A magyar film újhullámának legújabb hullámában Enyedi Ildikó egy fáról és általában a növényekről szóló filmje, a Csendes barát után megérkezett Pálfi György új alkotása is, a Tyúk, ami – igen: – egy tyúkról szól, egy tyúk a főszereplője és a főhőse, egyúttal egy tyúk szemszögéből mutatja be a világot. És ezzel kapcsolatban az első lépést a legnehezebb megugrani, azaz megválaszolni a kérdést, hogy

de miért nézzek én másfél órán keresztül egy tyúkot, illetve miért jó ez nekem?

Márpedig ezen az első lépcsőfokon múlik minden: ha ezt a kérdést megnyugtatóan tudja rendezni magában az ember, nem lesz baj. Máskülönben ugyanez fog zakatolni a fejében kilencven percen keresztül.

Ami ugyanakkor nem kizárólag az utóbbi csoportba tartozó emberek hibája, mert ez azt is jelenti, hogy Pálfi György önmagában ezt nem tartotta fontosnak megindokolni vagy megmagyarázni: ez a film egy tyúkról szól és kész. Ez van, ezt kell szeretni.

Miért? Csak.

Hát jó.

Joannisz Kokiaszmenosz és a tyúk

Mozinet

A Tyúk történetmesélési módja valahol félúton van a rajzfilmek antropomorfizált állatokkal teli világa és a realitás között: Pálfi láthatóan törekszik arra, hogy földközelben tartsa a tyúkját, azaz ne valami őrületesen különleges tulajdonságokkal rendelkező, mindenki eszén túljáró vagy épp mindenki másnál fejlettebb erkölcsi érzékű állatot lássunk, de azért a realizmus mellett fontosnak érezte, hogy egy-két olyan alapvető tulajdonsággal felruházza, amelyek valójában inkább az emberekre jellemzőek, és nem a baromfikra.

Az egyik ilyen a főhős tyúk szabadságvágya, ami révén bár az összes többi szárnyas jól elvan az ólban, ő mindig megpróbál meglógni, olyannyira, hogy végül egyedüliként a tojók közül meg is találja a rést a pajzson, vagyis a drótkerítésen. A másik pedig ahhoz kellett, hogy a filmnek mégiscsak legyen egy olyan alapsztorija, amivel könnyű azonosulni: ezt a tyúkot marhára zavarja (a szóvicc nem szándékos), hogy a gazda mindig kiveszi alóla a tojását – egyszer még azt is végignézi, ahogy rántottát süt belőle –, és mindent, de mindent megtenne, hogy végre békében kikölthesse a fiókáit. Amiből aztán jó nagy galiba is lesz – és a „galiba” itt súlyos eufemizmus, de spoilerezés nélkül jobb, ha ennyiben maradunk.

Ám ha elvileg ezzel az emberi aggyal is jól érthető, anyaság körül forgó problémával könnyű is azonosulni, a valóságban ez már nem feltétlenül van így, épp azért, mert tudjuk, hogy a realitás nem ez, hiszen egy tyúk nem szánja el magát kétségbeesett lépésekre azért, hogy anyai örömök elé nézhessen. Persze szó sincs arról, hogy össze kéne keverni egy természetfilm hitelességét egy játékfilmével, hiszen itt nincs David Attenborough, hogy duruzsoló hangon osszon meg bölcs érdekességeket a tyúkok párzási szokásairól. Csak az a helyzet, hogy a film minden másban jelenlévő és hangsúlyos valószerűsége (Pálfi György a HVG-nek adott interjújában elmondta, még csak digitális trükköt sem kellett alkalmazni a tyúk viselkedésének felvételekor) ellentétben áll még ezzel a minimális emberszerűsítéssel is.

https://hvg.hu/360/20260202_palfi-gyorgy-tyuk-film-filmszemle

Mindezeket a problémákat ugyanakkor nagyban enyhíti, hogy ha meg kell határozni, a film műfaja egyértelműen vígjáték, még ha az említett „nagy galiba” miatt hozzá is kell tenni, elég sötét és morbid a humora (amely sötét és morbid humor csúcsjelenete a film egyik utolsó képkockája). Ez még a fent taglalt alapkérdésre is ad valami kis magyarázatot, azaz hogy miért is nézzünk másfél órán át egy tyúkot:

mert olyan kis jópofa és aranyos.

A film főhőse olyan, mint egy ügyefogyott, de jóravaló kisember, azaz a vígjátékok jellemző alakja, pláne Chaplin óta. Róka elől menekül, kakassal kokettál a szerelemről szóló popslágerek dallamára, ablakon át szökik, őseiről, a dinoszauruszokról szóló filmet és tojásból kikelő csibéről szóló animációt néz a tévében, ágy alatt kotlik, máskor meg ragadozó madártól ijedezik (remélem, én tévedek, és nem Harris-ölyv látható a Görögországban játszódó filmben, hiszen a népszerű solymászmadár sehol nem él azon a környéken!), és így tovább. Könnyű vele együttérezni és jó nézni, tehát ha elvonatkoztatunk mindentől,

a Tyúk feltétlenül élvezetes film, és azért valljuk be, ez a lényeg.

Szőke Szabolcs zenéje pedig egyenesen lenyűgöző, az utóbbi idők legjobb magyar filmzenéje, amely olyan erős, hogy az első negyedórában úgy érezni, ez nem egy film jó zenével, hanem egy zenemű jó filmes aláfestéssel. Szőke Szabolcs tökéletesen megtalálja azt a hangvételt, amely épp olyan játékos és mégis épp olyan komoly, mint a film maga, miközben újabb és újabb érzelmeket ad azokhoz, amiket a képek kelteni tudnak.

Ugyanakkor ha az ember komoly művészfilmes fesztiválokon is jelenlévő nagyjátékfilmet néz, mégiscsak keresi a mélységet, a további rétegeket, a nagy egészet összefogó gondolatot. Ezt a háttértörténet önmagában nem adja meg: Pálfi leleményesen használja a sajátságos narratívát – hogy mindent a tyúk szemszögéből, azaz finoman szólva sem a dolgok sűrűjéből látunk –, de ettől még a tyúk- vagy békaperspektívából kirajzolódó, görög partokra érkező menekültekről szóló szál közhelyes marad, nem tud vagy akar a menekültválság témájához semmit hozzáadni (leszámítva, természetesen, a tyúkot). Sokszor látott történet ez, sőt annak is csak a vázlata, amelyhez érzelmileg nem is tudunk közel kerülni, épp a tyúkperspektíva miatt, amiből természetszerűen következik, hogy nem merülhetünk bele a melléktörténetbe.

A tyúkkal mint metaforikus kisemberrel való azonosulás viszont a már emlegetett, de továbbra sem elspoilerezendő „nagy galiba” miatt nem tud működni. A galibáig ugyanis úgy tűnik, mintha ez járható befogadói út lenne:

zajlik mellettünk a nagybetűs élet és a történelem, de mi csak szeretnénk a magunk kis életét élni,

ahogyan azt a tyúk is teszi. Ezt a gondolatot, hangulatot, életérzést jól át is tudja adni a film. Amint viszont ehhez hozzájön a „nagy galiba”, amit a tyúk okoz, sokkal mélyebbé kell, hogy váljon a metafora. Akkor be kellene, hogy jöjjön a felelősség kérdése: hiszen ha a történet úgy folytatódik, hogy „mi, a kisemberek” (azaz a tyúk) ekkora bajt tudunk okozni pusztán azért, mert nem figyelünk oda a nálunknál nagyobb léptékű történésekre, az súlyos kérdéseket vet fel. De Pálfi ezt a gondolatot már nem engedi be a filmbe: galiba ide vagy oda, a tyúk megmarad annak az egyszerű, szeretnivaló jószágnak – kisembernek –, ami addig is volt. Így a galiba nem válik többé fekete humorú gegnél – ez pedig csalódást kelt, ha az ember többet vár. Gegnek viszont tényleg jó, eredeti, erős és a maga módján vicces is.

Mindenesetre ez az, amiért a film vége után sem tudunk feltétlenül választ adni arra, miért is jó nekünk, ha egy tyúk szemszögéből nézünk végig egy ilyen történetet az emberi perspektíva helyett. Mert ha már Pálfi ezt választotta, talán jogosan várjuk, hogy a hiány maga legyen az, ami megadja a film erejét: hogy a rendező épp azzal érje el azt a katarzist, amit máskor a fő cselekménnyel való érzelmi azonosulás hoz el, hogy a hiány révén azt éljük át, valami a szemünk előtt zajlik le, és majd’ belehalunk, de akkor sem tudunk beavatkozni. De a Tyúk nem tragikus vagy katartikus, inkább élvezetes és jópofa. Így aztán az egyes nézőre marad, hogy eldöntse: a pohár félig üres, vagy félig tele van felvert tojással.