Az iráni háborúról a metazin.hu több véleményformálót idéz összeállításában. Például Michael Oren történészt, Izrael egykori washingtoni nagykövetét, aki Free Pressben fejtette ki gondolatait. Elismeri, hogy az amerikai–izraeli csapások nyomán az iráni vezetés és a hadsereg is komoly veszteségeket szenvedett, viszont mintha az amerikai adminisztráció nem lett volna felkészülve arra, hogy az iráni válaszcsapások arab szövetségeseit találják telibe, miközben légmentesen lezárják a Hormuzi-szorost, és a lassan egy hónapja tartó zárlat az 1970-es évekbeli két olajválságnál is súlyosabb csapást mér a globális gazdaságra.
Mások végigveszik a lehetséges okokat, de ezek nem minden esetben tűnnek túlságosan megalapozottnak. Ha Irán tényleg közel állt az atombomba elkészítéséhez, akkor miért beszélt tavaly Trump elnök arról, hogy a két óriásbombával kiiktatták a nukleáris fenyegetést? Valamelyik állítás biztos nem volt igaz.
Posztmodern látványháború
Mary Harrington brit újságírónő, az Unherd véleményoldalon azt írja, hogy a technológiai fejlődés eredményeként gyakorlatilag egy posztmodern látványháborúnak vagyunk részesei, amelynek egyetlen célja a közvélemény figyelmének megragadása. Szerinte,
ami most folyik a Közel-Keleten, az nem más, mint a Nyugat első posztliberális háborúja.
Elemzésében sorra veszi, hogy az eltűnő liberális trend egy olyan globális utópia volt, amikor az azt hirdetők a nemzetközi normákra figyelve igyekeztek elkerülni a fegyveres konfliktusokat, aztán később éppen ezekre a normákra hivatkozva maguk is fegyverrel igyekeztek exportálni a demokráciát és globalizálni az elvek, normák elfogadását.
Írásában kitér arra is, hogy a tömegmédia korában, amely a rádióval kezdődött és a digitális forradalom korszakában is tart, elfogadottá vált, hogy a nagyközönségnek is beleszólása van az ország sorsába. A második világháború előkészületeiről szóló műveiben az ismert brit történész, A.J.P. Taylor egy olyan dinamikát ír le, amelyben a „közvélemény” először vált érdemi tényezővé a politikusok döntéseinél, még a háborúval kapcsolatban is. Nem véletlen, hogy
ugyanebben az időszakban jelenik meg egy új típusú hivatalos kommunikáció – a tömegpropaganda –, amely már egyértelműen A közvéleményt akarja a kívánt irányba formálni.
És ekkoriban vált maga a háború is tömegjelenséggé: tömeges mozgósítással és tömeges számú áldozattal együtt. Ha arra kérjük az embereket, hogy mozgósítsanak akár harcra, akár a háborús erőfeszítésekre, akkor valamilyen formában szükségünk van a közvélemény beleegyezésére. Az ilyen típusú totális háború 1914 és 1945 között érte el tetőpontját.
A II. világháborút követő hidegháborús időszakot inkább lokális összecsapások jellemezték. Ugyanakkor az amerikai médiában megfigyelhető volt, hogy éppen a rádió és a televízió tömegbefolyását felhasználva fenntartották az örökséget, hogy a választókat igenis be kell vonni minden háborúról szóló döntésbe, nem volt ez másként a vietnámi háború, vagy a Watergate botrány esetében sem. 2001. szeptember 11-e után pedig az amerikai politikai vezetés nagyon komoly erőfeszítéseket tett, hogy Irak közelgő invázióját legálisnak és demokratikus szabályok szerint indítottnak tüntesse fel. (Megjegyzendő, hogy az invázió során kiderült: a háborús indok, hogy Iraknak tömegpusztító vegyi fegyverei vannak, nem volt igaz!) A mostani iráni támadásnál pedig úgy tűnik, mintha nem nagyon figyeltek volna ezekre a szabályokra, vagy magára a közvéleményre, mielőtt megindultak volna a repülők.
Mindezzel párhuzamosan pedig az látszik, hogy az elmúlt két évtizedben mind a hadviselés, mind a kommunikáció hihetetlen sebességgel változott. Az új típusú hadviselés első, jól látható jelei az ukrajnai háborúban tűntek fel. A korábban alig ismert, aztán általánossá vált drónőrület, teljességgel a háttérbe szorította például a tüzérséget, vagy a gyalogsági harcokat, helyüket pedig az autonóm fegyverzetek vették át.
Az iráni háborúban már az öböl menti országokat szórta meg a perzsa állam drónokkal és irányított rakétákkal, amelyeket ugyanolyan automatizált, csúcstechnológiás elfogó rendszerek hárítottak el, ahol a humán interakció – kis szakértői csoportok – szintén csekély volt.
Végül maga az amerikai háborús kommunikáció is egyre inkább számítógépek által generáltnak tűnik, amelyet nemigen befolyásol, hogy mit is gondol a közvélemény a háborúról. Emlékszünk még, amikor az iráni háború kezdetén a Fehér Ház X oldalán olyan minimalista, videójátékokból, akciófilmekből átemelt, Spongya Bobra jellemző vágásokkal operáló, mesterséges intelligencia generálta, robbanások szemcsés képeit mutogatták, amelyek máris a megnyert háború – egy posztmodern látványháború – érzetét keltették a nézőben.
Állítólag akkor még maga Trump elnök is egy, a venezuelaihoz hasonló gyors műveletre számított és nem kalkulálta be, hogy Irán képes lesz az egész közel-keleti régiót lángba borítani és egy súlyos gazdasági konfliktust a világra szabadítani
– írja véleménycikkében a brit újságírónő.
(Borítókép: Gyerekek egy rakéta roncsain Quneitra tartományban 2026. március 22-én. Fotó: Enver Asfur / Anadolu / Getty Images)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!