James Vanderbilt jó szándékú, de zavaros filmjét a félrecastingolt főszereplő, a túlírt forgatókönyv és a mesterséges ízű drámázás is lehúzza.
Elhihetné végre ez a kórosan önbizalomhiányos bogárszemű, hogy Hermann Göring sokkal rosszabb ember nála! – jegyeztem fel Rami Malek alakításáról a Nürnberg című film első felében. A Mr. Robotból ismert színész egy valós történelmi személyt játszik, Dr. Douglas Kelley amerikai pszichiátert, aki a nürnbergi perhez vezető időszakban vizsgálta az elfogott náci vezéreket, többszáz órát töltve velük. Nem csoda, hogy belehülyült: a per után kiadott élményeiről egy alig olvasott könyvet, majd alig egy évtizedre rá agresszív, megtört alkoholistaként követett el öngyilkosságot családja szeme láttára. Ciánkapszulával, pont úgy, ahogy Hermann Göring, akire a Németországban töltött ideje alatt a férfi az egészségesnél egy picit több szimpátiával tekintett.
James Vanderbilt Nürnberg című filmjében minden építőelem jelen van a tragédiák – mind történelmi, mind személyes – hatásos megjelenítéséhez, az író-rendező azonban rossz arányérzékkel és didaktizmussal fecsérli el a potenciált. Persze-persze: egy hónapokig tartó, bonyodalmas jogi eljárásról csak liberális mennyiségű egyszerűsítéssel és áramvonalasítással készülhet fogyasztható hollywoodi film – ám könnyen el lehet téveszteni az arányokat. A Nürnberg legnagyobb hibája az, hogy a játékidőben túl korán oldja fel a valódi feszültséget, hogy aztán giccses, művészietlen moralizálással ismételgesse a záró tanulságot.
2026-ban a normális emberek számára axióma az, hogy a holokausztnak soha nem szabad újra megtörténnie. A világban egyre magasabb pozíciókba kerülő agyalágyultakat meg sajnos nem egy középszerű dráma fogja meggyőzni erről. Márpedig végül a Nürnberg mást nem akar, nem tud mondani.
A film Kelley és Göring találkozásától kezdve mutatja be az eseményeket egészen az ítéletek végrehajtásáig. Ívét a doktor jellemfejlődése adja: az opportunista, nagyravágyó pszichiáter azzal a vággyal érkezik Nürnbergbe, hogy meghatározó, leleplező könyvet ír a nácik pszichéjéről, és egy permanens sokkban lévő, a világ sorsáért aggódó Kasszandraként távozik. Malek színészként a remek Russel Crowe-val való oda-visszáiban sziporkázik: egyébként súlyosan félrecastingoltnak tűnik. Kelley-t egy okoskodó, nagyszájú, rámenős férfiként mutatja be a film, a színész viszont valahogy túl kistermetű, túl fura arcú, túl karakteres ahhoz, hogy elhiggyük őt. Malek nagyon jó karakterszínész, de ez a szerep leading manért kiáltott volna: én egy Glen Powellt, esetleg egy fiatal Tom Cruise-t találtam volna illőnek.
Működik viszont a Michael Shannon által alakított Robert H. Jackson bíró karaktere, aki egy hangsúlyos mellékszálat kap a filmben. Ő adja át érthetően a jogi hercehurca evolúcióját, és fogalmazza meg a tárgyalás és a film valódi tétjeit. Mert ugye bármennyire is egyértelműnek tűnik a kimenetel, a per puszta ténye előfeltételezi azt, hogy Göring és társai védelmében is el lehet mondani valamit, hogy nekik is joguk van a saját narratívájuk érvényesítéséhez. Ezeket pedig muszáj érvekkel és bizonyítékokkal legyőzni: ha kérdés nélkül főbe lövik őket, túl nagy a veszély, hogy mártírrá válnak, a világ meg nem tanul semmit.
A film első fele azért érdekfeszítő, mert a történelem utolsó olyan pillanatában játszódik, amikor még relativizálhatóak voltak a nácik bűnei az épeszű emberek számára.
Amikor a Harmadik Birodalom belső működését még pont nem tárták fel a nagy nyilvánosság előtt, amikor még nem volt a közvélemény számára kétség nélkül letisztázva, hogy a bíróság előtt állók közül pontosan ki is felelős miért. Amikor a haláltáborokról szóló, homályos pletykákat még egy polcra lehetett rakni a japán internáló táborokkal az USA-ban, a német háborús agressziót pedig az amerikai atombombákkal. A Nürnberg egészen pontosan addig működik filmként, amíg ezt az alaphelyzetet bontja ki, majd viszi el a logikus végkifejletéig.
Crowe Göringjét az igazság pillanatáig akár egy szerencsétlen, szánnivaló bugrisnak is hihetnénk – sokszor elmondják róla, hogy nárcisztikus, ennek demonstrálására a forgatókönyv azonban kevés lehetőséget ad neki. Kelley szépen lassan szimpátiát kezd érezni a fickó iránt, aki a közönség számára ezerszer hallott szólamokkal igyekszik relativizálni a közelgő tárgyalás fontosságát is: csak a körülmények miatt alakult ez így, hiszen a történelmet a győztesek írják!
Ezek a jelenetek hangsúlyozzák a valódi Kelley munkájának legfőbb üzenetét is. Ő volt az ugyanis – kollégájával, a Colin Hanks által játszott Gustav Gilberttel közösen – aki végleg leszámolt az ekkor még komolyan fontolgatott „náci patológia” elméletével, amely szerint egyértelmű, könnyen behatárolható egészségügyi-pszichológiai profil illeszthető a Harmadik Birodalom főkolomposaira. Ez megmagyarázza, miért voltak képesek ekkora kegyetlenségekre. Mint kiderült, semmi ilyesmiről nem volt szó: ugyanolyan emberek váltak ekkora szörnyetegekké, mint te és én, akik szerették a családjukat, akiket érdekeltek a bűvésztrükkök, akikkel alkalmasint lehetett tök jókat is beszélgetni a cellájukban. (Hosszadalmas vizsgálatai során a 23 náciból Kelley csupán egyet, Robert Ley-t nyilvánította elmebetegnek.)
Vanderbilt azonban egy ponton talán túl messzire megy Kelley szimpátiájának ábrázolásában: arról a jelenetsorról beszélek, amikor az amerikaiak letartóztatják Göring feleségét és lányát, ő pedig aggodalmaskodva futkározik drámai filmes körítés mellett, hogy megbizonyosodjon sorsukról. Itt válik először hamissá a sztori hollywoodiasításához szükséges konstruáltság:
Vanderbilt biodíszletként használja Göring női családtagjait, hogy időleges szimpátiát ébresszen a nézőben a náci háborús bűnös iránt. Ez a megoldás már az ízléstelenség határán táncol, a körülményektől függetlenül. Azonban a két és fél órás játékidő végéig lesz még rosszabb is.
Ami viszont teljesen hiteles: ahogy a valóságban, a filmben is sokkolja a nácikat az, amikor a tárgyaláson szembesítik őket gonoszságuk eredményeivel. Bizony – derül ki –, más érzés tudni, hogy valahol a távolban valami csúnyaságot csinálnak az ember nevében, amíg ő sokkal fontosabbnak tartott dolgokkal foglalkozik, és más érzés farkasszemet nézni ezekkel a csúnyaságokkal. Amikor Göring azt mondja, hogy nem tudta, mi folyik a haláltáborokban, bizonyos értelemben nem hazudik: persze, tudta ő, de sosem látta a saját szemével, sosem szembesült személyesen a kegyetlenségek súlyával. Ezért hihette magáról azt, hogy jó ember, és ezért volt képes szimpátiát ébreszteni másokban saját maga iránt. Ezért válik valóssá a szimpátia dilemmája, amit néha olyan ügyetlenül is mutat be az író-rendező.
A relativizálás korszakának vége Kelley – és még sokan mások – számára akkor jön el, amikor a tárgyalóteremben levetítik a feltárt haláltáborokról készült felvételeket. A tömegsírokat, a zavaros szemű csontig éhezőket, a gázkamrákat mutató valódi filmfelételek kétségtelenül a Nürnberg legerősebb képeit adják – sőt, ezeknél erősebb képeket talán bármilyen filmbe képtelenség lenne tenni.
Itt akár vége is lehetne a filmnek, mert a lényegi, izgalmas részt le is tudta Vanderbilt: a főszereplővel együtt mi is átéltük az áldott tudatlanság korszakának utolsó pillanatait, valamint a rádöbbenés sokkját. Ám a Nürnberg játékidejéből ekkor még nagyjából egy óra van hátra, amit azzal fog tölteni, hogy mesterséges, hiteltelen feszültséget keltsen a tárgyalás teljesen egyértelmű végkimenetével kapcsolatban.
Egészen nevetséges például az a jelenetsor, amikor a Nürnbergből elzavart Kelley az utolsó pillanatban mégsem száll fel a repülőre, mert felébred benne a lelkiismeret szava, majd a zuhogó esőben rohan figyelmeztetni a gyanútlan bárányka Jackson főügyészt, hogy – DOBPERGÉS – Göring arra akarja felhasználni a védőbeszédét, hogy megvédje magát és a náci Németországot! Ezt pedig csak úgy lehet megakadályozni, ha az ügyész úr a tárgyalás előtt jól áttanulmányozza a vádlottról készült pszichiátriai jegyzeteket, amik – teljesen logikátlan módon – eddig nem jutottak el hozzá. (Súlyosbító körülményként pedig ott van a Leo Woodall által alakított, szintén valós Howie Triest karakterének fájó elpazarlása a finálé előtt.)
Ez nem forgatókönyvírás, ez bullshitelés, amelynek az a célja, hogy mégiscsak kapjon valami súlyt az amúgy céltalanul lebzselő főszereplő a film végkifejletében. Amely végkifejlet pedig a történelemlecke kikerekítésén túl – ismétlem – már igazából semmire sem szolgál: a holokauszt ezredszerre is sokkoló, valós képei után teljesen felesleges érveket és ellenérveket dobálni a néző arcába, vagy úgy tenni, mintha ez a sztori valójában valami amcsi dokiról szólna. Malek ekkorra már kimerítette színészi eszköztárát, az utolsó jelenetben pedig zavaró ripacskodással búcsúzik a nézőtől, ahogy karaktere egy rádióadásban üvöltözi (alig titkolt áthallással) 2026 trumpistáinak, hogy vegyenek már vissza magukból, különben rossz vége lesz. Pont, mint a múltkor.
