A darab meglehetősen érdekesen indult, eltekintve attól a rövid színjátéktól, amíg az Ügyész szerepét játszó Bordás Roland arról kérdezgette a Nemzeti Színház közönségét, hogy ki tartozik a munkások közé, ki érzi magát kizsákmányolva, ki lumpenproletár, ki tartja magát tőkésnek. Másrészt a kérdés nemcsak költői, de meglehetősen szemtelen is, és egyáltalán nem vicces, amikor százmilliárdok tűnnek el a Magyar Nemzeti Bankból. Vidnyánszky úr, tengermély tisztelettel állítom, hogy mindannyian kizsákmányoltak vagyunk, nyugodtan tessék csak észrevenni.
De ha ebből nem lenne nyilvánvaló, akkor hosszan mesélhetnék azokról a honfitársainkról is, akiket személyesen ismerek, és éjt nappallá téve dolgoznak elképesztően alacsony, sokszor megalázó fizetségért, tisztességes adófizetők ők, nem lopnak, de a hosszú várólisták miatt nem kapnak időben orvosi ellátást, ezért betegen kell robotolniuk, és nem a Marxtőkéje című előadás díszbemutatóján ülnek. Őket kérdezze meg arról, hogy kizsákmányolva érzik-e magukat.
Tisztelt bíróság!
Isten a tanúm, hogy tetszett a darab alapkoncepciója, miszerint Karl Marx (Rátóti Zoltán) bíróság előtt áll, és színre vitt életműve, valamint annak hosszú távú hatása felett a közönség ítéletet mondhat. De ez az öröm és tetszés nem tartott sokáig, ugyanis kiegyensúlyozottságot, értékelhető színjátékot, valódi játékosságot, érveket és ellenérveket alig tartalmaz a közel négy órás darab. Inkább egy meglehetősen szerencsétlenül megfogalmazott vádiratról beszélhetünk a kommunizmus, Karl Marx és társai ellen.
Persze evidencia, hogy Sztálin, Lenin és Rákosi szörnyeteg, magam sem tagadom, mélységesen egyetértek ezzel az állásponttal, csak az ember nem nagyon érti, hogy mi a művészet abban, ha a Sas kabaré kétes, de inkább meglehetősen alacsony színvonalán egymás mellé ültetjük őket, és a kegyetlen diktátor, például Lenin anyókaként sipákol véget nem érő perceken át.
Nem vicces. Sajnos nem ülnek az erőltetett poénok, sem az átkosból ismert klisék, az pedig kifejezetten megkérdőjelezhető, hogy miért épp egy kis növésű embernek, közelebbről Köleséri Sándornak kell alakítania a darabban Rákosi Mátyást.
Kit akar ezzel vérig sérteni a rendező, Rákosit vagy a kis növésű embereket?
Szóval Vidnyánszky hülyét vagy épp törpét csinál ezekből a szinte mindenki által gyűlölt, megvetett alakokból. Ez még úgy ahogy elmegy, de érthetetlen, miért mossa össze a másságot, a homoszexualitást, a transzkérdést a kommunizmussal, hogyan kerülnek ezek a kérdések közös halmazba a kommunizmus borzalmaival.
8
Galéria: A Nemzeti Színház új bemutatója, a MarxtőkéjeFotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház
Kétes párhuzam
A darab legsúlyosabb hiányossága, hogy nem ad a színészeknek valódi színészi feladatot. A száraz filozófiát és adatokat nem lehet jól eljátszani, érdemi cselekmény szinte alig. A játékidő nagy részében az az érzésünk, hogy egy konzervatív szemszögből írt, végtelen hosszúságú Wikipédia szócikket mondanak fel a szereplők. A nézőt konkrétan életrajzi adatokkal bombázzák, alapos vagy épp felszínes információk végeláthatatlan áradatával fárasztják (a mellettem ülő tíz percig bírta ébren), a megelevenedett alakok pedig egydimenziósak, éppen ezért unalmasak.
Rátóti Zoltán Marxa ostoba, szerencsétlen, idegesítő házmestertípusra emlékeztet, nem pedig nagyhatású filozófusra, Vecsei H. Miklós Engelszként pedig csak sír, motyog, mórikál. Köztudomású, hogy ennél mind a két színészben sokkal, de sokkal több van. Az ifjú színész, Ficsor Milán nagyívű és szép, végre mondanivalóval bíró monológja (a darab utolsó harmadában) szinte az egyetlen művészi szempontból valóban értelmezhető színészi teljesítmény és aktus a színpadon. Gratulálok neki, kétségtelen, hogy nagy jövő vár még rá.
Vidnyánszky Attila nem titkolja, hogy számára Marx maga az Antiktrisztus, vagy az Antikrisztus transzvesztita kisöccse, esetleg törpéje, vagy a zsidó kishúga. A kommunizmus pedig a legártalmasabb eszme.
Jó didaktikusan megeleveníti, miközben összekeveri a szezont a fazonnal, nem árnyal, nem tesz fel valódi kérdéseket az egyenlőségről, a kizsákmányolásról, a keresztény egyházak bűneiről. Furcsán feszegeti a zsidóság szerepét, olcsó fogásokkal él, pénzt szór a közönségre, leöli a Bárányt, vagy épp egy kislány szájába adja A jelenések könyvének szakaszait. De legalább nem kéri arra, hogy fejvesztve rohangáljon és azt üvöltse, hogy „jaj háború, háború, nem akarunk háborút”.
Marxtőkéje bizonyítja, hogy az ideológiai párviadalok csak ideológiai párviadalok, nem dráma és színház.
Nem érdekel, hogy a festő két ecsetvonás között aludt-e vagy szeretkezett, semmi közöm hozzá, hogy két drámai mondat között az író a gyomrát fájlalta-e vagy ásított. Ezek magányos dolgok, egyedül kell csinálni, a befogadásuk is ilyen. A színház viszont nemcsak a szerepet játszó színész testi adottságait és intim képességeit kalkulálja be, hanem azt is, hogy ezeknek az adottságoknak és képességeknek a megnyilvánulását több száz különböző mindenféleségű, de az intimitásra egyként érzékeny ember fogja figyelni, egyetlen sötét burokba zárva. A színház az egyetlen igazán közösségi művészet. A rituális összelélegeztetés művészete
– írta a 70-es évek közepén Nádas Péter. Milyen igaza volt, van. Mintha Vidnyánszky Attila épp azt felejtette volna el, hogy mit szeretne a közönsége, amely a rituális összelélegeztetésre vár, nem pedig ideológiai állásfoglalásra. Sokkal inkább játékra, mélységre, érzékiségre. Ezekből sajnos semmit sem kapunk.
(Borítókép: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!