Most érkeztél Amerikából?
Reggel nyolckor landolt a gépem. Tegnap még Berlinben voltam, két napja New Yorkban, három napja pedig Kaliforniában. És ezután megyek is vissza az Egyesült Államokba. Folyik az Oscar-kampány, ráadásul a filmem most kerül az amerikai mozikba, úgyhogy ott kell lennem.
Rengeteg képregény alkotója voltál korábban. Miért éppen ezt a történetet filmesítetted meg?
Több mint tíz éve foglalkozom science fictionnel, íróként is. 2019-ben az egyik képregényem hatalmas siker lett Franciaországban, és sokan szerették volna, ha filmet rendezek belőle. Én viszont úgy éreztem, hogy változtatni szeretnék. Úgy éreztem, hogy az ötletek, amik megjelentek a science fiction történetekben az ötvenes évek óta, valamilyen formában mind valósággá váltak. Olyan érzésem volt, mintha egy rossz sci-fi filmben élnénk.
A legtöbb sci-fi egy összeomlás felé tartó társadalmat mutat nekünk. Arra jutottam, hogy ahhoz, hogy a világ jobb hellyé váljon, először el kell tudnunk képzelni egy jobb világot.
Elegem lett a cinizmusból. Fiatalon az ember még bizonyítani akarja, hogy okos és átlátja a dolgokat: én is így voltam ezzel. Idővel azonban elegem lett, és rájöttem, hogy a munkáimmal inkább fényt és reményt szeretnék adni, mert most erre van szükség.
Megszületett bennem ez az érzés, így amikor felkértek, hogy rendezzek filmet, hű akartam lenni hozzá. Feltettem magamnak a kérdést: melyek azok a filmek, amelyek miatt azt csinálom, amit? Amik inspiráltak, amik formálták a tudatalattimat? És rájöttem, hogy ezek főképp gyerekfilmek voltak. Olyan mozik, mint a Casper, a Jumanji vagy a Disney animációs filmjei. Animációs filmben gondolkodtam, viszont tisztában voltam vele, milyen hosszú folyamat egy egész estés animációs film elkészítése. Őszintén szólva nem akartam öt évet szánni az életemből valami olyanra, amit az emberek jó esetben egyszer megnéznek. A gyerekeknek is szóló animáció viszont más. Az ilyen filmeket az emberek újra meg újra előveszik. A gyerekek megnézik százszor, aztán amikor felnőnek, továbbadják a saját gyerekeiknek. Azt mondtam magamnak: lehet, hogy öt évembe kerül, de talán nagyobb hatást érek el vele, mintha élőszereplős filmet csinálnék. Innen indult az Arco – Fiú a jövőből.
Ugo Bienvenu (Fotó: VALERIE MACON / AFP)
És a konkrét történet hogyan született meg benned?
Franciaországban épp hatalmas sztrájkhullám zajlott, és mindenhol azt hallottam: „változást akarunk”. Én viszont
olyan országokban nőttem fel, mint Guatemala, Csád vagy Mexikó, ahol minden folyamatosan változott, ezért pontosan tudom, hogy a változásnak ára van. A nyugati világban viszont mintha ezt elfelejtettük volna.
Ezért döntöttem úgy, hogy létrehozok egy karaktert, aki változást akar. Ugyanakkor fontos volt számomra az is, hogy a gyerekek nyelvén beszéljek. Azok a filmek, amelyeket szeretek – mint a Pinokkió vagy az Alice Csodaországban – partnerként kezelték a gyerekeket. A szemükbe néztek, és igazat mondtak nekik.
Ma viszont sok animációs film nem mond igazat. Inkább „szépít”, leegyszerűsít. Pedig a gyerekek pontosan érzik, ha nem őszinték velük.
Én már gyerekként sem szerettem, ha „könnyített” változatot kaptam valamiből. Gyakran mondom: gyerekként senki sem vette komolyan a bennem élő felnőttet. Most, felnőttként viszont azt érzem, hogy a bennem élő gyerek nem kap elég figyelmet. Én mindkettőhöz szerettem volna szólni.
Miről szól az Arco – Fiú a jövőből?
Az Arco – Fiú a jövőből egy megható, sci-fi elemekkel átszőtt animációs film két gyerek barátságáról és egy különleges időutazásról. A történet egy magányos kislányról, Irisről szól, aki egy nap furcsa szivárványt lát az égen. Kiderül, hogy ez valójában egy fiú, Arco, aki a távoli jövőből érkezett, de egy félresikerült időutazás miatt a múltba (Iris világába) zuhant. Iris befogadja Arcót, és együtt próbálnak megoldást találni arra, hogyan juthat vissza a saját idejébe. Közben barátság alakul ki köztük, és Iris megismeri Arco jövőbeli világát – egy harmonikusabb, emberibb társadalmat.
Nem csak gyerekfilmben gondolkodtam, hanem egy olyan történetben, amely az egész családnak szól. Olyan filmben, ahol egy nagymama együtt tud nevetni vagy sírni az unokájával. És ehhez az animáció ideális eszköz. Tizennyolc éves korom óta animációval foglalkozom. Különösen a 2D-s animáció áll közel hozzám, mert szerintem ez a legemberibb és egyben a legvarázslatosabb forma. Megmutatja, mennyire csodálatos lények vagyunk – ezért szeretem ezt a médiumot.
Arco – Fiú a jövőből (Fotó: MountainA France)
Néhány kritika Hayao Miyazaki filmjeihez hasonlította a munkádat. Mit gondolsz erről?
Óriási megtiszteltetés. Számomra ő a valaha élt legnagyobb művész. Ugyanakkor érdekes, hogy tizenöt éve készítek animációkat és könyveket, és korábban soha nem hasonlítottak hozzá. Talán most azért, mert a filmemben egyáltalán nincs erőszak. Az animációk 99 százaléka ma harcról, konfliktusról szól. Én ezt nem szeretem. Talán emiatt érzik most a párhuzamot, és azért is, mert nálam is fontos szerepet kap a természet – a levelek, a fák, a természet szépsége.
Az Arco írása közben sok minden tudat alatt született meg. Az animáció általában nagyon kontrollált műfaj, hatalmas gyártási folyamattal, ahol kevés hely jut az ösztönösségnek. Én viszont igyekeztem ezt a „tudattalan” réteget is beengedni a filmbe. Számomra nagyon fontos volt, hogy alkotás közben meg tudjam őrizni ezt az ösztönös, tudattalan működést.
Nemrég lettél édesapa. Megváltoztatta ez az alkotói nézőpontodat?
Amikor elkezdtem dolgozni az Arco-n, már szerettem volna gyereket. Volt bennem egy erős érzés: ha a gyerekeim egyszer megnézik majd az addigi munkáimat, azt mondanák, „apa, ez annyira cinikus”.
Sokat hallani azt, hogy „majd a gyerekek megváltoztatják a világot”. Mintha ez az ő feladatuk lenne. Én viszont úgy gondolom, hogy nekünk kell egy kicsit előkészítenünk a terepet számukra. Az Arco-val én pont ezt próbáltam megtenni.
Azt szerettem volna, hogy ne egy teljesen sötét világba érkezzenek. Hogy valamilyen módon fényt és reményt adjak hozzá ahhoz a világhoz, amibe beleszületnek.
Amikor elkezdtem a filmet, még nem volt gyermekem, de már gondoltam rájuk. A lányom egy évvel később született, a fiam pedig a gyártási folyamat végén, így a film tulajdonképpen már „létezett”, mire megérkeztek. De írás közben végig ott voltak a fejemben – még akkor is, ha akkor még nem voltak velünk.
Hogyan lett Natalie Portman egy francia animációs film producere?
A társszerzőmmel és producer partneremmel nagyon tudatosan próbáltuk megvédeni az ötletet. Akárhányszor beszéltünk róla valakinek, mindig azt kaptuk vissza, hogy „a történetnek nincs antagonistája, így nem fog működni”. Vagy azt, hogy „Franciaországban ilyet nem lehet csinálni”. Folyamatosan azt hallgattuk, mit kellene másképp csinálnunk. Ezért már nagyon korán eldöntöttük: meg kell őriznünk a film eredeti formáját.
Írás közben párhuzamosan a storyboardon is dolgoztunk, és körülbelül két és fél év után elkészült a forgatókönyv – ez valamikor 2022 körül lehetett. Megmutattuk néhány embernek, de sokan egyszerűen nem értették. Az animációs történetmesélést nem mindenki tudja „olvasni”. Emiatt úgy döntöttünk, hogy minden megtakarításunkat beleöljük egy animatik elkészítésébe. A storyboard alapján egy nyers, mozgóképes változatot raktunk össze, hogy látható legyen, milyen lesz majd a film. Közben már a zenén is dolgoztunk, így az első zenei vázlatok is rákerültek a jelenetekre. Hat hónap alatt elkészültünk körülbelül 45 percnyi animatikkal – és közben teljesen elfogyott a pénzünk.
A storyboard egy képregényszerű vázlatokból álló terv, ami megmutatja, hogyan fog kinézni egy film jelenetről jelenetre.
Az animatic pedig ennek egy egyszerű, mozgó változata, ahol a rajzokat időzítve egymás után játsszák le (gyakran hanggal), hogy látszódjon a jelenetek ritmusa és működése.
Ekkor felhívtuk az ügynökünket, Jamie Shinobit, aki eljött a stúdióba, megnézte az anyagot, és azt mondta:
Natalie Portman nemrég alapított egy céget, lehet, hogy érdekelné ez a projekt.
Felvette vele a kapcsolatot, és másnap már ott is volt a stúdióban a partnerével együtt. Megnézték az animatikot, és utána csak annyit kérdeztek: „Mire van szükségetek?” Arra volt szükségünk, hogy be tudjuk fejezni az animatikot. Natalie Portman a társával pontosan ugyanannyit tettek bele, mint mi addig összesen. Újabb hat hónap után elkészült a teljes változat. Ezután elkezdtünk találkozni a forgalmazókkal, francia és nemzetközi partnerekkel. Mindenkit behívtunk a stúdióba, hogy együtt lássák a filmet. És ami igazán érdekes: ugyanazok az emberek, akik korábban azt mondták, hogy ez a film sosem készülhet el, ekkor már azt mondták: „mi tudtuk, hogy ez működni fog”. (nevet) Két hét alatt rengeteg piaci szereplővel találkoztunk, többek között a Netflix-szel is, és a kör végére a költségvetés körülbelül egyharmadát sikerült összeszednünk.
De nem akartunk várni, ezért úgy döntöttünk: elindítjuk a gyártást akkor is, ha még nincs meg a teljes finanszírozás. Elmentünk a bankba, és hitelt vettünk fel a fennmaradó nagyjából hetven százalékra. Így el tudtuk indítani a layout fázist, majd magát az animációt. A film teljes finanszírozását végül Cannesban sikerült lezárnunk.
Ez a folyamat elképesztően megterhelő volt:
egyszerre volt jelen az életemben a pénzügyi nyomás és a kreatív felelősség. Ráadásul közben megszületett két gyerekem, a partnerem pedig párhuzamosan a saját filmjén dolgozott, forgatott. Az utolsó évben még az ő filmjének is a producere voltam – szóval tényleg minden egyszerre történt.
Úgy tudom, hogy a stábod nagy része helyi művészeti iskolákból érkezett, és te magad is tanítottál. Miért volt fontos számodra, hogy velük dolgozz?
Igen, a párizsi Gobelins School of Visual Arts-on tanítottam. Több oka is volt annak, hogy velük akartam dolgozni. Egyrészt a finanszírozás miatt: Európában gyakran koprodukciókban készülnek a filmek, például belga vagy luxemburgi partnerekkel, mert így könnyebb támogatáshoz jutni. Én viszont ezt nem akartam. Ha így dolgozol, akkor kötelező ottani embereket alkalmaznod – csakhogy nem tudod, kik lesznek a jövendő munkatársaid. A stúdió választja ki őket, te pedig sokszor kénytelen vagy újracsinálni a munkájukat a hibák miatt. Vagyis végső soron sokkal többe kerül a film.
Ráadásul ilyenkor plusz rétegek kerülnek a rendszerbe: nálunk is kellett volna egy plusz gyártásvezető, akinek csupán az a dolga, hogy a másik stúdió gyártásvezetőjével kommunikál. Két ember, akik valójában nem képkockákat hoznak létre. És van egy másik, nagyon személyes oka is: utálom az e-maileket, a Zoom-meetingeket, minden olyasmit, ami nem személyes.
Ugo Bienvenu (Fotó: Emma McIntyre/Getty Images for SCAD)
Hiszek abban, hogy együtt, egy térben kell alkotnunk. A csapatom és a producerek szerencsére bíztak bennem, és azt mondták: rendben, csináljuk a te módszereddel. Szerintem, ha a hagyományos utat választjuk, kétszer ennyibe került volna a film. Kis csapattal dolgoztunk, és szinte mindenkit ismertem – sokan a diákjaim voltak. Azt is kikötöttem, hogy nincs távmunka: mindenki jöjjön be a stúdióba.
Számomra ez nem csak munka. Nem azért csinálom, hogy a hónap végén csekket adjak az embereknek. Az együtt töltött idő, az emberi kapcsolatok legalább ennyire fontosak. Azt mondtam nekik: fiatalok vagytok, a munka arról is szól, hogy megismeritek egymást, barátságokat köttök, szerelmesek lesztek. A gyártási folyamat alatt például öt pár is összejött a csapatból.
Ez az egész egyfajta ökoszisztéma lett – egy nagyon élő, nagyon emberi közeg. És mivel az animáció hosszú folyamat, muszáj volt, hogy működjenek az emberi kapcsolatok. Az animatik után a teljes gyártás – a layouttól a befejezésig – egy év és két hónap volt. Ez animációs filmnél kifejezetten gyors, de így is hosszú idő ahhoz, hogy folyamatosan együtt dolgozz valakivel, akit nem kedvelsz. Én pedig figyeltem az emberekre: ki kivel jön ki jól, ki kivel nem. Úgy szerveztem a munkát, hogy azok kerüljenek egy térbe, akik jól érzik magukat együtt – hallgathassák a saját zenéjüket, jó hangulatban dolgozhassanak. Ez is része a munkának.
Felvettünk egy nagyon tapasztalt gyártásvezetőt is. Amikor megérkezett, azt mondta: „ezek a számok nem működnek, csúszni fogunk, és túl fogjuk lépni a költségvetést.” Azt válaszoltam neki: adj három hónapot. Ha nem működik, átadom neked az irányítást. Ha igen, folytatjuk így. Három hónap múlva visszajött, és azt mondta: „nemhogy csúszásban nem vagyunk, hanem előrébb járunk a tervnél.”
Végül a filmet hat hónappal a tervezett határidő előtt fejeztük be – ami animációs filmnél szinte példátlan. Ráadásul a végeredmény szebb lett, mint amire számítottam.
Ez az egész arról szólt, hogy bízzunk az energiákban, a fiatalokban, és azokban az emberekben, akik valóban velünk akarnak lenni – nem csak a fizetésért csinálják. Emlékszem, korábban a producerek azt mondták: egy animációs vezetőnek legalább 45 évesnek kell lennie. Én viszont egy 24 éves srácot választottam erre a szerepre. Ismertem őt 17 éves kora óta. Tudtam, hogy hasonlóan gondolkodik, mint én – csak fiatalabb. Tudtam, hogy meg fogja érteni, mit akarok. És igazam lett. Fontos volt az is, hogy a csapatunk tagjai valójában jobban voltak fizetve nálunk, mint sok más stúdióban. Sokan javasolták például, hogy az úgynevezett „in-between” animációt szervezzük ki Argentínába. De én nemet mondtam. Tudtam, hogy úgyis újra kellene csinálnunk. Inkább maradt minden házon belül.
Nem arról van szó, hogy ha jól megfizetsz egy szakembert, akkor többet költesz. Épp ellenkezőleg: ha valaki igazán ért a munkájához, végső soron kevesebbe kerül. Néha az lesz csak igazán drága, ha „olcsón” próbálod megúszni.
Azt látom, hogy Európában – sőt általában a nyugati világban – van egy berögzült gondolkodás: mindent a lehető legolcsóbban akarunk megoldani. Szerintem ezt meg kellene fordítani. Rengeteg tehetséges ember van, és sokkal több energiába kerül kijavítani a hibákat, mint eleve jól csinálni valamit. Gyakorlatilag alig kellett újraanimálni bármit a filmben, minden elsőre működött.
Ha jól tudom az Oscar-díjas lettországi Áradás is hasonló módon készült, egy nagyon kis helyi csapattal.
Azért annyira nem voltak ők kicsik, volt mögötte egy hatvan fős stúdió, de tény, hogy egy kisebb léptékű produkcióról beszélünk. Szerintem az emberek pontosan érzik, ha egy film szívvel-lélekkel készült. És ez az, ami számít, nem a pénz. A nagy költségvetésű animációs filmeknek is lehet szíve. Például imádom az Encanto-t, és az a film negyedmilliárd dollárba került.
Nem a pénz számít, hanem a szándék. A nézők megérzik, ha egy film őszinte.
A nagy stúdiók is igyekeznek a legjobbat nyújtani. Egyszerűen csak a hatalmas költségvetés súlya nem engedi meg ugyanazt a szabadságot. Ha az Arco 100 millióba került volna, rengeteg plusz nyomás nehezedett volna rám, több kompromisszumot kellett volna kötnöm. A pénz „súlya” gyakran rossz kérdéseket hoz be a folyamatba.
Arco – Fiú a jövőből (Fotó: MountainA France)
Látsz most olyan alkotókat, új hangokat az animációban – akár Európában, akár máshol –, akik különleges irányt képviselnek?
Igen, például azokat az alkotókat, akikkel a saját stúdiómban dolgozom és akiket producerként támogatok. Ők nagyon fiatalok, tele energiával, és teljesen másképp gondolkodnak. Nem feltétlenül követik a bevett mintákat – inkább ösztönből dolgoznak, és mernek őszinték lenni. Őszintén szólva számomra nem az a lényeg, hogy egy projekt „potenciális siker” legyen. Inkább az érdekel, hogy olyan alkotókkal dolgozzak, akiknek munkáit látni szeretném a világban.
Van egy képregénykiadóm is, ahol mások munkáit adom ki – olyanokét, akiket valóban szeretek. A stúdiómban pedig az a legjobb, hogy az emberek inspirálják egymást, felnéznek egymásra.
Én egy alkotói „családot” próbálok építeni – olyan emberekből, akiknek a munkáját szeretem.
És nem csak fiatalokról van szó. Nem a kor számít, hanem az érték. Számomra az a fontos, hogy értéket hozzak létre, ne csak „használjam” azt.
A filmiparban sokszor az történik, hogy amikor valakit már ismernek, hirtelen mindenki megkeresi: „mennyi pénz kell a következő filmedhez?” Én viszont nem így működöm. Engem sokkal jobban érdekel, hogy megtaláljam azokat, akiket még senki sem látott, és segítsek nekik abban, hogy a világ észrevegye őket.
Manapság rengeteg animációs filmet dolgoznak fel élőszereplős változatban. Az Arco esetében elképzelhető lenne egy ilyen remake?
A szerződésben is kikötöttem, hogy ez nem történhet meg. Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet. Az animáció egy külön nyelv. Számomra ez a legjobb eszköz arra, hogy varázslatot vigyünk a világba. A 2D-ben vannak „hibák”, apró tökéletlenségek, amelyeket felismerünk – és pont ezek teszik emberivé.
Őszintén szólva nem értem, mit csinál a Disney az élőszereplős feldolgozásokkal. A régi 2D-s filmek törékenyebbek voltak, de sokkal érzelmesebbek is. Az újak számomra sokszor inkább zavarba ejtőek. Nem akarok „valódi” állatokat látni beszélni. Az animáció költészet. Nem a szó szerinti valóságot akarja visszaadni, hanem egy mélyebb igazságot. Egy érzékenyebb, belső igazságot. Ha ez eltűnik, számomra az egész elveszíti az értelmét.
Az Arco – Fiú a jövőből március 26-tól látható a magyar mozik műsorán.