Legutóbb három éve járt hazánkban a Pentatonix a capella csapat, azaz Scott Hoying (bariton), Kirstie Maldonado (mezzoszoprán), Mitch Grassi (tenor), Kevin Olusola (basszus) és Matt Sallee (basszus), akik egy időben a YouTube-on váltak ismertté. Azóta nagy átalakuláson ment át a kvintett, ami mondhatni szükségszerű volt, hiszen az a capella nemigen tartozik a legkedveltebb műfajok közé. Bár tény, ha mérlegre helyezzük az a capellaként működő zenekarokat, akkor a Pentatonix messze a legismertebb közülük. Akad olyan videójuk, amelyet több mint 300 millióan néztek meg a YouTube-on, ami már önmagában azt sugallja, hogy van igény a művészet azon formájára, amit ők képviselnek – és ami igen távol áll a mainstreamtől.
Mitch Grassival egyébként az év elején még alkalmunk volt interjút készíteni, április 7-én este pedig annak is szem- és fültanúi lehettünk az MVM Dome-ban, hogyan fogadják be a magyarok az a capellát mint műfajt, és milyen evolúción mentek keresztül az énekesek az eltelt évek során. Legutóbb 2024-ben hallottam élőben az öt énekest a Disney által megrendezett D23 esemény egyik záróestjén, ám akkor csak két dalt adtak elő, így abban sem voltam biztos, hogy másfél-két órát ki lehet egyáltalán tölteni pusztán a capella dalokkal úgy, hogy ne kalandozzon el a nézőközönség közben. Hát a Pentatonixnak sikerült.
A kevesebb néha több
A banda egyik nagy erénye között tudnám említeni, hogy ugyan adnak a külsőségekre, de annak ellenére, hogy egy ekkora csarnokban léptek fel, nem vitték túlzásba a színpadi elemeket. Oldalt volt két nagyobb kijelző, amin mutatták a tagokat, a színpad közepén egy nagyobb emelvény kapott helyet, ami kvázi egy ringre hajazott, hátul pedig LED-fények futottak fel s alá a szivárvány minden színében. Ha akarták, görbének látszó fénysugarakat vetettek a közönségre, de némelyik dalnál olyan füstösnek tűnő légkört teremtettek, amitől azonnal egy bárban éreztük magunkat.
Ez a fajta minimalista megjelenítés egyúttal üzente azt is, nem kívánják elvenni a fókuszt a lényegről, vagyis az előadásmódjukról, a hangjukról, és kifejezetten jól megtalálták az arany középutat. Némi koreográfiát ugyan bemutattak a színpadon a dalok alatt, de a koncert számtalan olyan faktort nélkülözött, amiket egy amerikai zenekartól egyébként már megszokhattunk. És ezt nem kritikaként rójuk fel, hanem inkább megsüvegelendő döntésként. Aki gyakran jár külföldi előadók fellépéseire, azt tapasztalhatja, hogy bár a látvány nagyon sokat hozzátehet egy produkcióhoz és muszáj is, hogy legyen egy koncepció, de legalább akkora nehézséget okoz, hogy az ember minden ingert kellőképpen befogadjon és teljes mértékben magába szívja a látottakat, ami egyszerűen lehetetlen.
13
Galéria: A Pentatonix BudapestenFotó: Németh Kata / Index
A lecsupaszított produkcióval együtt jár ugyanakkor az is például a Pentatonix esetében, hogy táncosok, hangszerek – bár dob és elektromos nagybőgő párszor előkerült –, modernebb vizuális megoldások híján jóval keményebben kell megküzdeniük a figyelemért. Pláne azt is figyelembe véve, hogy egy ültetett koncertről van szó, bár talán a capella dalokra kevésbé is tudna bulizni az ember elöl, a dühöngőben. A hangosítás pedig mintha ismét hadilábon állt volna az MVM Dome-ban, úgyhogy nem is bántam, hogy a közönség csak akkor tört ki üdvrivalgásban, amikor tényleg indokolt volt, vagy amikor az énekesek kérték őket rá. Olyan érzés volt, mintha bedugult füllel ültem volna ott, annyira tompa volt olykor a hang.
Intim légkört teremtettek
Ettől eltekintve azzal nem lehet vitatkozni, hogy a csapat kitett magáért, már csak amiatt is, mert a budapesti koncert volt az európai turnéjuk első állomása, ráadásul nem is léptek fel még az MVM Dome-nál nagyobb stadionban eddig. Látszólag közel teltház közeli állapot volt, és Scott Hoying is úgy fogalmazott, hogy körülbelül tízezer ember gyűlt össze a koncerten. Elég széles skálán mozogtak egyébként azok a szerzemények, amelyek feldolgozását előadták, egészen a Waiting for Tonighttól és a Believe-től a Killing Me Softly With His Songon át a papaoutai-ig. De hallható volt még a Where Is My Husband, a Golden és a Midnight Sun.
A körülbelül másfél órás koncertidő alatt minden énekesnek szenteltek egy külön szólórészt, hogy mindegyikük megkaphassa a kellő figyelmet. Hoying még a közönség soraiba is lement pacsizni. Sőt, egy TikTok-videót készítettek a háttérben, amihez az énekes a közönség segítségét kérte, három szólamban kellett énekelniük, ami a vártaknál jobban sikerült és annak ellenére, hogy a koncert egyéb részei alatt a nézők csöndben voltak, nem kellett nekik kétszer mondani, hogy énekeljenek. Az este két tetőfokát jelentették viszont a Halleluja és a Bohemian Rhapsody, amelyekről anno híressé is vált a banda, és olyan meghitt, intim légkört teremtettek az MVM Dome-ba általuk, hogy úgy érezhette az ember, mintha csak egy szobában ülne ötükkel, nem tízezer ember között. Mi ez, ha nem siker?!
(Borítókép: A Pentatonix koncertje az MVM Dome-ban 2026. április 8-án. Fotó: Németh Kata / Index)
Izgalmas történetek, rejtett kincsek, érdekes épületek – nem csak budapestieknek.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!