Chuck Norris az Ütközetben eltűnt 2. című filmben (Fotó: IMDb)
Mik is voltak a Chuck Norris-viccek? Hogyan szórakoztattuk egymást a végtelenségig velük? Az amerikai filmsztár halála után újra visszatérünk a kétezres évek elejére.
Ha a Chuck Norris-viccekre gondolok, mindig a veszprémi általános iskolai udvar jut eszembe. Az emlékezet persze csalóka: meglehet, nem is ott hallottam ezeket először vagy a legtöbbször. A kétezres évek elején mindenesetre már egyértelműen lehetséges volt ez. A Wikipedia-oldal 2005 elejére teszi, amikor az egy-két mondatos, szatirikus túlzások terjedni kezdtek az interneten. Mégis biztosra veszem, hogy nem ott találkoztam először velük. Barátoktól, rokonoktól, iskolástársaktól hallottam, majd mondogattam én is. Chuck Norris nem alszik, ő vár! Chuck Norris elszámolt végtelenig – kétszer. És mondá Isten: legyen világosság. Mire Chuck Norris: kérd szépen.
Nem volt világos akkor, ahogy azóta sem, miért épp Chuck Norrisról terjedtek el ezek. Lehetett volna ugyanúgy Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Jackie Chan vagy Steven Seagal. Mégsem kellett magyarázni rajta semmit. Norris lett, és kész. Mellette döntött Conan O’Brien is, aki sokat tett ezeknek a poénoknak a népszerűsítéséért. Valamint Ian Spector humorista, aki a kétezres évek közepén online viccgenerátort készített, valamint több könyvet is írt a jelenségről.
A harcművészből lett filmsztárt választottuk, aki az 1972-es A Sárkány útjában együtt játszott a műfaj koronázatlan királyával, Bruce Lee-vel. Nem mintha gyerekként rongyosra néztem volna ezt a filmet, vagy Norris olyan egyéb akcióit, mint Az országúti bunyós, az Egyszemélyes hadsereg, a Magányos farkas vagy a Tomboló terror. A Walker, a texasi kopó viszont hozzátartozott a hétvégi délutánokhoz. A kétezres években felnőttek közül valószínűleg sokan nosztalgiával sorolják ezeket a sorozatokat: Sliders, Knight Rider, Medicopter 117, Smallville, Charlie – Majom a családban. És persze a texasi rendőrnyomozó, az igazságosztó Chuck Norris! Békebeli vasárnap délutánok ugranak be, családi ebédek utáni csendes semmittevés, az utolsó nap az iskola előtt. Ezek mentek mindenhol, mindenkinél.
A Walker, a texasi kopó nem tartozott a kiemelt kedvenceim közé – de természetesen jól ismertem. Chuck Norris nevét is tudta mindenki. Nem kellett betéve vágni a filmjeit, nem kellett sorolni legendás beszólásait. A Chuck Norris-viccekhez mindenki szabadon hozzátehette a magáét. Az volt bennük a csodálatos, hogy bármilyen szituációra ráhúzhatóak voltak. Bármilyen szintű abszurd szuperképesség jöhetett. Legutóbb olvastam egy ilyet: Chuck Norris képes megállni egyetlen Lay’s chipsnél. Vagy legyen egy saját rögtönzés: Chuck Norris az egyetlen, aki a március 15-ei felvonulók mindegyikét megszámolta. Kétszer is!
Olvasom, hogy a színész egy sikeres karriert követően az internetes mémkultúra emblematikus alakjává vált. Ez viszont nem pontos, és nemcsak azért, mert az internetet és a mémkultúrát is Chuck Norris találta fel. De ő valóban annak előtte jött, és persze meg is ágyazott annak. Maga a mém kifejezés hosszú múltra tekint vissza, és a variálhatóság, a közösségi terjedés és a kulturális kód mind ide sorolhatóvá teszik ezeket a poénokat is. De a Chuck Norris-viccek (Chuck Norris facts) közelebb álltak a folklórszerű viccgyűjteményekhez, és még inkább terjedtek szájhagyomány útján, mintsem az akkor még nem is létező közösségi médiában. Lánclevelekben terjesztették azokat, persze, de épp az volt bennük a szórakoztató, hogy a személyes együttlétekhez tartoztak. Nem virtuálisan írogattuk őket egymásnak, hanem élőben szórakoztattuk a másikat, ki tud nagyobb képtelenséget kitalálni.
Nem Chuck Norrison gondolkodtunk, hanem a minket körülvevő valóság abszurdba fordításán. Saját gyengeségeinken is bátrabban nevettünk, ha ilyen viccbe volt fordítható. Általa meg tudtuk tapasztalni azt is, mennyire közösek a mindennapos tapasztalataink. Nem sokra rá jött a stand-up fellépők reneszánsza, akik szintén erre építettek. A Chuck Norris-viccek viszont valódi demokratikus élményt adtak: egy gyors, csattanós poénnal mind komikusokká válhattunk. Ismerős lehet az élmény, mennyire nem könnyű egy valódi, történetszerű viccet kitalálni. Chuck Norris-poénokból viszont egy perc alatt vagy tízet tudunk fabrikálni – méghozzá valóban szórakoztatókat és eredetieket. A lehetőség mindenkiből kihozza a legjobbat. Jellemző példa, amikor a Redditen valaki feltette a kérdést, mikor és honnan is indult az őrület. Komoly válaszok helyett leginkább olyanok sorjáztak: a viccek már az ősrobbanás óta léteznek. Illetve: ezek nem is viccek, hanem valós történetek.
Aztán persze jöttek a valódi mémarcok, élükön egy magyarral, Arató Andrással. Hide the Pain Harold figurájára is könnyű volt rácsatlakozni, a végtelenségig lehet sorolni a fájdalmas nevetéssel oldandó helyzeteket. De ezeknél – ahogy az összes többi hasonló mémnél – már elvesztettük az ártatlanságunkat. Mind a virtuális térbe költöztünk, és nem szórakoztattuk már egymást azzal, hogy élőszóban büntessük egymást hasonló poénok gyártásával.
Chuck Norrisszal így ismét kicsit a gyerekkorunk halt meg. De közben vissza is tértünk mégis oda, jó érzés volt gyászunkat is ezzel oldani. Az megvan, hogy Chuck Norris nem is halt meg, csak átrúgott mindannyiunkat egy párhuzamos univerzumba? Hát az, hogy a mennyország kapujában nem ő kért bebocsátást, hanem Szent Péter érdeklődött, hogy maradhat-e? És hogy Chuck Norris nem a fény felé ment, hanem a fény ment őfelé? Mert Chuck Norris nem halt meg, innentől a „halott” szó jelentése változott meg.
Ne hagyjuk, hogy ne Chuck Norris nevessen a végén.