Hatalmas érdeklődés kísérte Spiró György legújabb kötetének bemutatóját a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a közönség annyira megtöltötte a dísztermet, hogy egy második helyiségben kivetítőn nézték a programot a későn érkezők. Az esemény nem csupán könyvpremier, hanem a szerző 80. születésnapjának méltó megünneplése is volt – Spiró ugyanis 2026. április 4-én tölti be a nyolcvanadik életévét. A barátok és pályatársak körében rendezett esten a magyar irodalom egyik legmeghatározóbb korszakát idézték fel.
A 86-os esztendő sűrűsége
A rendezvényt Dávid Anna, a Magvető Kiadó igazgatója nyitotta meg, aki felidézte a szerzővel való évtizedes munkakapcsolatát és azt a precizitást, amellyel Spiró a kéziratait gondozza. Az igazgatónő kiemelte, hogy a most megjelent, Repedt kályhámon macska ül című kötet egyfajta születésnapi ajándék is, amely az 1986-os év eseményeit sűríti magába.
A kötet alapjául szolgáló feljegyzések kapcsán Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője és az est moderátora rámutatott, hogy Spiró életében a naplóírás sosem öncélú vallomás, hanem mindig egyfajta külső sokk vagy sorsfordító esemény hatására indult el. Az író három jelentős napló-korszakot különített el: az első édesapja betegségéhez kötődött, a harmadik a szolnoki színházigazgatás nehéz éveihez, a most megjelent „középső” pedig az 1986-os esztendő sűrűségéhez.
Spiró őszintén vallott arról, hogy alkatilag távol áll tőle az alanyi naplóírás vagy az önreflexív líraiság. Az írás számára sokkal inkább a tények rögzítését és a realitáshoz való ragaszkodást jelenti, mintsem érzelmi kitárulkozást. Bár Szegő János emlékeztette rá, hogy abban az időben még „gyakorló versíró” is volt, Spiró gyorsan lehűtötte a kedélyeket.
Költői korszakomban sem a saját »lírai énemet« szólaltattam meg, a verseim valójában stílusgyakorlatok, különböző kitalált karakterek hangján megszólaló szerepversek voltak.
Ez a szemlélet vezette át a drámaírás világába is, ám ez a módszer a magánéletében sokszor okozott feszültséget, mert a közönség hajlamos volt azonosítani őt a szereplőivel. „Úgy gondolják, ha én írok egy ilyen ravasz, Major Tamásra emlékeztető színészt, akkor az én vagyok.” Spiró szerint ez a kényszeres azonosítás a „magyar líra túl nagy terhe”, egy kegyetlen romantikus hagyomány, amivel szemben a lengyel költészet intellektuális távolságtartása hatott rá felszabadítólag.
Titkos éjszakai kaland
A köszöntők sorában Margócsy István irodalomkritikus állt a színpadra, aki beszédében a közel fél évszázados közös szakmai utat és a monumentális életmű egységét méltatta. „Egy jelentős író életét a művein keresztül kell látni. Az irodalomnak aligha van olyan szeglete, amelybe ne avatkozott volna bele.” A kritikus szerint Spiró regényei és drámái gyakran tragikus hangoltságúak, míg szatírái és „jámbor törvényjavaslatai” szinte látnokian jövendölték meg azt a „szép új világot”, amelynek ma mindannyian szereplői és nézői vagyunk.
Az est egyik legszemélyesebb pillanatát Máté Gábornak köszönhettük. Beszédében a „színész szemszögéből” rajzolt portrét, nem spórolva a kulisszák mögötti anekdotákkal. Felidézte, hogyan vette meg azonnal a kötetet, és kereste benne az 1986-os kaposvári emlékeket, köztük az író egyik titkos éjszakai kalandját – bár a „titkos szerető” kiléte homályban maradt. Máté Gábor őszintén beszélt arról is, hogy a színészek sokszor fanyalogva fogadták Spiró „lakhatatlanul megírt” drámáit, amelyekből mégis a legnagyobb alakítások születtek.
Az ünnepeltet nem csak a teremben lévők köszöntötték: videóüzenetben jelentkezett be Molnár Piroska, Keszég László és Rudolf Péter is, méltatva a közös munkákat és a szerző emberi, szakmai nagyságát. A rendezvény emelkedett, mégis közvetlen hangulatát Dés László játéka alapozta meg, aki zenéjével tette teljessé az ünnepi pillanatokat.
A kultúra társadalmi szerepe
A beszélgetés záró szakaszában maga az ünnepelt, Spiró György vette át a szót, hogy megvilágítsa a kötet születésének körülményeit és azt a különös történelmi folytonosságot, amely a nyolcvanas éveket a mához köti. Az író szerint a nyolcvanas évekről ma hajlamosak vagyunk általánosságokban beszélni, de kevés szó esik arról, hogyan is éltünk valójában. Spiró rájött, hogy a negyven évvel ezelőtti állapotok döbbenetesen hasonlítanak a maiakra, majd nosztalgiával, de tárgyilagosan beszélt arról az időszakról, amikor a kultúrának még hatalmas presztízse volt.
Bár az anyagi megbecsülés hiányzott, a szellemi súly vonzotta a tehetségeket.
Az író úgy látja, ma a legkiválóbb fiatalok már más pályákat – például az informatikát vagy a közgazdaságtant – választják, mert a kultúra társadalmi szerepe háttérbe szorult.
Amikor odafigyelnek a kultúrára, akkor állandó balhék vannak. Amikor nem figyelnek oda, akkor nincs kultúra. Ez van most.
Saját pályájára visszatekintve Spiró megjegyezte, hogy sosem készült színházi embernek. A sors és a véletlenek sodorták a színpad közelébe, nem pedig tudatos karriertervezés. Gyökereit a hatvanas évek kulturális nyitásában és abban a késleltetett avantgárdban látja, amely végül meghatározta nemzedéke látásmódját is.
A könyvbemutató hivatalos részét a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) nevében Török Petra főigazgató köszöntője zárta, aki az intézményi hűség fontosságát hangsúlyozta. Mivel Spiró az egyik legalaposabb ismerője Táncsics Mihály életének, a PIM egy 1880-as levélváltás másolatával ajándékozta meg, amely Eötvös Károly Táncsicsnál tett látogatását örökíti meg.
Ez a gesztus nemcsak Spiró kutatói munkássága előtt tisztelgett, hanem össze is kötötte a múlt nagy írósorsait a jelen ünnepeltjével.
(Borítókép: A Petőfi Irodalmi Múzeum díszterme Spiró György 80. születésnapi estjén 2026. március 25-én. Fotó: Németh Kata / Index)
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!