Jézus halála és feltámadása a történelem leghíresebb elbeszélése és a kereszténység központi története. A Biblia szerint nagypénteken feszítették keresztre Jeruzsálemben, majd harmadnapra feltámadt, győzelmet aratva a halál felett, igazolva isteni mivoltát, és elindította a nevében is a kereszthalálra utaló világvallást. Születésével ellentétben mind a négy kanonizált evangélium részletesen beszámol Jézus haláláról. De mennyi kézzelfogható bizonyíték van a kínhalálra és az azt megelőző és követő napok történelmi eseményeire?
James Burke-Dunsmore színész viszi a keresztet, miközben Jézust alakítja a Wintershall „Jézus szenvedéstörténete” című előadásában, nagypénteken a Trafalgar téren, 2016. március 25-én, Londonban
Fotó: Chris J Ratcliffe / Getty Images Hungary
Először is le kell szögezni, hogy történészek köreiben nincs azon vita, hogy Jézus történelmi személy volt-e. Részletekről évszázadok óta vitatkoznak, de senki nem kételkedik komolyan abban, hogy Jézus valóban létezett. Történelmi szempontból a húsvéti eseményeket több minden alátámasztja.
A keresztre feszítés ténye pedig a Jézus-elbeszélés egyik legjobban dokumentált drámai pontja, ezért a tudósok szinte egyöntetűen elfogadják annak történelmi hitelességét.
Már Jézus kortársa, Pál apostol is említi leveleiben. De az egyik legfontosabb nem bibliai forrásnak a 37-ben született Josephus Flavius zsidó származású, majd római szolgálatba állt történetíró (előtte a zsidó–római háborúban még galileai hadvezér) első század végén írt, A zsidók története (Antiquitates Judaicae) című munkáját tartják, amiben azt írja, hogy
Jézus »bölcs ember« volt. Csodálatos tetteket vitt végbe. Sok zsidó és görög követője lett. Pilátus elítélte és keresztre feszíttette. A mozgalom követői a kivégzés után sem tűntek el.
Jézus halálának másik alapforrása Tacitus római szenátor és történetíró néhány évtizeddel későbbi mondatai fő művében (Annales, Évkönyvek), miszerint a keresztények „Christust imádják… aki Tiberius császár uralkodása alatt halálbüntetést szenvedett el egyik helytartónk, Poncius Pilátus kezétől”. Tacitus már csak azért is figyelemre méltó, mert kifejezetten barátságtalan a keresztényekkel, ami megerősíti objektivitását. Néró keresztényüldözéseiről szóló írásaiban a kereszténységet „zabolátlan és veszedelmes babonának” minősíti, ami sajnálatos módon Rómában is elterjedt.
Jézus tehát élt, és kivégezték, a részletekben azonban sok a bizonytalanság. Különösen azért, mert a későbbi generációk nem egyszer kibővítették, kiszínezték, alakítgatták a húsvéti történetet.
Nem tudni pontosan, mikor
Itt van mindjárt a kereszthalál éve. Történészek csak annyit tudnak mondani, hogy
Jézus keresztre feszítése valószínűleg Időszámításunk után 30-ban vagy 33-ban történt Jeruzsálemben.
(Születését pedig időszámításunk előtt 7–4 közé valószínűsíti az ókortudomány). Poncius Pilátus idején feszítették keresztre, aki időszámításunk után 26–36 között volt helytartó. Jézus pedig – az evangéliumok szerint – 30 éves kora körül kezdte aktív működését, szolgálata pedig körülbelül 1–3 évig tartott. Annyi tűnik csak biztosnak, hogy pészah idején, az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepének előkészületi napján, avagy már az ünnep alatt, pénteken halt meg.
A Bibliában Júdás apostol elárulja Jézust (30 ezüstért), felfedi a főpapok előtt, hogy a Getszemáni-kertben, az Olajfák hegyén találhatják. Nagycsütörtökön, az utolsó vacsora után a templomőrök letartóztatják a templomban történt hét eleji „zavargás” miatt, és Kajafás zsidó főpap, majd Poncius Pilátus elé viszik, aki megkérdezte: „Te vagy a zsidók királya?”, mire Jézus: „Te mondod”. Pilátus nem tett további kísérletet. Bárkit, akit „a zsidók királyaként” azonosítottak, lázadó volt Róma szemében, és a lázadókat keresztre feszítették.
Ecce Homo – Poncius Pilátus halálra ítéli Jézust, miután a tömeg a kivégzését követeli. Antonio Ciseri festménye
Fotó: Culture Club / Getty Images Hungary
„Római jogi eljárás indult Jézus ellen, politikai bűncselekmény miatt ítélték el, és halálbüntetést kapott” – értékelte a történteket szenvtelenül, szikáran Gerd Lüdemann, a történetkritikai megközelítéséről világhíres bibliakutató, a Göttingeni Egyetem egykori professzora, több más mellett a nagy vihart kavart Krisztus feltámadása: Történelmi vizsgálat című könyv szerzője.
Megszégyenítés és elrettentés volt a cél
Ez történt a történelem leghíresebb hétében
Nem lehet tudni, hogy tényleg ennyire összesűrűsödtek-e az események, de Máté evangéliumában egy hét alatt megtörtént minden.
Virágvasárnap: Jézus bevonulása Jeruzsálembe, a tömeg pálmaágakat lengetett. Hétfő–kedd: Jézus tanításai és vitái a templomban. Szerda: Jézus felmegy az olajfák hegyére, Júdás elárulja őt. Nagycsütörtök: Utolsó vacsora a tanítványokkal, Jézus megmossa tanítványai lábát (alázat és szolgálat jelképe). Elfogják Jézust a Getszemáni-kertben. Nagypéntek: Jézus ítélete és keresztre feszítése a Golgota-hegyen. Nagyszombat: Jézus síri nyugalma. Húsvétvasárnap: Jézus feltámadása. Húsvéthétfő: öröm, tavasz- és termékenységünnep, locsolkodás.
A keresztre feszítésnek még a gondolata is elborzasztó, hogy valakit végtagjainál fogva kikötöznek (vagy odaszögelnek) egy T vagy kereszt alakú bitófához, és hagyják, hogy hosszas gyötrelem és kínok közepette meghaljon. Ennek a szörnyű halálbüntetésnek az eredete valószínűleg az óperzsa birodalom (Nagy Kürosz király) idejébe nyúlik vissza, mindenesetre a perzsa birodalmat később elfoglaló Nagy Sándor Kr. e. 332-ben állítólag keresztre feszíttette a föníciai Türosz ostromának 2000 túlélőjét, valamint azt az orvost, aki sikertelenül kezelte élethosszig tartó barátját, Héphaisztiont. Az ókori Karthágóban pedig a súlyos vereségeket elszenvedő hadvezérekre szabták ki ezt a szadista büntetést.
Hátborzongatóan kegyetlen, megalázó nyilvános halál volt. Az ókori Rómában (is) pont azért hajtottak végre keresztre feszítéseket, hogy másokat eltántorítsanak hasonló bűncselekmények elkövetésétől, ezért az áldozatokat sokszor haláluk után is a kereszten hagyták, elrettentésül. Krisztus előtt 70 évvel nem kevesebb mint 6000 lázadót feszítettek meg Rómában a Spartacus vezette rabszolgaháború végével.
Cicero római író-filozófus a keresztre feszítést „a legkegyetlenebb és legundorítóbb büntetésnek” nevezte,
és azt javasolta, hogy „a kereszt említését nemcsak a római polgár testétől, hanem az elméjétől, a szemétől és a fülétől is távol kell tartani”.
6000 lázadó rabszolgát és Spartacust követő szabadot feszítettek keresztre a rómaiak időszámításunk előtt 71-ben, miután a Római Köztársaság nagy nehezen legyőzte Spartacus exgladiátort és seregét. Állítólag kilométereken át álltak a keresztre feszítettek a Via Appia út mentén (kép: Stanley Kubrick: Spartacus című filmklasszikusából, főszeplő: Kirk Douglas)
Fotó: Donaldson Collection / Getty Images Hungary
Jellemzően speciális katonai egységek hajtották végre az ítéletet. Bár a művészek hagyományosan ágyékkötővel ábrázolják a keresztre feszített Jézus Krisztust, általában először levetkőztették és megkorbácsolták az elítélteket (Pilátus parancsára Jézust is), akiknek ezután sokszor a kereszt vízszintes gerendáját (latinul patibulum) a kivégzés helyszínére kellett cipelniük. Nem az egész keresztet, mert történészek szerint az körülbelül 135 kilogrammot nyomott, hanem „csak” a körülbelül 35-40 kilogrammos keresztgerendát.
Azonnal vitték kivégezni
Csütörtökön elfogták, péntek reggel halálra ítélték, és már vitték is Jézust a vesztőhelyre, a Golgotára – a „koponya helyére”, ami majdnem biztosan Jeruzsálem akkori falain kívül volt. Az ókori görögök, rómaiak és zsidók a holttesteket tisztátalannak tekintették, és a városon kívül temették el halottaikat. A szentté vált helyszínt azonban valószínűleg hamar bekebelezte a terjeszkedő város.
Mindenesetre a Golgota pontos helye máig bizonytalan.
Jeruzsálem nagy részét ugyanis a nagy zsidó lázadás után szinte földig elpusztította a római hadsereg időszámításunk után 135-ben.
Ortodox keresztények nagypénteki kálvária menete a Via Dolorosán Jeruzsálemben 2014. április 18-án. Izraeli rendőrök vették körül a „Dicsőség Reménye” rend ortodox keresztény zarándokát, aki Krisztus szenvedését játssza el Jeruzsálem óvárosában. Történészek szerint nem a súlyos teljes keresztet, hanem a könnyebb keresztgerendát cipeltethették Jézussal
Fotó: Lior Mizrahi / Getty Images Hungary
A Via Dolorosán, vagyis a „Szenvedés útján”, a Kálvárián, azon a 600 méteres útvonalon vánszorgott a menet, amelyet a hagyomány szerint Jézus az ítéletétől a haláláig bejárt.
Ha képes volt menni, akkor valószínű, hogy Jézust másokhoz hasonlóan arra kényszerítették, hogy cipelje (vagy vonszolja) a kivégzéséhez használt keresztgerendát.
Történetíró szemtanú híján Márk evangéliuma szerint poscával (népszerű ital a köznép köreiben, víz és borecet keveréke) itatták meg, délelőtt 9-kor két elítélt rabló (lator) közé állították, és keresztre feszítették Jézust, aki délután 3 óra körül meghalt a Golgotán. Ez idő alatt a katonák egy azonosító táblát (latinul: titulus) erősítettek a kereszt tetejére, melyen ez állt: „A názáreti Jézus, a zsidók királya”, ami János evangéliuma szerint három nyelven (héberül, latinul és görögül) volt felírva.
Gyakran rövidítve találkozunk vele, latinul: Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum, azaz INRI.
Majd a katonák megosztották egymás között a ruháit, és sorsot húztak, kié legyen a varrás nélküli köntöse. János azt is állítja, hogy Jézus halála után egy katona lándzsával átszúrta az oldalát, hogy biztos legyen a halálában, majd vér és víz ömlött a sebből. A katonák addig nem hagyhatták el a kivégzés helyszínét, amíg meg nem haltak a kereszten, ezért sokszor megadták a kegyelemdöfést. Hét kijelentést ír le a Biblia, amelyeket Jézus mondott a kereszten, valamint számos ekkor történt természetfeletti eseményről is beszámol.
Munkácsy Mihály: Golgota (1884)
Fotó: Wikipedia
Érdekes, hogy rengeteg forrás beszél a keresztre feszítésről,
mégis mindössze kettő régészeti (csont) bizonyítékot találtak eddig erre a könyörtelen kivégzési módra.
1968-ban ásták ki Jeruzsálem északkeleti részén egy keresztre feszített, első századi férfi maradványait, akinek a bokájában még mindig ott volt az átütött szög. Valamint egy hasonlót publikáltak 2019-ben, de a leletet Észak-Olaszországban találták. Az elterjedt ábrázolások ellenére bibliatörténészek szerint az áldozatok többségét – és valószínűleg Jézust is – kötéllel rögzítették a keresztre. De a szögek sem voltak példa nélküliek.
Napnyugta előtt eltemethették
Jézus halála utáni eseményekről a történészek nem sok mindent tudnak mondani. Az evangéliumok szerint Jézus egyik titkos követője, egy befolyásos zsidó vezető, Arimateai József elkérte Jézus holttestét Poncius Pilátustól, még napnyugta előtt levette a keresztről, és a saját, közelben lévő új, sziklába vájt sírhelyiségébe vitte, gyolcsba takarta, és lezárta a sírt. Bár nem tudjuk bizonyítani, hogy ez így történt, a neves régész és történész, Jodi Magness arra a következtetésre jutott, hogy
az eseményeknek ez a változata „összhangban van a közvetett régészeti bizonyítékokkal, az akkori szokásokkal és a zsidó törvénnyel”.
Pészah kezdetén végezték ki Jézust, Pilátus valószínűleg békülékeny gesztust akart tenni azzal, hogy engedélyezte, hogy ne tömegsírba kerüljön (mint sok más keresztre feszített), hanem elvigyék testét és eltemessék.
Jézus Krisztus sírja a rotundával a Szent Sír-templomban, 2017. március 21-én, Jeruzsálem óvárosában. Úgy tartják, hogy itt temették el a kereszten meghalt Jézus Krisztust, aki harmadnapra feltámadt keresztre feszítése után. A Szent Sír-templomot a kereszténységet először elfogadó (Nagy) Konstantin római császár építtette a negyedik században, jó háromszáz évvel az események után
Fotó: Lior Mizrahi / Getty Images Hungary
Ez elvezet minket a legnagyobb kérdéshez: mi a bizonyíték a feltámadásra? A Biblia szerint Jézus halála és temetése után harmadnapra, húsvétvasárnap feltámadt. Az evangéliumok egyetértenek abban, hogy a sír üres volt, természetfeletti angyali megjelenésekről és magáról a feltámadt Jézusról szóló történeteket mesélnek el.
Történészek szerint az efféle események, élmények egyáltalán nem számítottak hihetetlennek az 1. században.
Haldokló és feltámadt istenekről – mint például Ozirisz, Dionüszosz és Mitrász – szóló történetek jól ismertek voltak az ókorban, és az akkori világban élő legtöbb ember úgy hitte, hogy a halottak kapcsolatban állnak az élőkkel. Ahogy Meghan Henning, a Daytoni Egyetem Újszövetség és Keresztény Eredet professzora találóan megjegyezte: „Ha ma valaki azt mondja, hogy beszélt a halott anyjával, nagyon aggódnánk érte, de az ókorban azt kérdeztük volna: »Ó, tényleg, és mit mondott?«.”
5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!