Mi sem fogjuk elfelejteni, elnök úr, hogy „gyáváknak” nevezett minket, és azzal fenyegetett: emlékezni fog rá, hogy nem álltunk az ön oldalára a háborújában.
Nem fogjuk elfelejteni, mert habár a düh és a faragatlanság beszélt önből, amikor ezt mondta, az egész túlságosan is jól kifejezi, hogy mik vagyunk mi az ön szemében.
Nem szövetségesek, hanem tartalékosok.
A szövetségeseivel egyeztet az ember. Legalábbis megkérdezi a véleményüket. Ha még azt sem, legalább figyelmezteti őket, ha olyan döntéseket készül meghozni, amelyek súlyos következményekkel járnak a számukra. Ön viszont kész tények elé állított minket. Nekünk, európaiaknak kellett egyik pillanatról a másikra Ciprus, egy uniós tagállam segítségére sietnünk. Nekünk, franciáknak kellett azonnal megszerveznünk azoknak a Perzsa-öbölbeli országoknak a védelmét, amelyekkel biztonsági megállapodásaink vannak. A mi gazdaságainkat sújtotta azonnal az olajár-emelkedés, de önnek csak akkor jutottunk az eszébe, amikor a saját nehézségeivel szembesült.
Mivel nem számolt azzal, hogy az iráni rezsim lezárhatja a Hormuzi-szorost, hirtelen ránk, Európára hárult a feladat, hogy újra megnyissuk. Hogyan? Milyen munkamegosztással? Milyen végső céllal? Erről semmit sem mondott, és valószínűleg nem is volt róla elképzelése. Ez egy parancs volt, pont, anélkül, hogy szó lett volna bármilyen politikai egyeztetésről vagy akár egy közös vezérkari ülésről. Engedelmeskednünk kellett volna, de Európa nem egy gyalogezred, ami sípszóra haptákba vágja magát.