John McCrea mindössze néhány interjút adott. A képregényrajzoló az Indexnek többek között arról beszélt, hogy:
ki a kedvenc szuperhőse,
milyen a közös munka Garth Enisszel,
milyen speciális technikával dolgozik,
hogyan változott a képregényipar az elmúlt évtizedekben,
és mit gondol a feltörekvő tehetségekről.
Mely képregények vagy alkotók inspirálták arra, hogy ezt a pályát válassza?
Már gyerekként is állandóan rajzoltam, a szüleim négy-öt évesen vettek nekem egy Bosszúállók-képregényt. Stan Lee és Jack Kirby munkája teljesen lenyűgözött. Amikor befejeztem, ránéztem a szüleimre, és közöltem velük, hogy ha felnövök, képregényrajzoló leszek. Ők persze azt gondolták, ez csak egy gyerekes ötlet, de én továbbra is képregényeket olvastam.
A legnagyobb hatással Jack Kirby és Steve Ditko volt rám
– ő alkotta Pókembert, aki a kedvenc szuperhősöm. Később olyan alkotók is hatottak rám, mint John Byrne, vagy az inkább független vonalon mozgó Frank Miller. Elég sokféle dolgot szeretek: mangát, európai képregényeket, amerikai és brit alkotásokat is. Szóval széles a paletta, de a „mag” számomra Jack Kirby és Steve Ditko.
Sosem gondolkodott másban?
Egyáltalán nem. Négyéves koromtól kezdve csak ez létezett számomra, semmi más, teljesen rákattantam. Az őrületbe kergettem a szüleimet, minden másban borzalmas voltam – egyszerűen nem érdekelt semmi, csak a rajzolás. Folyamatosan rajzoltam, rajzoltam, rajzoltam. Aztán 18 éves koromban rájöttem, hogy ezt komolyan kell venni, és elkezdtem beküldeni a munkáimat különböző képregénykiadóknak. Három-négy évig csináltam, mire megkaptam az első munkámat. A szüleim részéről azért volt sok hajtépés meg aggódás, ők inkább azt szerették volna, ha orvos vagy fogorvos leszek. Ráadásul Észak-Írországban nőttem fel, és arról beszéltem, hogy amerikai képregényeken akarok dolgozni, amit teljesen irreálisnak tartottak. Amikor azonban elkezdtem ténylegesen munkát kapni, és pénzt keresni vele, már ők is úgy voltak vele, hogy „oké, talán mégis működhet”.
Van olyan apró művészi szokása, amit a rajongók talán észre sem vesznek, de önnek fontos?
Az úgynevezett „hatching” technikám: amikor nagy fekete felületeket kellene kitölteni tussal, én inkább tollal firkálok bele, és hagyok kis vonalakat, fehér részeket. Kicsit a satírozáshoz lehet hasonlítani. Szinte terápiás folyamat, miközben csinálom, lelassulok, megnyugszom, lejjebb megy a pulzusom.
A közös munka titka
Olyan sztárírókkal dolgozott együtt, mint Garth Ennis. Mitől működik jól egy író-grafikus kapcsolat a képregények világában?
Szerintem az a lényeg, hogy hasonló legyen az ízlésünk, a gondolkodásunk. Ennisszel például mindketten Belfastból származunk, együtt jártunk iskolába, hasonló a humorunk és a politikai nézetünk is. Ha egy hullámhosszon vagyunk, akkor sokkal könnyebb együtt dolgozni. Mi már majdnem negyven éve dolgozunk együtt, szóval valószínűleg működik.
Volt, hogy kompromisszumot kellett kötniük?
Persze. Amikor olyan nagy kiadóknak dolgozol, mint a Marvel vagy a DC,
gyakran kell kompromisszumokat kötni, például az erőszak vagy a szexualitás ábrázolásában.
Főleg akkor, amikor olyan ikonikus karakterekkel dolgozol, mint Batman vagy Superman. Náluk nagyon figyelnek arra, hogy ne lépj át bizonyos határokat.
Évtizedek óta dolgozik a képregényiparban. Mi a legnagyobb változás, amit karrierje kezdete óta tapasztalt?
Egyértelműen az internet terjedése. Mindent átalakított. Régen Amerikában vagy az Egyesült Királyságban kellett élned, hogy képregényeken dolgozhass, ma viszont bárhonnan lehet dolgozni, ha van interneted. A DC-nél a rajzolók nagy része olasz. Elképesztően jók. De nem csak ez változott: ott vannak a webképregények vagy a közösségi finanszírozás (például Kickstarter), ami lehetőséget ad azoknak is, akik nem illenek bele a nagy kiadók világába. A rajongók és az alkotók közötti kapcsolat is sokkal közvetlenebb lett a közösségi médiának köszönhetően, ami néha jó, néha kevésbé az.
Hogyan változtatta meg a digitális eszközök térnyerése a képregényrajzolók munkáját?
Én még mindig hagyományosan, ceruzával és tussal dolgozom, kicsit dinoszaurusz vagyok ebből a szempontból. De a munkát így is digitalizálni kell, beszkennelem, és Photoshopban javítok rajta. Régen ezt fénymásolóval vagy hibajavítóval csináltuk, ma már minden digitális. Sokan teljesen digitálisan dolgoznak, ami gyorsabb lehet, de én jobban szeretem a papír és a ceruza „valódi” érzését.
Ha az egyik karaktere kiléphetne a képregényből, és beszélgethetne önnel, ki lenne az? Mit mondana arról, ahogyan ábrázolta őt?
Talán Tommy Monaghan, akit Ennisszel együtt alkottunk a Hitmanben. Laza figura, aki inkább csak inni szeretne, és a bárban lógni, de mindig belekeveredik valamibe. Szerethető alak, még annak ellenére is, hogy bérgyilkos. Kicsit magamról mintáztam, szóval valószínűleg azt mondaná, hogy ne rajzoljam olyanra, mint amilyen én vagyok.
Ő a kedvenc karaktere?
Az általam alkotott karakterek közül igen, valószínűleg, de szeretem a mellékszereplőket is az ő világában, akik nagyon furcsa, színes figurák. Van például egy Dog Welder nevű karakter, aki kutyákat hegeszt az emberek arcára… szóval elég őrült világ.
Követi a mai trendeket?
Persze. Ma rengeteg fantasztikus rajzoló van, ez tényleg a képregények aranykora. Figyelem, hogy mit csinálnak a fiatalok, próbálok tanulni tőlük. Nem akarom lemásolni a stílusukat, de apró dolgokat átveszek, és beépítem a stílusomba.
Vannak új tehetségek Belfastban?
Például az egyik barátom, Paul Holden. De inkább Írország déli részén van most rengeteg új tehetség. Nem teljesen világos, hogy miért, de ott nagyon erős lett a képregényes közeg. Belfast ehhez képest visszafogottabb.
(Borítókép: John McCrea képregényrajzoló 2026. március 22-én. Fotó: Kertész Renáta / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!