–

Amikor Márti 2019-ben első gyermekét várta, még szinte semmit nem tudott arról, hogyan működik a várandósgondozás és milyen lesz a szülés. A kezdetektől bizonytalanság kísérte a terhességét, nem tudta, hogyan kell „jól” csinálni ezt. „A kilenc hónap inkább sodródás volt, mint tudatos felkészülés” – mondja, majd hozzáteszi, hogy ebben a helyzetben különösen erősen kapaszkodott abba a gondolatba, hogy egy fogadott orvos majd biztonságot ad. „Azt hittem, ha úgy csinálom, ahogy ő mondja, akkor minden rendben lesz” – emlékszik vissza.

Eleinte magánrendelésre jártak Budapestre, ahol a vizsgálatok rendben zajlottak, különösebb problémák nélkül. A döntés, hogy végül Debrecenben szül, gyakorlati szempontból született: ott volt a családi segítség, amely a gyermekágyas időszakban elengedhetetlennek tűnt. Az új orvos személye is bizalmat keltett benne – egy közeli ismerősükön keresztül jutottak el hozzá, magas pozícióban dolgozott, és első találkozásra megnyerő volt.

A szülés napján Mártiék egy előre meghatározott ritmusba érkeztek meg

Márti a „természetes szülés” iránti igényét megfogalmazta ugyan, de nem fejtette ki, hogy pontosan mire gondol. „Ezt részben a saját tapasztalatlanságomnak tudom be, nem magamat hibáztatva vagy a doktor urat felmentve. Ő nem kérdezett rá, hogy mit értek ez alatt, én meg nem mentem bele” – meséli. „Nem mondtam, hogy szeretném elkerülni a rutinszerű gátmetszést, hogy szeretnék választott pózban szülni, szeretném, ha nem nyomnának tele gyorsítószerekkel, oxitocinnal. A doktor úr szerint kimerítette a természetes szülés fogalmát, hogy végül vaginális úton szültem.

Tehát ő teljesítette azt, amire én vágytam.”

A folyamat spontán indult ugyan, de a kórházba érve gyorsan időnyomás nehezedett a fiatal párra. „Pénteken megvizsgált a doktor úr, akkor már két ujjnyira tág voltam. Azzal engedett el a hétvégére, hogy bármikor, csak hétfőn ne szüljek. Nem mondta, de már tudom, hogy azért, mert neki kettőkor mennie kell a magánrendelésére” – emlékszik vissza Márti. A szülőszobán olyan közegben találta magát, ahol a fájdalom kifejezése nem volt elfogadott, a hangos reakciókat elítélték, más nőket elrettentő példaként emlegettek. A megfelelési kényszer szinte azonnal működésbe lépett benne.

 „Mártikám, egy óráig meg kell szülnöd”

– mondta az orvos, ez a mondat pedig nemcsak a tempót jelölte ki, hanem azt is, hogy a folyamat innentől nem Márti testének a ritmusát követi. A beavatkozások egymást követték, gyakran magyarázat nélkül. Megborotválták, „mert a doktor úr úgy szereti”, beöntést kapott, miközben erősödő fájásai voltak. A helyzet egyszerre volt kiszolgáltatott és megalázó, Márti mégis igyekezett alkalmazkodni. Nem mert kérdezni, nem mert tiltakozni, mert a környezet az sugallta, hogy ez így természetes, minden rendben van.

Márti a gátmetszéssel kapcsolatban sem volt valódi döntéshelyzetben

A beavatkozást szükségszerűként kommunikálták, és Márti nem mondott egyértelmű nemet. „Itt a hallgatás is beleegyezésnek számított” – meséli. A folyamat innentől felgyorsult: burkot repesztettek, emelték az oxitocin adagját, a fájdalom pedig egyre intenzívebbé vált. „Akkor már elkezdett bennem motoszkálni, hogy ez valami olyasmi lesz, amit nem szeretnék. Hogy szólnom kéne, de nem mertem mondani, mert úgy éreztem, hogy mindenkinek teher vagyok, mindenki utálta, hogy ott vagyok.”

A fájdalom egy ponton mindent felülírt. Márti már nem volt képes kommunikálni, nem tudott mozogni, csak azt érzékelte, hogy valami nincs rendben, a kontroll teljesen kicsúszott a kezéből. A szülés végül gyorsan lezajlott, a kisfia megszületett, de az élmény nem hozott megkönnyebbülést. Ahogy fogalmaz, a döntések nem az övéi voltak, inkább elszenvedője volt a folyamatnak.

A varrás során aztán az orvos a következő kérdéssel fordult Márti férjéhez:

„Figyelj csak, most úgyis varrok, varrjam szűkebbre egy kicsit?”

Akkor még egyikük sem értette, hogy ez mit is jelent, és a környezet reakciója, a nevetés elbagatellizálta a helyzetet. „Nem vettük komolyan, meg nem is tudtam egyébként, hogy ez mit jelent: szűkebbre varrni. Nem is hallottam előtte arról, hogy mi az a férjöltés, és hogy ez egy létező abúzus, és akkor senki nem mondott semmit, csak nevettünk. És ez megint egy ilyen hallgatás beleegyezés. Én nem is gondoltam, hogy ott történt valami.”

Az ezt követő napokban Márti fájdalma nem csökkent

A mozgás, az ülés, a fekvés mind nehézséget okozott, mégis azt a visszajelzést kapta, hogy ez a normális felépülés része. A kórházi ellátás során kevés támogatást kapott, a csecsemős részlegen sem segítettek érdemben, a saját testével és az újszülött ellátásával kapcsolatos kérdésekben magára maradt. Az egyetlen pozitív kivétel a neonatológus doktornő volt. „Megnézte a kisfiam letapadt nyelvét, és elmondta, hogy fel fogja csippenteni, vérezni fog egy kicsit, egyből tegyem mellre. Elmondta, hogy mi történhet, hogy ne aggódjak, ha azt látom, hogy vér folyik a gyerekem szájából. Ő volt az egyetlen a három nap alatt, aki emberségesen szólt hozzám” – idézi fel Márti.

Még hetekkel később is erős fájdalmai voltak, de mivel a varratszedés közben sem jelezték, hogy bármi gond lenne, ez tovább erősítette benne azt az érzést, hogy vele van a baj. „Azt mondta a doktor úr, hogy sokkal többet kell tisztítanom a sebet, de nincsen semmi probléma, egy kicsit pirosabb, mint szokott, de ez nem probléma, csak idő kell, míg helyreáll.

Mosakodjak többet, meg hajszárítózzam a sebet.”

A szexuális élet újrakezdésekor vált egyértelművé, hogy a Márti testében történt változás nem átmeneti: a fájdalom tartós volt, és minden próbálkozást ellehetetlenített.