Ennyi idő után is aktuális a film, ami szexivé tette a korrupt hatalmasságok után nyomozó riporterek munkáját.
Az 1972-es választások befutójában Bob Woodward és Carl Bernstein – előbbit Robert Redford, az utóbbit Dustin Hoffman játssza –, a Washington Post újságírói szabad kezet kapnak szerkesztőjüktől, hogy felfedjék a Watergate botrány részleteit. Kiderül, hogy a szálak a lehető legmagasabbra vezetnek, és előkerül egy titokzatos, Mély Torok néven elhíresült informátor is.
Pakula filmje a klasszikus újságírás bemutatása és a politikai thriller tökéletes házasságát valósítja meg, amit már csak azért is érdemes megnézni, hogy lássuk, hogy készültek régen az újságok.
Robert Redford, az ötletgazda
Bár a filmet Alan J. Pakula rendezte, a projekt motorja Robert Redford volt, akinek a Watergate-betörés, illetve a két fiatal riporter, Bob Woodward és Carl Bernstein munkája azonnal megmozgatta a fantáziáját.
Érdekesség, hogy Redford kereste meg Woodwardot, és ő győzte meg a két újságírót, hogy a készülő könyvük ne csak a politikai botrányról szóljon, hanem saját magukról és a nyomozás folyamatáról is. Redford már azelőtt megvette a megfilmesítési jogokat 450 ezer dollárért, hogy a könyv egyáltalán megjelent volna, mert érezte, hogy ez az évszázad sztorija.
Casting: a két pólus találkozása
A két főszerep sorsa viszonylag korán eldőlt: Redford ragaszkodott hozzá, hogy ő játssza Woodwardot, míg Bernstein szerepére Dustin Hoffmant választották, aki fizikailag kevésbé hasonlított a valós személyre, de az energiája és játékstílusa meggyőzőbbnek bizonyult. A két színész heteket töltött a Washington Post szerkesztőségében, figyelve az igazi riporterek gesztusait, beszédstílusát és munkatempóját.
A főszerkesztő szerepére nem Jason Robards volt az első jelölt, és maga az igazi Ben Bradlee is tartott tőle, hogy a színész „túl érdes” lesz a szerepre. Végül Robards olyan zseniálisan hozta a kemény, de igazságos főnököt, hogy alakításáért Oscar-díjat kapott.
Hal Holbrook kapta a titokzatos informátor „Mély Torok” (Deep Throat) szerepét. Akkoriban még senki sem tudta, ki az igazi Mély Torok (csak 2005-ben derült ki, hogy Mark Felt volt az), így Holbrooknak egyfajta „árnyék-karaktert” kellett megformálnia.
Forrás: FilmPublicityArchive/United Archives via Getty Images
A mániákus precizitás
A film egyik legnagyobb különlegessége a technikai és díszletbeli hitelesség iránti megszállottság volt. A Washington Post vezetősége nem engedte, hogy az eredeti szerkesztőségben forgassanak. Emiatt a stáb Los Angelesben építette fel a szerkesztőség pontos, 1:1 arányú mását 450 ezer dollárból.
A szemét is eredeti volt: hogy a díszlet ne hasson sterilnek, a stáb dobozszámra hozatott valódi szemetet, régi újságokat és jegyzeteket a Washington Post igazi irodáiból, és ezeket szórták szét az asztalokon. Még a falakon lévő hirdetmények is az eredeti szerkesztőség faliújságjairól származó másolatok voltak.
Alan J. Pakula rendező és a legendás operatőr, Gordon Willis rengeteg hosszú, vágás nélküli jelenetet használt, hogy érzékeltesse az újságírói munka monotonitását és feszültségét. A híres jelenetet, ahol Woodward telefonon beszél egy gyanúsítottal, egyetlen, többperces snittben vették fel.
Tiszta paranoia – 10+1 összeesküvés-elmélet film
Persze nincs üldözési mániád, ha tényleg követnek, és listánkon több olyan film is szerepel, ahol az összeesküvés-elméletnek nagyon is van alapja, míg mások csupán elméletek maradnak.
Valóság vs. fikció
A „magányos farkasok” mítosza: a film azt a benyomást kelti, mintha Bob Woodward és Carl Bernstein ketten, szinte teljesen egyedül buktatták volna meg Richard Nixont. Bár az ő munkájuk katalizátorként szolgált, a Watergate-ügy feltárásában kulcsszerepet játszott az FBI, az Igazságügyi Minisztérium, a szövetségi ügyészség, valamint a Szenátus különbizottsága is. Ezenkívül a Washington Post más újságírói is dolgoztak a sztorin, de a film az ő szerepüket elhanyagolja, hogy a fókuszt a két főhősre szűkítse.
Időbeli sűrítés: a film cselekménye nagyjából az 1972-es betöréstől Nixon 1973 januári beiktatásáig tart. A valóságban a nyomozás és a politikai folyamat sokkal lassabb volt. Nixon csak 1974 augusztusában mondott le, több mint két évvel a betörés után. A film ezt a hosszú időszakot egy híradás-montázzsal intézi el, ami azt sugallja, hogy a lemondás szinte közvetlenül az újságírók munkájának eredménye volt, holott a kettő között még rengeteg jogi és politikai csata zajlott.
Karakterek összevonása: hogy a néző ne vesszen el a nevek tengerében, a forgatókönyv több valós személyt egyetlen karakterbe gyúrt össze, vagy egyszerűen kihagyott. Például az újságnál dolgozó szerkesztők közül többen is (mint Barry Sussman) kulcsfontosságúak voltak a háttérmunkában, de a filmben szinte meg sem jelennek, vagy a szerepüket Ben Bradlee (Jason Robards) kapta meg.
„Mély Torok”-szerepe: a filmben a titkos találkozók és a jelzések rendkívül misztikusak és vészjóslóak. Bár a jelzésrendszer (a virágcserépbe tett zászló Woodward erkélyén vagy a hajnali találkozók a garázsban) valódi volt, Mark Felt (azaz Mély Torok) és Woodward kapcsolata nem volt mindig ilyen drámai. Gyakran telefonon is beszéltek, és Felt néha csak megerősítette azt, amit Woodward már máshonnan tudott, ahelyett, hogy rébuszokban beszélt volna.
A megérdemelt siker
A szerény, 8,5 millió dolláros költségvetésből készült alkotás az Egyesült Államokban több mint 70 millió dollár bevételt termelt, ami 1976-ban óriási összegnek számított, és az év egyik legnépszerűbb filmjévé tette.
Filmek, amelyek ugyanazt a történelmi eseményt más-más oldalról mutatják be
Megesik, hogy ugyanazt a témát többször is feldolgozzák, de ennél ritkább az, amikor ugyanazt a témát teljesen más nézőpontból mutatja be két film – mint az alábbi történelmi események esetében.
A szakmai elismerés sem maradt el: a film nyolc Oscar-jelöléséből négyet váltott díjra. A kritikusok dicsérték, hogy a mozi képes volt egy olyan történetet is végig izgalmasan tálalni, amelynek a végét (Nixon lemondását) mindenki ismerte. A Rotten Tomatoes oldalán jelenleg 94%-os értékelésen áll.
Via: Wikipedia, IMDb