Értelmiségi társaság gyűlik össze egyikőjük lakásában, hogy megbeszéljenek talán egy konferenciát, egyeztessék, ki miről fog beszélni. Bemutatkoznak, mindenki valami nagyon fontos és izgalmas kulturális-tudományos területen dolgozik, és azon a nagyon spontán, nem színpadias hangon kezdenek beszélgetni, amit Hajdu Szabolcs filmjeiben, színdarabjaiban megszokhattunk: egyikük az idő természeti is filozófiai mibenlétéről értekezik.
Ekkor bejön a szobába Bobby, a kutya. Ruganyos léptekkel közeledik, kedves, érdeklődő arccal nézi a társaságot, kicsit megszaglássza őket, mancsát ráteszi a nők vállára, akik kedvesen meg is simogatják. A gazdája azonban, akit Hajdu Szabolcs játszik, úgy gondolja, nem jó, hogy Bobby ott van és zavarja őket, ezért arrébb hívja, és egy kicsit távolabb lefekteti.
Bobby vonakodva bár, de szót fogad, majd elkezd vakarózni, zörögni, cuppogni, amit a házigazda már nem bír elviselni. Javasolja, hogy menjenek át a másik szobába: mindenki feláll, összeszedi a táskáját, jegyzetfüzetét, és kimegy egy ajtón. Soha többé nem látjuk őket, Bobby tanácstalanul néz utánuk.
Megszökik, elütik, megmentik
Eddig még azt is hihetnénk, hogy hasonló stílusban folytatódik az előadás – amit Hajdu Szabolcs írt és rendezett –, s újra a magyar, illetve a fővárosi középosztály világában maradunk, ha még egy kutya szemével látjuk is őket. Ezzel szemben egy időn és téren átívelő történetfolyam kezdődik, egy Peer Gynt-szerű roadmovie, az animék világát idéző mese, ahol eljutunk Amerikába, az olasz reneszánsz világába, és a magyar, az angol és az olasz szó mellett szlovákot is hallunk.
Bobby, akit Gelányi Imre kelt életre, minden korban próbálja megállni a helyét, de leginkább a kutyaságához hűen viselkedik.
Ha kell, labdát hoz vissza egy előkelő hölgynek, ám mivel hajtja a vére, időnként megszökik, van, hogy elütik, aztán megmentik, hívják, elzavarják. Ritkán kerül szinkronba az emberek világával, de a kutyák között is meg kell harcolnia mindenkinek az őt megillető helyért. Mindeközben kissé értetlen, de mindvégig kíváncsi tekintettel fürkészi a világot és az embereket, még akkor is, ha nem szeretik, nem bánnak jól vele.
Univerzális történet
Hajdu Szabolcs valami egészen mást akart csinálni, miután befejezte a párkapcsolati trilógiáját, és sikerült is meglepni a közönséget. A történet univerzális, nem köthető semmi konkrétumhoz, és számos rétege van, amin gondolkodhatunk is, de még jobb, ha átadjuk magunkat az élménynek, és hagyjuk, hogy hassanak a ránk a jelenetek. Ebből pedig nagyon sok minden kirajzolódik az emberi kapcsolatainkról, érzelmekről, kötődésről, felelősségről, szeretetről, párválasztásról, és
mi is új szemmel, egy kutya nem ítélkező, érdeklődő figyelmével tudunk minderre ránézni.
Az előadást Hajdu Szabolcs állandó társulata, a Látókép Ensemble hozta létre:
Jakab Juli mindent úgy tud előadni filmen és színpadon is, mintha hozzánk beszélne egy társaságban,
Tankó Erika ezúttal piros magassarkú cipőben ad elő elképesztő „mutatványokat”,
Szabó Domokos hozza a férfias energiát,
Hajdu Szabolcs pedig falkavezérkét tartja össze a csapatot.
Hozzájuk csatlakozott az olasz Valerio Sprecacé és a szlovák Maria Zaujacevá, tehát ahogy ők beszélnek, az autentikus megszólalás, de nem kell attól tartani, hogy nem értjük őket.
Szenvedéllyel teli világ
Külön ki kell emelni Gelányi Imrét, akiről eddig is tudtuk, hogy mindent el tud játszani: Bobbyt úgy kelti életre, hogy nem játssza túl a kutyaságot, de minden kis rezdülése, szemvillanása elénk hozza ezt a már nem fiatal bernáthegyi-tacskó keveréket. Kutyát már láthattunk színpadon, ott van Bozzi úr vagy Sylvia, és számos, kutyaszemszögből megírt irodalmi művet ismerünk, de nehéz ezt figurát úgy megjeleníteni, hogy ne váljon kínossá vagy bumfordivá, és Gelányi Imrének ez sikerült.
A karakterek megteremtésében nagy szerep jutott a jelmezért és a látványért felelős Parag Andrásnak: amikor mindannyian egy kutya bőrébe bújva mutatják meg a jellemüket, akkor különösen ötletes jelmezeket kapnak.
Semmi nincs túltolva, inkább sok apró gesztussal jelzik a figurát, a kort és a helyszínt.
A történetet a színészek olykor szó szerint vastag könyvekből mesélik: a leírás néha olyan, mintha egy kutya haladna az úton, és szemügyre venne mindent szépen, sorban. Hajdu Szabolcsék legújabb produkciójában megint sok a finom megfigyelés, és az sugárzik az előadás minden percéből, hogy bármennyi nehézség ér is mindannyiunkat – elzavarnak, kitaszítanak, hol kedvelnek, hol nem –, az élet egy megismételhetetlen csoda, a világ pedig sokkal tágasabb és szenvedéllyel telibb, mint azt a hétköznapokban gondolnánk, és ebben a nagy kavalkádban végül minden kutyus párra talál.
(Borítókép: Bántó Csaba / B32)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!