentenek, amely éles ellentétben áll az 1958-as torna léptékével. Ennek ellenére a futball globális elérése gyakran pozitívumként jelenik meg, hiszen kultúrákat köt össze és közös élményeket teremt, ez a gyönyörű játék azonban egyre inkább sötét nyomot hagy a bolygón.
A probléma egyik gyökere az, hogy az elmúlt évtizedekben az elit futball szinte minden dimenziójában növekedésre rendezkedett be, több pénz, több mérkőzés, több torna, több szurkoló. A gazdasági expanzió a sportág üzleti modelljének alapja lett, és bár ez sok rajongó számára több élményt és látványosabb versenyeket jelent, a következmények egyre nehezebben hagyhatók figyelmen kívül. A nemzetközi sorozatok bővítése például a repülős – ráadásul sokszor magángépes – utazások számának drasztikus emelkedésével jár, hiszen csapatok, stábtagok, újságírók és szurkolók járják körbe a világot a mérkőzések kedvéért. Ez pedig, mint tudjuk, hatalmas károsanyag-kibocsátást jelent.
A futball már magában annyi káros anyagot bocsát ki, mint Ausztria
Egy friss kutatás szerint a nemzetközi sport növekvő ökológiai lábnyomán belül a globális futball karbonkibocsátása ma már Ausztria teljes kibocsátásához mérhető. Ez a megállapítás jól érzékelteti, milyen mértékben nőtt a sportág környezeti terhelése. Az olyan események, mint a megújított klubvilágbajnokság, a 2024-es kibővített férfi-Európa-bajnokság vagy a 2026-os világbajnokság nemcsak a játékosok fizikai terhelését növelik, hanem a bolygóét is. A túlzsúfolt versenynaptár egyszerre vet fel egészségügyi és környezeti kérdéseket – írja a The Conversation.
A folyamat mögött persze közös logika húzódik meg, a profit és a növekedés elsőbbsége az emberekkel és a természettel szemben.
A modern futball gazdasága egyre inkább a fosszilis energiahordozókra épülő világgazdasághoz kötődik, és ez a függés mind strukturális, mind szimbolikus szinten tetten érhető.
Az olajban gazdag Szaúd-Arábiát gyakran éri a „sportswashing” vádja, mégis elnyerte a 2034-es világbajnokság rendezési jogát, miközben jelentős befektetéseket hajt végre az angol élvonalban. A 2022-es katari világbajnokságot szintén súlyos kritikák érték a stadionépítések, az új infrastruktúra és a sivatagi hőségben működtetett hűtőrendszerek környezeti hatása miatt.
Mindezt tovább erősíti a FIFA és a Saudi Aramco közötti szponzori megállapodás. Az Aramcót – amely a világ legnagyobb olajvállalata – a becslések szerint 1965 óta a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás mintegy 4 százalékáért teszik felelőssé. Az ilyen partnerségek így egyben azt is jelzik, hogy a fosszilis energiahordozókra épülő gazdasági növekedés a futball világában normalizálódott, és a sportág vezetése egyáltalán nem mutat hajlandóságot arra, hogy alapjaiban kérdőjelezze meg ezt a modellt.
Pénz vagy emberéletek?
A kritika természetesen nem új keletű. Egyes szurkolói csoportok és civil szervezetek már évek óta figyelmeztetnek a fenntarthatatlan irányra, és egyre hangosabban követelik a változást. A nemzetközi szövetség ugyanakkor ellentmondásos üzeneteket közvetít. A FIFA nemrég bejelentette saját Békedíjának létrehozását, amely azok munkáját ismeri el, akik „egyesítik az embereket, és reményt hoznak a jövő generációinak”. A retorika persze rendkívül emelkedett, de igencsak nehéz összeegyeztetni azzal a gyakorlattal, amely a fosszilis iparághoz kötődő szponzorációra és a folyamatos terjeszkedésre épül. A kutatások ráadásul arra is rámutatnak, hogy
a futball intézményrendszere kevés támogatást nyújt azoknak az országoknak, amelyeket a klímaváltozás a legsúlyosabban érint.
Mindeközben szerencsére akadnak biztató példák is. Egyes klubok ugyanis tényleg komolyan veszik a környezeti fenntarthatóság kérdését, és konkrét lépéseket is tesznek az energiafelhasználás csökkentése, az erőforrás-gazdálkodás javítása és az átlátható irányítás érdekében. Az olyan egyesületek, mint a portugál FC Porto, a spanyol Real Betis vagy a svéd Malmö FF részt vesznek a Free Kicks elnevezésű projektben, amely a klubok környezeti teljesítményének mérésére és javítására ösztönöz. Ezek a kezdeményezések jól bizonyítják, hogy a csúcsszintű futball és a fenntarthatóság nem zárják ki egymást, ha megfelelő irányítás és valódi elkötelezettség társul hozzájuk. Ez azonban még mindig nem elég.
Ha a sportág vezetői valóban reményt akarnak kínálni a jövő generációinak, akkor érdemes lenne ezekből a gyakorlatokból kiindulni. A nagy nemzetközi tornák méretének és gyakoriságának csökkentése, a mérkőzések olyan szervezése, amely minimalizálja az utazással járó kibocsátást, vagy akár a globális expanzió tudatos lassítása mind hozzájárulhatna a fenntarthatóbb működéshez. De valóban akkora áldozat lenne, ha a futball növekedése mérséklődne a bolygó érdekében?
Az 1958-as svédországi világbajnokság nézői még nem tudtak a közelgő klímaválságról. Nem gondolkodtak karbonlábnyomban vagy fosszilis függőségben. A futball azonban, amelyet akkor követtek, lényegesen összeegyeztethetőbb volt a fenntartható fejlődés elveivel, mint a mai globális iparággá vált sportág. A kérdés így ma már nem az, hogy a futball képes-e különböző hátterű, vallású, kultúrájú embereket összekötni, hanem az, hogy hajlandó-e a saját működését úgy átalakítani, hogy közben ne gyorsítsa tovább azt a válságot, amely a jövő generációinak életfeltételeit ténylegesen fenyegeti.
(Borítókép: A 2022-es FIFA-világbajnokság negyeddöntő mérkőzése Anglia és Franciaország között 2022. december 10-én, Al-Horban, Katarban. Fotó: Maddie Meyer – FIFA / Getty Images)
Ismerd meg a magyar labdarúgás hősének emlékezetes pillanatait!
Folytassa, Mister!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!