–
Életének 79. évében elhunyt Nádasdy Ádám, a magyar nyelvészet egyik legismertebb alakja, költő, műfordító, az ELTE professor emeritusa. Halálával nemcsak egy kivételesen nagy tudású alkotó távozott, hanem egy varázslatos személyiség is, akinek minden megnyilvánulása egyszerre volt mértékadó és felszabadító.
Azon kevesek közé tartozott, aki saját tudományágát, a nyelvészetet úgy adta át, hogy azok is élvezték, akik azt hitték magukról, hogy őket nem érdekli ez a téma.
Emiatt sokszor előfordult, hogy még akkor is befurakodtunk valahogy az előadásaira, ha zsúfolásig megtelt a terem, majd zokszó nélkül álldigáltunk az ajtóban, és boldogan ittuk a szavait.
A ma már mámorítónak tűnő „békeidőkben”, amikor még nem volt internet, és léteztek napilapok meg kulturális-irodalmi folyóiratok, vadásztuk a publikációit, és élvezettel hallgattuk a rádióban a nyelvről szóló élénk vitáit. (Szabadon olvashatók Kálmán László és Nádasdy Ádám beszélgetéseinek leiratai, ahogyan a Magyar Narancsban megjelent Modern Talking-sorozata is.)
Tudtuk, hogy kivételes formátumú tudóssal van dolgunk, bízom benne, hogy ezt ő is tudta magáról.
Szellemi ereje mindenkit legyőzött, noha soha nem törekedett semmiféle harcra. Annál sokkal diplomatikusabb volt, minthogy kicsinyes harcokba bonyolódjon. Amikor azonban sokan támadták nyelvészeti nézeteinek szabadsága miatt, bátran kijelentette: „A nyelvromlás azért érdekes fogalom, mert a nyelvészet nem tud róla”.
Amit ő csinált, az több volt mint nyelvészet. Több mint irodalom. A szellem tisztasága áradt belőle, és vonta be bűverejével a hallgatóit, olvasóit. Az ember nem kisebbnek, hanem inkább kíváncsibbnak érezte magát attól, ahogyan képes volt átadni a tudását.
Bár Nádasdy Ádám egész életében tanított, egyvalami hiányzott belőle: soha nem oktatott ki senkit. Nem tört (nyelvi) pálcát mások fölött, esze ágában sem volt megszégyeníteni azokat, akik másként beszéltek vagy írtak. Szerintem generációkat szabadított fel a nyelvművelés patetikus szigora alól. Mindig óriási ritmusérzékkel poentírozott, ám soha nem hallottam tőle olyan olcsó poént, ami szembement volna a jól megalapozott nyelvészeti és „emberészeti” tudományával.
Miközben a nyelvészetről beszélt, valójában emberségre tanított bennünket. Arra, hogy a nyelv mögött mindig ember van: család, táj, közeg, történet. Tudatosította bennünk: nem az a dolgunk, hogy egymás nyelvi hibáit korrigáljuk, hanem az, hogy megértsük, mit akar mondani a másik.
Talán ezért szerették őt olyan sokan azok közül is, akik korábban azt hitték, hogy a nyelvészet száraz, zárt tudomány. Nádasdy Ádám visszaadta a nyelvet azoknak, akik használják. Azt mondta – persze sokkal szebben és pontosabban –, hogy a nyelv nem vitrinben őrzött műtárgy, hanem élő, változó szövet. Az égvilágon semmitől nem kell megmenteni. Nem félteni kell, hanem egyszerűen csak érteni.
Nádasdy Ádám az írásain és az előadásain keresztül egy egész országot tanított meg gondolkodni a nyelvről, ám közben valahogy saját magunkról is többet tudhattunk meg általa.
Halála számomra személyes veszteség is: több mint harmincöt éve ismertük egymást, kicsit távolabbról, de azért még a barátság árnyékában figyeltem a pályáját, olvastam a könyveit, követtem élete változásait. Nekem emiatt rengeteg plusz jelentésréteget adott minden leírt szava. Többször is írtunk/írtam róla korábban, és a Nyílt lapokkal című műsorunkban is szerepelt.
Soha nem akart nagyobbnak látszani annál, mint amekkora, épp ezért volt annyira elementáris személyiség. Verseiben ugyanaz a pontosság, önirónia és finom keserűség dolgozott, mint az esszéiben is. A személyesség nála sosem volt öncélú, mert mindig valami általánosabbra világított rá. A szerelemről, a hazáról és az identitásról is úgy írt, hogy az ránk is vonatkozott. Könnyen azonosultunk kristálytiszta gondolataival.
Műfordítóként pedig olyasmit vitt véghez, amit csak a legnagyobbak tudnak: új hangot adott a klasszikusoknak. Shakespeare drámái az ő fordításaiban új életre keltek magyarul, Dante Isteni színjátéka pedig az ő tolmácsolásában vált sokak számára igazán olvashatóvá. Nem múzeumi tárgyként bánt ezekkel a művekkel, hanem élő, lélegző és legfőképp élvezhető nyelvet adott nekik.
Volt benne valami abból a régi polgári világból, amelyet ma már jobbára csak könyvekből ismerhetünk, de nála láthattuk is, mit jelent az, ha valaki valódi polgár. Nála a mérték soha nem lehetett kérdés, ahogy a környezete felé áradó gyöngéd figyelem és a megértés sem. Udvarias volt, végtelenül művelt, hihetetlenül pontosan fogalmazott három nyelven, de nem hivalkodott vele. Nem üres póz volt tehát ez az előzékenység, hanem valódi belső tartás.
Talán az esendősége tette annyira szerethetővé. Az öniróniája. A kiábrándultsága, ami mégis örökös újrakezdéssel párosult, a szenvedélye az angol nyelv iránt, a bölcsészetről való mély gondolkodása, és a mindig váratlanul lecsapó fergeteges humora.
Hálával tartozunk neki azért, mert sokunkat felszabadított. Megtanultuk tőle, hogy a nyelv által közelebb kerülhetünk egymáshoz.
Most, hogy elment, különösen fájdalmas látni, mennyire kevés hozzá hasonlóan nagy formátumú ember él már közöttünk. Nádasdy Ádám egyszerre volt tudós, tanár, költő és műfordító, miközben mindig eleven, kíváncsi, játékos szellem maradt, aki nemcsak műveket hagyott maga után, hanem egyfajta gondolkodásmódot is.
Hiánya máris óriási a magyar kultúrában. De a mondatai itt maradnak velünk: a verseiben, a fordításaiban, az esszéiben, előadásainak emlékében. És persze abban a felszabadító felismerésben, amelyet tőle tanultunk: hogy a nyelv nem az ellenségünk, hanem közös otthonunk.
Halála hatalmas veszteség, élete pedig ritka ajándék, hisz mi mindannyian elmondhatjuk magunkról, hogy Nádasdy Ádámmal egy korban élhettünk.
Talán a versei adják vissza legpontosabban, milyen volt a világhoz való viszonya. Az általa írt, számomra egyik legkedvesebb versével búcsúzom tőle:
FÉLTÉRDEN
Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.
Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.
Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.
Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.
Uram, fogadd őt kegyedbe! Isten veled, Ádám!
A kiemelt kép forrása: FreeSZFE / Valuska Gábor