A Netflix belecsapott Jo Nesbø Harry Hole szériájának a közepébe, és ugyan ilyennek is érződik a meglepően fülledt és napos Harry Hole-sorozat, sok minden miatt élvezhető az új adaptáció. Az élen azzal, hogy Tobias Santelmann személyében tökéletes címszereplőt kapunk.
Közel tíz éve annak, hogy a 2017-es Hóember premierje kapcsán skandináv krimi hetet tartott a Filmtekercs, amelynek természetesen megkerülhetetlen fókusza volt a Jo Nesbø író és a zsáner rajongói körében ismert és szeretett Harry Hole. És nem csak azért, mert a Hóember Harry 7. története, így adta magát, hogy mélyebbre ássunk a világában, hanem azért is, mert maga a karakter és Nesbø általában véve is kiemelkedően fontos elemei az északról jövő hidegrázós krimiknek.
Az akkori sorozatunk bemutatta Harry Hole-t, rangsorolta a top 5 legjobb Nesbo könyvet
(amelyek több ízben is nagy sikerrel lépnek el a karaktertől, hogy különálló sztorikat mutassanak be az olvasónak) és a skandináv krimik összesített legjobbjait is felkutatta. Mindennek persze alfája és omegája maga a műfaj, amelyről Domsa Zsófiával készített interjúnkban olvashattok bővebben, akit a ELTE Skandináv nyelvek és irodalmak tanszékének adjunktusaként és műfordítóként kerestünk fel, hogy eligazítson minket ebben a sokszor nyomasztó, borús, letargikus és általában pimaszul kegyetlen, erőszakos irodalmi miliőben.
Sajnos a svéd Tomas Alfredson rendezte Hóember még Michael Fassbender főszereplésével se váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így szinte nem is csoda, hogy kilenc évet kellett várnunk arra, hogy valaki megint nekifusson a kihívásnak, és vászonra vigye Harry történetét. Nem meglepő módon erre végül a Netflix vállalkozott, az viszont már jóval érdekesebb, hogy a 2017-es filmhez hasonlóan az új sorozat sem az első könyvvel indít.
Sőt, az új Harry Hole azonnal a széria 5. könyvét, a Boszorkányszöget dolgozza fel, számomra egészen érthetetlen oknál fogva.
Igaz ugyan, hogy a skandináv krimik iránti fellángoló rajongás valóban alább hagyott az elmúlt években, ráadásul a true crime sztorik térhódítása (lásd Netflix dokuk végeláthatatlan sora), valamint a klasszikusabb krimik reneszánsza (lásd Tőrbe ejtve-trilógia vagy az új Poirot-filmek) kapcsán is kissé háttérbe szorult a műfaj, ez mégsem indokolja eléggé, hogy egy ennyire ismert könyvsorozat esetében ad hoc jelleggel csapjanak a dolgok közepébe.
Mintha a készítők biztonsági játékként az első pár könyv legjobbját kiválasztották volna – mert az 5. darab valóban kiemelkedően jó -, hátha nincs elég érdeklődés majd arra, hogy az összes megjelent, immáron 13 könyv adaptációra találhasson.
Ezzel a döntéssel viszont többet ártottak, mint használtak.
Noha érezhetően megpróbáltak bizonyos szálakat átvenni a 4. könyvből, a Nemesziszből, még így is fájóan hiányzik Harry karakterének megalapozása, aki eddigre már több ízben is megjárta a poklot, de legalábbis eljutott az ajtajáig. A sorozat azonban még az egyébként jól ütemezett kilenc epizódot se tudja igazán kihasználni arra, hogy bemutassa a skandináv krimik egyik leghíresebb nyomozóját.
Harry Hole (Tobias Santelmann) egy önfejű, lobbanékony, szabályokkal szembemenő rendőr, aki több külföldi nyomozást követően tér vissza Oslóba, hogy egyszerre vegye fel a harcot egy új sorozatgyilkossal, az őrsön aranyfiúként tisztelt, de valójában korrupt és bűnöző Tom Waaler nyomozóval (Joel Kinnaman), valamint az alkohollal és Rakel (Pia Tjelta) személyében a pár éve életébe lépett szerelemmel is. Felsorolni is nehéz mindezt; és amíg a könyv gyönyörűen navigál ezen szálak között,
az új Harry Hole-sorozat egyszerűen nem tudja pótolni azt a mennyiségű múltat, történelmet és karakterépítést, amit az első négy könyv letesz az asztalra.
Noha alapvetően üdvözítendő bátorságra vall, ha egy adaptáció felnőttként kezeli a nézőket és nem rágja szájba a szereplők eredettörténetét, a Harry Hole sajnos érezhető hiányt hagy (leginkább azoknál, akik olvasták a darabokat) azzal a döntésével, hogy nem az első könyvvel indítunk. A feldolgozott Boszorkányszög idejére ugyanis már nagyon jól ismerjük Harry-t és a démonait, legyen az az alkoholizmus, a munkamánia vagy a rossz döntések miatti bűntudat, amely olykor életekbe kerül.
A legtöbb kapcsolat és szerep felvázolása organikusan történik, ahogy a sorozat tényleg beledobja a közönséget a dolgok sűrűjébe, egy-két változtatás, például a fotografikus memóriával rendelkező rendőrnő, Beate Lønn (Ellen Helinder) csatlakozása a csapathoz azonban eltér a könyvek időrendjétől. Akik azonban ismerik a történeteket és a karaktereket, azoknak nem lesz problémájuk követni a cselekményt, és ami sokkal fontosabb, átérezni a karaktereket és motivációjukat.
A sorozat központi konfliktusa, Tom Waalerrel való hadakozása is jó ideje fut már, mire a sorozat ajtót nyit nekünk erre a szálra.
És bár az egyensúlyt nagyon szépen tálalja a kilenc rész alatt, ahogy ez a szál, a sorozatgyilkos utáni nyomozás és a Rakellel való kapcsolat újbóli nekifutása is időt és teret kap a kibontakozásra,
a Netflix alkotása mégis csak kicsit lábon lőtte magát a kiindulást adó döntéssel. Akik teljesen friss fejjel és szemmel ülnek neki a darabnak, nem kapják meg a könyvek mélységét és fokozatos felépítettségét, ahogy regényeken átívelnek az adott szálak. Igaz, valószínűleg nem is hiányolják majd annyira, hiszen nincs viszonyítási alapjuk.
Kapnak cserébe egy hibátlan Harry Hole-t alakító Tobias Sandelmannt, akit konkrétan mintha a lapokról szedtek volna le, és ültették volna a kisképernyőre. A színész gyönyörűen autentikusan hozza a traumákkal már szembenéző nyomozót, akinek az itallal való hadakozása szinte egy szinten áll a korrupt kollegájával való összefeszülésével, valamint az Oslo városát rettegésben tartó sorozatgyilkossal. Sandelmann szimpatikus, szerethető és kellő nüansszal formálja meg Nesbø figuráját, akinek az első pillanattól kezdve könnyű drukkolni. Még akkor is ha a sorozat teljes fényezése, ritmusa és akciójelenetei miatt leginkább a ’90-es évek akciósztárjaira hajazó módon áll sokszor elénk Harry.
Ezzel pedig elértünk egy újabb furcsasághoz, amely ambivalenciája ellenére is összességében működik. Mire gondol az ember, ha a skandináv krimit hallja? Hideg, nyirkos, esős, havas, szürke, rideg és erőszakos világ formálódik a fejünkben. Korrupt szervek, kegyetlen sorozatgyilkosok, emberien esendő és kiszolgáltatott nyomozók, valamint sokszor már-már fájdalmasan reális cselekményszálak, amelyekben senki sincs biztonságban.
És noha a könyvet követi a Harry Hole közege, meglepően hat Oslo napsütötte, forró és szinte forrongó közegében megismerni a karaktert, aki a skandináv krimi műfajának egyik zászlós hajója.
Szinte „CSI: Oslo” hangulata van az embernek, ahogy a napbarnított színészek, a strandok és az izzasztó város összeáll,
hogy – remélhetőleg – útjára indítson egy olyan sorozatot, amely alapjául szolgáló könyvekről sok minden eszébe juthat az embernek, csak a napsütés nem.
Ennek ellenére működik a sorozat mind hangulatra, mind ütemre, mind izgalomra, mind karakterépítésre. Ha ellépünk a könyvektől, egy okosan és precízen felépített alkotást látunk, amely nagyon jól használja a zenei betéteket, sokszor ülteti képernyőre Oslo romlott utcáit, valamint kiemelkedően jól játszik a színészeivel. Sandelmann ugyanis nem az egyetlen, akinek kijár a dicséret.
Ellen Helinder szimpatikus Beata, aki különcségével gyorsan elnyeri Harry bizalmát. Pia Tjelta tökéletes Rakel, akiből árad az elegancia, az érettség és az a fajta szépség, amelyről azonnal elhisszük, miért is ejtette rabul az egyébként végtelenül független, magányos farkas típusú Harry-t. A fiát, Oleget játszó Maxime Baune Bochud is kiváló a szerepre. A közte és Sandelmann közti kémia gyönyörűen működve ülteti hűen képernyőre azt a fajta különleges apa-fia kapcsolatot, amely a könyvekben is fontos szerepet kap. Kettejük jelenetei kimagaslóan sokat tesznek azért, hogy szíve legyen a sorozatnak.
Mégis a Tom Waalert alakító Joel Kinnaman viszi a pálmát,
aki eszméletlenül jól bújik a Herceg alvilági néven tevékenykedő fegyverkereskedő bőrébe, aki nem mellesleg a gyilkosságtól sem irtózik. A szakmában istenített figura itt is kellő mélységet kap, ahogy több ízben is kimondja és tetteivel megmutatja, hogy az erőszak, az illegalitás, a kiutak keresése és a sokszor elítélendő útválasztásait egy korrupt és reménytelen rendszer szülte. Hibás persze a hozzáállása, hogy saját törvényei mentén igazolja önnön pusztítását és kegyetlenkedését, de valóban hisz abban, hogy amolyan önkényes igazságosztóként megtisztítja a várost, amely szerinte úszik a bűnben és a mocsokban.
Noha esetenként kicsit túlságosan dramatizálva kerül elénk Tom viselkedése és lépései, olykor már hiteltelen mértékben úszik meg mindent – ezek a könyvben okosabban jönnek elő –, karaktere és Harry-vel való csatározása mégis alapkövének számít a Harry Hole sorozat 1. évadának.
Kinnaman ijesztően karizmatikus, pofátlanul lezserül uralja a képernyőt, valamint karakterével a vele szemben álló szereplőket is.
Tartása, öltözködése, beszédstílusa mind árasztja a látszat-felsőbbrendűségét, amelyben a karakter maga a végletekig hisz. A sorozat azonban esendőséget is kölcsönöz neki, valamint a nyitányul szolgáló autóbalesetben elhunyt rendőr iránti érzései is emberséggel töltik fel a karaktert. Kiváló ellenfél, még akkor is, ha az eredeti regények több időt szenteltek a felépítésére.
Sok minden miatt lehet szeretni tehát a Harry Hole-t, amely egy fájóan rossz Hóember után végre igazi reményt ad arra, hogy az egyszeri próbálkozást követően ne a fiókban landoljon a folytatás gondolata. Rajongóknak leginkább Sandelmann játéka miatt lesz öröm nézni a sorozatot, míg a friss csatlakozók egy szépen összerakott, csavaros, erőszakos, izgalmas és érdekfeszítő alkotásnak néznek elébe, amely nem ér fel ugyan a könyvekhez, de bőven letesz annyi értéket az asztalra, hogy várjuk a 2. évad bejelentését.