Pálfi György szokatlan filmjében pont a legszokatlanabb részek a legélvezetesebbek, a menekültválságról szóló szál viszont már döcögősebb.

Valakinek ezt már rég meg kellett volna csinálnia, és nagyon örülök, hogy végül egy magyar rendező csinálta meg. Egész egyszerűen alig hiszem el, hogy több mint száz évnyi egyetemes filmtörténet során senki sem vette a fáradtságot, hogy készítsen egy egészestés, élőszereplős filmet egy tyúkról, aminek az a címe, hogy Tyúk, és a főszereplő Tyúk olyan dolgokat csinál benne, mint például:

átkel egy úton,
klasszikus zenére szexel,
a kései kapitalizmus lelketlen gépezetének értetlen áldozataként kontemplálja az anyaság és a halandóság szerepét változó világunkban,
valamint KOTKODÁCS.

Pálfi György legújabb filmjének Tyúkja viszont teljesen, a végletekig beteljesíti a tyúkprincípiumot, és ad egyedi nézőpontból készült állóképet a 21. század elejének Európájáról, ami talán nem a legmélyebb, legegyedibb és legízlésesebb film, amit egy ilyen koncepcióból össze lehetett volna hozni. De már az is nagy szó, hogy van, elkészült, nagyjából működik, és olyan moziélményt nyújt, amihez hasonlót máshol nem igazán találhatunk.


Márcsak azért is elég érdekes a Tyúk, mert egyszerre illeszkedik csont nélkül Pálfi György néhol émelyítően értelmiségies, de folyamatosan kísérletező és kreatív stílusába, és egyszerre idézi meg a 21. század elején erőre kapó Greek Weird Wave-et. Ez az abszurdista, az ország extrém gazdasági és geopolitikai problémáira reflektáló filmes mozgalom a 2008-as világválság után kapott definíciót, és többek között olyan alkotókat köszönhetünk neki, mint az Oscar-díjas Yorgos Lanthimos. 

Az persze nem új jelenség, hogy a művészek abszurdizmussal és vad valóságértelmezésekkel reagálnak a világ gyakran rideg, embertelen működésére. A Tyúkban az embertelenség úgy jelenik meg, hogy egy jó ideig nem is kéri a nézőt arra, hogy emberi karakterekkel szimpatizáljon, vagy akár véleményt alkosson róluk. Egy tojást látunk egy ipari körülmények között működő csirkefarmon, ahol a baromfik gépezetek között, apró ketrecekben és gyári futószalagokon értetlenkedve élik le az életüket, hogy végül akciós csirke far-hátként végezhessék egy spórolásra kényszerülő család vasárnapi asztalán.

A tojás kikel, belőle egy fekete kiscsirke bújik ki, aki sárga társaitól vizuálisan is elkülöníthető módon szenvedi végig az iparfarm napjait. Pálfi már azzal merészet, remeket vállal, hogy egy efféle üzemet egy kiscsirke szemszögéből mutat be. Ami az ember számára az élelmiszeripar egy apró szegletét jelenti, az egy tyúknak a holokauszt a köbön: egy olyan haláltábor, amely születésétől a haláláig be akarja zárni őt, és amely életének minden egyes mozzanatát alárendeli azon célnak, hogy minél olcsóbban lehessen belőle fogyasztásra kész hús. 

Tényleg nincs szükség túlsulykolt antropomorfizációra ahhoz, hogy együtt érezzünk a kisállattal, és azt kívánjuk neki, bár meg tudna szökni ebből a földi pokolból (amiről nekem nem teljesen ok nélkül az Okja című Bong Joon-ho-film utolsó pár jelenete is eszembe jutott). A főszereplő Tyúkból (akit több való életbeli tyúk, név szerint Eszti, Szandi, Feri, Enci, Eti, Enikő, Nóra és Anett játszanak) azonban Pálfi meglepően erős „alakítást” hoz ki, ami persze az övé mellett a filmen dolgozó állatidomárok, főként Halász Árpád érdeme is. 

A Tyúk valami olyasmi, ami az „élő”szereplős Az oroszlánkirály sosem tudott volna lenni: egy valós helyszíneken, valós állatokkal eljátszatott mese, ami itt viszont nagyjából CGI-mentesen, a terepen dolgozó és trükköző filmesek munkája által varázslódik a vászonra. Szimba elbújhat a fenébe.


A Tyúknak kétség kívül azok a legműködőképesebb részei, amelyekben csakis állatokat látunk: már az is lenyűgöző, hogy ezeket a jeleneteket egyenként is ilyen okosan és kreatívan filmre tudták vinni az alkotók. Szinte hab a tortán, hogy egy teljesen okés történetet is kiadnak, amely arról szól, hogy a gyárfarmról elkerülő Tyúk mindent megtesz azért, hogy végre ő maga is anya lehessen. 

Két jelenetet emelnék ki: az egyik a főszereplő, valamint egy kakas állatias, mégis elegáns udvarlását, majd szerelmük elköltését mutatja be Ravel Bolerójának a capella feldolgozására komponálva. Nem tudom, illik-e egy film díszvetítését torokhangú röhögéssel zavarni, ezért a közelemben ülőktől utólag is szeretnék bocsánatot kérni.  A másik kiemelkedő jelenetben pedig az urbánus vadonban fut össze a Tyúk közmondásos ellenségével, a Rókával: az ebből kisülő kergetőzés és konfliktus pedig olyan képsorokkal ajándékoz meg minket, amelyekről menet közben konstatáljuk, hogy mindig is látni akartuk őket.

Nem ilyen egyértelműen élvezetes az eredmény azonban akkor, amikor az emberek is bekerülnek a történetbe. A Tyúkban Pálfi igyekszik a görög gazdasági helyzetre, a társadalom lélekállapotára, no meg az itteni emberkereskedelemre is reflektálni, amelynek következtében a film abszurd meséből egyre inkább realista bűnügyi drámába fordul át. A humorral és szokatlan képekkel átszőtt állatos szálaktól merőben elüt a film fontoskodó, nehézkes emberi fele, noha Pálfi legalább sikeresesen állítja párhuzamba a szűk kamrákban és kisteherautókban rejtegetett menekültek, valamint a gyári körülmények között felnevelt tyúkok helyzetét.

Kérdés persze, hogy mennyire ízléses ez az egész, de ez függ attól is, hol van a személyes ingerküszöbünk.

Nekem itt-ott sok volt: túlságosan nyomorpornós, túlságosan okoskodó, túlságosan művi, még a legfontosabb emberi szerepet játszó Ioannis Kokiasmenos remek alakítása ellenére is. Visszatérő kritikám Pálfi munkáival kapcsolatban, hogy érdekes, termékeny alapötleteit öncélú, nem túlságosan átérezhető irányokba kényszeríti. A Tyúk messze nem olyan súlyos példa erre, mint mondjuk a 2018-as Az Úr hangja, amelyről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy a köldöknézegetős, saját seggben felszívódós magyar művészfilmek paródiája akart-e lenni, vagy ezt most tényleg komolyan gondolta a Művész. A léc mindenesetre rezeg itt is, de a film összességében bőven elég technikai bravúrt és ötletet mutat fel ahhoz, hogy a lelkesedésem legyőzze az idegességemet. Annyi biztos, hogy ez a legjobb, tyúkról szóló film, amit valaha láttam.