Továbbra is forrnak az indulatok az irodalmi életben az idei Kossuth-díjak kiosztása körül: kulturális szereplők nyílt levélben támadják a döntéshozókat, amiért szerintük összeférhetetlen, hogy egy jelölőbizottsági tag, Mezey Katalin fia, Lackfi János Kossuth-díjban részesült. A „családban maradó” elismerés ügyében mindkét érintett megszólalt az Indexnek. Mezey szerint ő nem is jelölte a fiát, és a szavazáson sem vett részt, Lackfi pedig úgy fogalmazott: „Zavarba ejtő és megtisztelő, de én nem adtam, hanem kaptam a díjat.”
A hivatalos válaszok azonban nem csillapították a kedélyeket, sőt: az ügy az irodalmi élet legmélyebb törésvonalait hozta felszínre. Kukorelly Endre író korábban az Indexnek fejtette ki, miért érezte kötelességének aláírni a Nagy Ákos által kezdeményezett nyílt levelet. Az író nem finomkodott a jelenség értékelésekor. L. Simon László aztán közösségi oldalán reagált Kukorelly szavaira. A Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatója szerint az író évtizedek óta „rengeteg blődséget” fogalmaz meg a művészeti díjakkal kapcsolatban.
Kukorelly Endre most az Indexhez eljuttatott válaszában élesen visszautasítja L. Simon László személyeskedő hangvételét, és a magyar állami díjazási rendszert szakmaiatlannak, cinikusnak, sőt bizonyos esetekben „észak-koreai” típusú nepotizmusnak nevezi.
Az író szerint elfogadhatatlan, hogy Mezey Katalin irodalmi döntéshozóként közreműködhetett saját fia, Lackfi János kitüntetésében, és hangsúlyozza, hogy ez a tendencia súlyosan rombolja a kortárs kultúra presztízsét.
Kukorelly leszögezi, hogy megszólalását nem a saját elismerése utáni vágy, hanem az igazságérzete diktálja, miközben fájlalja, hogy valódi szakmai óriások (mint Térey János vagy Borbély Szilárd) állami elismerés nélkül hunytak el a rendszer elfogultsága miatt.
Kukorelly Endre levelét most teljes terjedelmében közöljük.
„L. Simon Lászlónak
Blődség? Megfűszerezek? Gyaláztam volna? Személyeskedtem volna? Szívem joga kritizálni írói teljesítményt? Futballhuligánok módjára füstbombákkal és féltéglákkal dobálok? Ragadt rám? Sem vagyok tisztában? És így tovább, ezekre mind nem fogok reagálni, kedves Laci, mivel az már, ahogy írod, monográfia.
Nem veszem végig tehát, mer ’ rövid az élet: de egy-két hazugságodhoz »(ne haragudj, a mostani után már nem tudok finomabban fogalmazni)« egy-két mondat. Mezey Katalin »igen sokrétű irodalomszervezői tevékenységéből« a Sárvár-projektért nagy tisztelet. Egyebekről nincs tudomásom, mert a »minden kuratóriumban ott döntök« nem teljesítmény. A Szépírók Társasága akkori elnökeként 1x voltam a József Attila-díj-bizottságban – az Írószövetség delegáltjaként épp Mezey volt a kuratórium elnöke. Akkor 12 (!) »írószervezet« döntött volna »demokratikus« szavazással (az Írószövetségen, a Szépírókon és a JAK-on kívül mind fantom, klón, volt egy Gyurkovicsból és Hernádiból álló kéttagú írószervezet is!), és Kati javaslatát, hogy, úgymond, »szavazzunk«, azzal tudtam megakadályozni, hogy felálltam – stb., hosszú volna itt elmesélni. Ám Mezey Katalin írói teljesítményéről soha 1 szót sem szóltam.
Lévén az számomra nem ismeretes.
Lackfi Jánoséról se beszéltem, noha arról volna mit, alkalomadtán szívesen el is mondom, de az más – amúgy ennél forróbb – pite.
Fontosabb, érdekesebb és veszélyesebb kérdés.
Ám, szegény Kati, szegény János!, Isten bizony, személyesen semmi bajom nincs velük! Illetve nem volt; mert ez itt most valamiképp azért már személyes »baj« is. Nem értem ugyanis, hogy tudták ezt meglépni. Erős az empátiám, belátom, nem lehet most könnyű nekik, de hát – a koczka el vagyon vetve.
Mert függetlenül attól, hogy Lackfi egy jehudimenuhin-e, vagy mágazoltán, ilyen egyszerűen nincs!
Nem létezik!
Hogy anyu, évtizede irodalmi főzsürorként, előbb Babérkoszorúzza a fiát, majd Kossuth-díjat szavaz meg neki.
Függetlenül attól, hogy épp bent volt a szobában, vagy kint.
Mert a kint is, bent is egérfogás, tudjuk, nem megy.
Észak-Koreában talán – maradnék e metaforánál.
Mindezt korrupciónak, akár nepotizmusnak nevezni valóban eufémizmus. A »nokiás dobozba, és a nagycsaládi ebédnél diszkréten átadta« idillt nem tudom értelmezni, de nem a »vád« »gyalázatos«, hanem ez az egész. Nem Háyról beszélek, nem is Szurcsik Józsefről, Rubold Ödönről vagy Gaál Józsefről, stb., hanem az egésznek – nevezzük »NER«-nek – a tendenciájáról. Olyan, a rendszerrel (hozzám képest bizonyosan) nem feltétlenül szemben állóknak is úgy kellett meghalniuk, hogy nagyságrendileg fontosabb a művük, mint a díjazottak közül szinte bárkinek az elmúlt 16 év alatt. Hogy csak Ferdinandy Görgyöt, Kemenes Géfin Lászlót, András Sándort, Papp Tibort, Borbély Szilárdot, Térey Jánost vagy Fehér Bélát említsem.
Természetesen valamennyiünknek vannak poétikai, politikai, sőt emberi preferenciái, de aki a/egy szakmában van, az tudja, hogy ki merre mennyi. Még ha utálja is az illetőt, távol áll tőle, idegesíti, irigy rá, az ellenséges klikkbe tartozik, ha soha senkinek, még saját magának se vallja be! De – így még jobb – kizárólag az tartozik egy szakmához, aki ezeket tudja!
Aki nem tudja – kontár.
Tele van velük a mindenség. Ízlésdeficit, frusztráció, irigykedés. Csupa emberi dolog amúgy, nem akarom őket bántani.
Viszont tapasztaltam, miként működik a grundon: egymást nem ismerő kisfiúk is öt perc után mindent tudnak, és amikor választásra kerül a sor, nem a legjobb haverjukat – anyuka nem a fiát –, hanem legjobbat választják.
Mellékszál ehhez képest az az orbitális csúsztatás, hogy a szétesett irodalmi közeg »elsősorban« azok felelőssége, »akik 2010 előtt mindent megtettek a Magyar Írószövetség szétveréséért«. Korántsem. Az Írószöv. nincs szétverve, sokan pusztán otthagytuk, mert nem állt ki bizonyos emberi értékek mellett stb. Persze az ő felelősségük is, ne tagadjuk.
Az enyém biztos.
Hagytuk a kortárs irodalom presztízsét ilyen mélyre zuhanni. Súlyos felelősséget érzek.
Valóban nem tudom, hogy pl. a József Attila-díjakról aktuálisan ki dönt – nagyon nem transzparens, és, nem vagyok »szórakozott« (te szórakozol a szavakkal egy olyan dologban, ami súlyosan járul hozzá a kortárs magaskultúra értékvesztéséhez, presztízsének hanyatlásához), nincs kapacitásom ezzel foglalkozni. »Ennyire tájékozatlan vagy figyelmetlen« vagyok: de minden józan, nem észak-koreai pillantás felméri az »eredményben« a nietzschei ressentiment paradigmáját, a díjazók cinikus szakmaiatlanságát, pártpolitikai elfogultságát, a bosszúálló, »most mi jövünk« attitűdöt. Aki nem, az elfogult.
Indoktrinált, vagy rajta van, mint te, a fizetési listán.
Ehhez képest teljességgel mellékes, hogy a »díjakhoz járó oklevelet a kultúráért felelős miniszter, míg másokat a miniszterelnök vagy a köztárssági elnök írja alá«, és hogy miféle »testületekben tesznek javaslatot«, milyen »szinteken«.
Szintek!
Te jóég!
Alkalmazottaim, a köz szolgálóinak »szintjei«!
Ugyanis csak a (lehetőségek szerint) legkorrektebb szakma dönthet: a végrehajtó hatalomnak ezt végre kell hajtania! Ezért fizetem őket.
No, igen, és itt jön az, ami már nettó aljasság: »(egyszer majdcsak megkapod te is, és akkor végre lenyugszik a lelked, s helyre áll a világ rendje: akkor bizonyosan úgy fogod érezni, megjött az esze a döntéshozóknak, s végre igazi íróknak, valóban szakmai alapon adták át a jól megérdemelt díjukat)«. Ez iskolapéldája annak, amit projekciónak neveznek. Nagyon magadból indulsz ki, és oda is jutsz vissza.
Tehát.
Ezt nem neked mondom, hanem csak úgy. Annak, aki elfogadja, amit mondok. Bele a vakvilágba.
Először is, nagyon elegem van az egészből.
Bánom, hogy belefogtam. Rengeteg – túl sok, elviselhetetlenül sok – dolgom/bajom van amúgy is.
Nem szeretek senkit bántani, és elegem van abból, senyved az én mimóza lelkem attól, hogy ilyenkor szinte magamra maradok, és rám sértődik meg, aki megsértődik-haragszik.
De.
Nem a sok sunnyogás, nem-mondok-nemet, ne szólj szám stb., hanem a nyílt beszéd passzol leginkább »az úriemberségez«. Legalábbis ezt láttam az apámtól – aki von Haus aus ezt hozta. Plusz, tudod, a Ludovika!
Olvass utána!
Végül a legsúlyosabbról. Gondolod – bárki őszintén gondolhatja –, hogy azért írom-mondom, amit, mert így akarok bármi kiharcolni magamnak?
Maradjunk annyiban, hogy akik ezt hiszik, kerüljenek el.
Nem nekik beszélek, hanem jóérzésű embereknek. Azért – és nem szórakozásból – » foglalok állást«, azért kezdtem bele 2019 márczius idusán a Baumgarten-díj felélesztésébe, mert az állami művészeti díjazás az igazságérzetemet már évek óta, ízzé-porrá bombázta. Az talán könnyen belátható, hogy a lapítás, a magában ógás-mógás, a nem-mondok-neveket a célravezető annak, akinek nettó karrierszempontjai vannak. Valóban, többször, több helyen írtam-mondtam erről sok mindent, és jeleztem (ezt gyakorlom is, épp a HírTV-be indulok): bárkivel leülök közügyekről beszélhetni. Mezey Katinak is mondtam – egyszer, épp Tokajban.
Pedig akkor még nem volt ez.
Minden határ átlépése.
Proletár, folytatnám, de unnád; tudod, hogy nem élsz lazacon. Nyugodt a lelkiismeretem – ha a lelkem nem is. Az háborog. Itt abbahagyom – és remélem, be is fejezem. Mert ez (is) olyan, mint a regényírás: csak abbahagyni lehet, befejezni bajos”
– írta Kukorelly Endre az Indexnek megküldött válaszlevelében.
A nyílt levél
Ahogy azt korábban megírtuk, ismét nagy port kavar a Kossuth-díj az irodalmi életben: nyílt levélben fordultak a jelölő- és döntéshozó testületekhez a magyar kulturális szereplők, miután a díjazási folyamatban felvetődött az összeférhetetlenség gyanúja. A levél – amelyet Nagy Ákos jegyez – nem egy konkrét életművet bírál, hanem azt kérdőjelezi meg, összeegyeztethető-e a szakmai és etikai normákkal, hogy egy jelölőbizottsági tag saját családtagját terjeszti fel a rangos állami kitüntetésre.
A szerzők szerint a vita túlmutat az egyedi eseten: a Kossuth-díj hitelessége és a közbizalom forog kockán.
Az ügyben megkerestük Mezey Katalint, aki azt állítja, hogy a döntésben nem vett részt. „Természetesen a döntés meghozatalában a bizottság működési, összeférhetetlenségi szabályzatának megfelelően nem vettem részt. Akkor érkeztem meg az ülésre, amikor már a 2026. évi irodalmi Kossuth-díjakról döntött a bizottság.”
Megkerestük Lackfi Jánost is, aki lapunknak azt nyilatkozta, hogy édesanyja valóban tagja a Kossuth-díj-bizottságnak, ezért biztos volt, hogy egyhamar nem kerül szóba e tekintetben. „Mindenesetre az elmúlt évtizedekben igyekeztem alkotóenergiáimmal szolgálni az olvasókat és az irodalmat, és a jövőben is ezt fogom tenni. Ennyit tudok erről, minthogy én nem adtam, hanem kaptam a díjat” – fogalmazott Lackfi János.
Bár az irodalmi életben áll a bál Lackfi János Kossuth-díja miatt, a Miniszterelnöki Kabinetiroda az Index megkeresésére tiszta vizet öntött a pohárba. Tájékoztatásuk szerint Mezey Katalin – a díjazott édesanyja – jelen sem volt azon a bizottsági ülésen, ahol fia kitüntetéséről döntöttek, a javaslatot pedig maga a kultúráért felelős miniszter tette.
Kukorelly Endre író korábban az Indexnek fejtette ki, miért érezte kötelességének aláírni a Nagy Ákos által kezdeményezett nyílt levelet. Az író nem finomkodott a jelenség értékelésekor. „Észak-koreai tempó, hogy Mezey Katalin – aki hosszú évek óta egyedüli irodalmár a Kossuth-díjat odaítélő bizottságban, ahol, gondolom, a József Attila-díjakról is döntenek, és számos egyéb kuratóriumban is meghatározó a szava (MMA, Térey-díj stb.) – a saját fiát díjazza. És a díjazott ettől meg se rezdüljön” – mondta az író.
Két másik kiváló, meghatározó költő is megszólalt a közösségi médiában, hogy a szakmai és személyes érintettség okán árnyalják a képet. Szabó T. Anna leszögezte, hogy Lackfi „a díjat szerintem, de objektíven is, megérdemli”, kereszténysége pedig nem taktikázás, hanem meggyőződés. Jónás Tamás kíméletlen őszinteséggel tálalt ki: szerinte Lackfi pontosan megtanulta a szüleitől, hogy ebben az országban „smúzolni kell mindenkivel, ki kell építeni a köreidet”, a kapcsolatukat pedig végleg elvágta, hogy egykori barátja „felfújt ügynek” nevezte a kegyelmi botrányt.
(Borítókép: Kukorelly Endre 2026. február 11-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!