Mielőtt léteztek volna filterek, ők már fénnyel írták a történelmet. Eger városa két hónapra a világ fotográfiai központjává válik: André Kertész lírai pillanatai, Robert Capa háborús drámái és Moholy-Nagy László kísérleti fény-árnyék játékai formabontó, kortárs tárlaton találkoznak. Egymással és a közönséggel.
Gulyás Gábor kurátor vizuális párbeszédet folytat az ortodox zsinagógában működő Ziffer Sándor Galériában a három zsenivel, miközben onnan néhány lépésre, Eger főterén, a Dobó téren áll a kolosszális Leica-szobor – bizonyítottan a világ legnagyobb „fényképezőgépe”, amit hat neves magyar képzőművész (Bukta Imre, Csurka Eszter, Rabóczky Judit, Szirtes János, Szolnoki József, Tomecz Dániel) a recycling, a fenntartható fejlődés gondolata jegyében szemétből előtúrt, kidobott edényekből, fényképezőgépekből és tévékészülékekből rakott össze. A Fókuszváltás nevű installáció, az óriáskamera a kiállítás monumentális mementójaként nem kevesebbet hirdet: a magyar látásmód megváltoztatta a világot.
Nézőnek lenni felelősség
Az ortodox zsinagógában két szinten berendezett, Mindhárom című fotóművészeti kiállítás a nagy triász első tagja, André Kertész munkásságán keresztül vezeti be a látogatót. Miközben megérkezünk, a portás büszkén említi, hogy sokan látogatják a tárlatot, és valóban, odabent lépten-nyomon érdeklődőkbe botlunk.
Gulyás Gábor bevezetője szinte ránk zuhan a bejáratnál, nem hagyja, hogy csak tét nélküli szemlélők legyünk:
Ahogyan André Kertész, úgy mi sem hiszünk a semleges nézésben. Nem hisszük, hogy például a szenvedés látványa következmények nélkül fogyasztható. Ebben a térben Te nem megfigyelő vagy, hanem szereplő. Itt nincs feloldás, nincs katarzis, nincs »jó pozíció«. Csak döntések vannak – és azok következményei. Ez a kiállítás nem kér bocsánatot. A fotográfia történetében mindig voltak olyan pillanatok, amikor a médium nem dokumentált, hanem szembesített. Ez a kiállítás ezt a hagyományt jeleníti meg – három világhírű magyar alkotó kivételes munkáival. Ez a tárlat nem megnyugtatni akar, hanem kérdezni. Nem a fotókról szól, hanem a nézés felelősségéről. A te döntéseidről, mozgásodról és jelenlétedről. Ez a kiállítás nem ad feloldást. Azt a Robert Capa által megfogalmazott kérdést teszi fel újra, hogy mit jelent ma nézni – és mit jelent elfordulni.
Szóval, kíméletlenül „be vagyunk vonva Gulyás által”, ha nem is alkotótársként, mert ahhoz nem elég a tehetségünk, de puszta nézőnél többek vagyunk. Mivel? A ránk szakadó felelősséggel.
„Ők hárman bejárták a világot, történelmet írtak, de a lelkük most hazatért” – fogalmaz kísérőnk, egyszersmind tárlatvezetőnk, Gulyás Gábor. – „A fotográfia a fénnyel írás művészete, a zsinagóga pedig a vallási értelemben vett fény otthona. Olyan helyszínen, amely emlékezik, most olyan ikonikus képeket láthatunk, amelyek nem felejtenek. A hagyomány falai között szembesülhetünk a jövő tekintetével. Ez nemcsak a hívő emberek számára lehet katartikus élmény. Az például, hogy egy funkcióját vesztett, átépített zsinagógában láthatjuk példának okáért Capa képeit a D-napról, sokakban felerősíti majd a történelem törékenységének érzetét.”
22
Ch. Gáll András és Gulyás GáborGaléria: Mindhárom című fotóművészeti kiállítás Egerben(Fotó: Szollár Zsófi / Index)
Egy picit eltévedt a baka keze
Az első fotó, amellyel szembetalálkozunk, 1912. május 25-én készült, André Kertész – azaz akkor még Kohn Andor – édesanyja, Hoffmann Ernesztin Teleki téri kávéházában, a címe Édes álom. A gép egy Ica-Platten-Camera Ariso No 4., ma már kevesen ismerik ezt a márkát, fadobozos, özönvíz előtti masina volt, a kép azonban már magán viseli a zseni keze nyomát.
Ahogy tovább haladunk a teremben, Kertész Szigetbecsén, az 1910-es években készült fotóit láthatjuk. Itt, a Ráckevétől pár kilométerre fekvő településen töltötte gyerekkora jelentős részét nagybátyjánál, Klöpfer Mihálynál. Ezek a fotók jobbára a paraszti életet mutatják be, a Kis kondás, a Csókolózó cigánygyerekek, a Falusi madonna egyenesen poszterre kívánkoznak.
„Amott egy szobor, Étienne Beöthy, azaz Beöthy István alkotása 1927-ből. Ekkor már, a húszas évek végén, Kertész Párizsban élt, és egy magazin főszerkesztője megkérte, hogy csináljon aktfotókat. A fotós szólt egy ismerős lánynak, bizonyos Förstner Magdolna balett-táncosnőnek, róla készített képeket Beöthy István műtermében. Mármost, ennek a szobornak a gipszmintája megjelenik ezen a fotón, ebből öntötte ki Beöthy a szobrot” – magyarázza Gulyás.
A következő sorozat képei – kétszáz darabból áll a széria – torzítótükör segítségével készültek, ha lehet így fogalmazni, ezt a technikát Kertész szabadalmaztatta: „Megannyi Kertész-fotó hazakerült Magyarországra, rengeteget Szigetbecsének ajándékozott, és sokat megvásárolt a magyar állam is, de ezt a torzítótükrös sorozatot, ami szerintem a legjobb művészeti szempontból, lenyúlta a francia állam. A képek nagy része Párizsban, a Jeu de Paume-ban látható – mondja a kurátor. – Kertész nagyrészt ennek köszönheti a világhírét. Érdekes módon ezeket a 30-as években készült képeket nem tudta eladni francia újságoknak. 1935-ben pedig áttelepült New Yorkba, a náci veszély elől.”
Igen ám, csakhogy ez a remek fotósorozat ott maradt Párizsban, Kertész galériása pedig – attól való félelmében, hogy a németek rábukkannak, és elfajzott művészetnek nyilvánítják – elásta azokat Dél-Franciaországban. Majd szépen elfelejtkezett erről Kertész is, meg a galéria tulajdonosa is. A hihetetlen sztorit Gulyás tárja elénk:
Harminc évvel később, 1964-ben jutott eszébe a fotóművésznek, hogy ő annak idején csinált izgalmas fotókat. Elutazott Franciaországba, beszélt a galériással, aki emlékezett, hová ásta el a képeket, és azok ott is voltak, hibátlan, sértetlen állapotban, gondosan becsomagolva. Előszedték, bemutatták, és Kertész úgy istenigazából ezzel a sorozattal lett világhírű. A kiállítás 1964-ben egy lengyel származású kurátor jóvoltából jött létre a New York-i MoMában, a Modern Művészetek Múzeumában. Kertész addig fotoriporterként élt és dolgozott New Yorkban, de attól kezdve világsztár művészként tartották számon 1985-ben bekövetkezett haláláig.
Kertész önkéntesként vonult be katonának az első világháborúban. Akkoriban a katonakönyvekben nem voltak fotók, rajzon örökítették meg a bakákat, Kertész azonban fényképezőgéppel rukkolt be, és képeket készített a katonákról. 1915-ben azonban megsebesült, és ott folytatta a fotózást a hadikórházban, ahol Jenő öccsét is megörökítette. A fivér fantasztikus atléta volt, remek képek készültek róla, nagyrészt meztelen fotók. A sportos Jenő később Argentínába emigrált.
„Életképek, költői életképek készültek Kertész kamerájával a fronton, ő nem a hősöket örökítette meg, hanem a hétköznapi pillanatokat, például azt, amikor a baka keze egy lengyel parasztlány derekára, sőt még annál is egy picivel lejjebb téved” – mosolyog kalauzunk.
22
Galéria: Mindhárom című fotóművészeti kiállítás EgerbenFotó: Szollár Zsófi / Index
Robert Capa, a hősök megörökítője
Ezzel szemben Robert Capa, alias Friedmann Endre szigorúan a hősökre fókuszált.
„Érdekes, hogy amikor Párizsba került, merthogy ő is élt a francia fővárosban, Andrénak hívták – folytatta Gulyás. – Ha Kertész költő volt a kamerájával, akkor Capa drámaíró. Öt háborúban vett részt hivatalosan mint haditudósító, a spanyol polgárháborúban, a második világháborúban, az indokínai, a kínai–japán és az arab–izraeli háborúban. Ezen a fotón, itt, például olasz katonanők kötögetnek pulóvert. De amivel befutott, az a D-Day volt.”
Sokunkat érdekel, hogyan lett Friedmann Endréből Robert Capa. Nos, volt egy Gerda Taro – született Gerta Pohorylle – nevű szerelme, aki a felvett nevét egy japán művészről kapta. Gerda csinos, fiatal lány volt, és azzal a történettel etette a szerkesztőket, hogy itt van egy Robert Capa nevű dúsgazdag amerikai milliomos, aki kedvtelésből fotózgat, meg lehet vásárolni a fotóit, de ezek nem olcsók, mert az illető nagyon híres. Mármost, Gerda felajánlotta, hogy ő olcsón, már amennyire olcsón, megszerzi ezeket a képeket. És a Life Magazintól kezdve sok már képeslapig versengtek a „Robert Capa-fotókért.”
Így aztán a Capa név rajta ragadt Friedmannon. Gerda és Robert, egy-egy Leicával még együtt ment a spanyol polgárháborúba, de 1937-ben összevesztek, a férfi indulatból visszatért Párizsba, Gerda viszont ott maradt Spanyolhonban, és a válás másnapján, július 25-én egy köztársasági tank a visszavonulás zűrzavarában halálra gázolta. Capa nem ment vissza gyászolni Brunetébe, ahol a tragédia történt, ehelyett Párizsban hatalmas antifasiszta tömegtüntetést szervezett, amelynek az volt a jelszava:
Emlékezzünk a lányra a Leicával!
Gulyás arról is beszél, hogy Capa tíz képpel lett igazán világhírű: „Ebből a tízből három itt látható a mi kiállításunkon. Ezek 1944. június 6-án, a D-Dayen készültek, Capa volt az egyetlen hivatalos fotósa az amerikai hadseregnek, aki részt vett a partraszállásban. Csoda, hogy ezt még túlélte. Önéletrajza szerint az első hullámban szállt partra, csakhogy az első hullám katonáinál 98 százalékos volt a veszteség, a gyilkos német géppuskatűzben lényegében mindenki elesett, kivéve Capát. Ez nehezen hihető, Capa egyik-másik felvételének hitelességét ettől függetlenül is kétségbe vonták, de hát ez van. Capának nyilván remegett a keze a félelemtől, egyik-másik kép bemozdult, de a szerző azt írta a könyvében, hogy azokat a laboráns rontotta el otthon, New Yorkban, ugyanis honfitársunk a fotókat előhívatlanul küldte haza.”
Persze Capa sokkal több volt a történelmi pillanatok megörökítőjénél. Veleszületett gátlástalanságával és lehengerlő sármjával falta a nőket, ám olykor szerelembe is esett. Ingrid Bergman és Capa románca legendás volt.
22
Gulyás GáborGaléria: Mindhárom című fotóművészeti kiállítás Egerben(Fotó: Szollár Zsófi / Index)
Capa Bergman kedvéért Hollywoodba költözött. Szerelmük ihlette Alfred Hitchcock Hátsó ablak (Rear Window) című moziját is. Minden idők egyik legjobb filmjét, amelyben Capa alteregója a törött lábú fotós szerepében Jimmy Stewart volt, a női főszereplő pedig nem Bergman, hanem a szépségben a svéd dívával vetekedő Grace Kelly.
És milyen stílszerű: nem messze a svéd szépség mellett ott látható a Casablanca hódítója, a Capához hasonlóan láncdohányos Rick, alias Humphrey Bogart fotója is, John Hustonnal, a rendezőóriással, ahogy nézik II. Erzsébet koronázási ünnepségét 1953. június 2-án Londonban. Mi ez, ha nem a fotópapíron megörökített történelem?
Capa aztán mindig közel volt, ujjai között az elmaradhatatlan Lucky Strike-kal, hátizsákjában egy palack Johnnie Walkerrel. Egészen biztosan ezért, az öngyilkos mértékű közelségért lettek annyira jók a fotói. Mint például a spanyol polgárháborúban.
A milicista halála a fotózás történetének legtöbbet vitatott képe, ez is látható Egerben.
Ez a fotó a spanyol polgárháború szimbólumává nemesedett, de hovatovább száz éve viták kereszttüzében áll: zseniálisan elkapott pillanat vagy megrendezett jelenet? Mindegy is. A válasz helyett nekünk a kérdés is fontos. Csorbítja-e a kép igazságát, ha a fotográfus instruálta a szereplőt a nagyobb hatás érdekében?
Capa, mint tudjuk, mindig közel volt. Egyszer aztán túl közel. 1954. május 25-én Thái Bình közelében, az indokínai háború fotózása közben aknára lépett. Még nem volt 41 éves. Cseh Matyi, a legendás futballista sírfelirata rá is illett volna: „Élt negyven évet. De azt jól.”
Akinek a fény nem eszköz volt, hanem a művészet tárgya
Moholy-Nagy László 18 évvel idősebb volt Capánál, viszont egy évvel fiatalabb Kertésznél. Ő is zsidó volt, akár a másik két zseni, Weisz Lászlóként született, és kevesen tudják, hogy 1919 – azaz 24 éves kora – után már csak fényképezett, nem festett. A Bauhaus egyik megteremtője nem csak fotós volt, hanem filmes, festő, dizájner és tanár. Gulyás Gábor így jellemzi:
Igazi reneszánsz ember volt, polihisztor a XX. században, aki hitt a művészet és a technológia forradalmi erejében. Számára a fotográfia nem a valóság rögzítése, hanem a fény birodalmának meghódítása volt. Radikális újítóként elvetette azt a nézetet, hogy a fotósnak csupán a szemmel látható világot kell másolnia, ő a gépet az emberi érzékelés kiterjesztéseként definiálta.
Moholy-Nagy a Bauhaus mestereként hirdette meg az „Új Látás” programját, amelyben a szokatlan nézőpontok – az extrém békaperspektíva és a szédítő madártávlat – a modern világ dinamizmusát tükrözték. Legismertebb kísérletei, a fotogramok a fényképezőgép teljes elhagyásával készültek: tárgyakat helyezett közvetlenül a fényérzékeny papírra, így hozva létre absztrakt, mégis kézzelfogható fény-árnyék kompozíciókat. Gulyás szavai szerint:
Számára a fotográfia és a film a »fényírás« legmagasabb szintje volt. Chicagóban, a New Bauhaus alapítójaként tanította meg a világnak, hogy a fény nem csak megvilágít valamit, hanem maga a plasztikus forma, amely alakítható, rétegezhető és építhető. Úgy vélte, a jövő analfabétája nem az lesz, aki nem tud írni-olvasni, hanem aki nem ismeri a fotográfiát.
22
Galéria: Mindhárom című fotóművészeti kiállítás EgerbenFotó: Szollár Zsófi / Index
Moholy-Nagy számára annyira fontos volt a perspektíva, hogy egy-egy különleges nézőpont kedvéért elképesztő mutatványokra is vállalkozott. „1928-ban felmászott a 40 méter magas berlini rádiótorony tetejére, hogy különleges szögből készíthessen fotókat a lenti világról” – magyarázza Gulyás. – „Létra és lépcső nélkül, cipelve a 40 kilós fotófelszerelését. Bevállalós ember volt, aki 1919-ben abbahagyta a festészetet és a grafikát. De megcsinálta azt is, hogy Chicagóból telefonon instruálta egy Németországban tartózkodó munkását, hogy különböző porcelán- és zománcozott fémtárgyakat hogyan helyezzen el egy kompozícióba, és így jött létre az alkotás, amely aztán a legmagasabb áron elárverezett magyar képzőművészeti tárgy lett. A mai napig a MoMában látható. Moholy-Nagy abban hitt, hogy a művészet egy tárgynak az ideája, nem pedig annak az elkészítése.”
Gigantikus fényképezőgép
Másfél órás tárlatvezetésünk befejeztével kisétálunk a Dobó térre, hogy megtekintsük a hatalmas, a világ legnagyobb fényképezőgépét ábrázoló installációt.
Tényleg hatalmas, lenyűgöző. Ha létezik emlékműve a recyclingnak és a fenntartható fejlődésnek, akkor ez az. Nota bene, nemcsak bennünket nyűgözött le a Dobó Istvánt és az egri nőket ábrázoló szoborcsoport felé irányuló kamera – mintha csak a szoborcsoport megörökítésére készülne –, hanem az ott bámészkodó három fiatal lányt is, akikről kiderült, hogy az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem hallgatói.
Tényleg nagyon klassz, nagyon is ide illik, a Dobó térre
– jegyzi meg egyikük, ezzel mintegy aláhúzva a gigantikus alkotás létjogosultságát.
A Mindhárom kiállítás 2026. május 24-ig megtekinthető.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!