Pedig amúgy szeretjük ezeket a filmeket.
Attól, hogy egy film kasszát robbant és jó kritikákat kap, még lehet káros hosszú távon, ha olyan trendeket indít el, amelyek ellene mennek az eredetiségnek. Íme 5 példa.
Tény, a Horrorra akadva vicces volt, de kár lenne tagadni, hogy egyben kaput nyitott a kétezres évek azon borzalmas paródiái és vígjátékai előtt, amelyek minden egyes megtekintéssel ténylegesen rontanak az ember intelligenciahányadosán. Jason Friedberg és Aaron Seltzer forgatókönyvíróként dolgoztak a filmen, majd hamarosan nekiláttak az elkövetkező évek legborzalmasabb komédiáinak legyártásához, beleértve a Bazi nagy film és a Bazi nagy katasztrófafilm című alkotásokat. Bár a Horrorra akadvának megvannak a maga felejthetetlen pillanatai, a bemutatója sötét korszakot jelzett az amerikai vígjáték műfaja számára. Mi pedig azóta is visszasírjuk Mel Brooks szellemes gúnyolódásait és értő paródiáit.
Az Oscar-díjas pszichológiai thrillerben remek alakítások vannak (többek között Toni Collette és a fiatal Haley Joel Osment), de M. Night Shyamalan kényszeres vonzódása a drámai csavarral végződő lezárásra olyan trendet indított el, amely azóta sem állt meg. Shyalaman imádja a nagy csavarokat, de ezeket mintha kifejezetten a közönség becsapására és marketingcélból tervezték volna, ahelyett, hogy valódi funkciójuk lenne. Amióta a Hatodik érzék Oscart nyert, Hollywood rájött, hogyan csalogassa be a széles közönséget az ilyen típusú filmekre (egy hatalmas csavarral), de ennek az lett az eredménye, hogy szakmányban készülnek az olyan kiszámítható horrorok és thrillerek, amelyeknek a fordulatait már kilométerekről látni lehet.
Le a kalappal Steven Spielberg előtt, amiért 1993-ban két ekkora filmet alkotott meg egyszerre: a Schindler listáját és a Jurassic Parkot. Más kérdés, hogy a dinoszauruszos mozija teljesen rossz irányba változtatta meg a filmművészetet. Ez egy látványközpontú film, amelyben akkora hangsúlyt kaptak a hatalmas, gyilkos dinoszauruszok, hogy nem is értjük, Spielberg hogyan volt képes ezzel párhuzamosan elkészíteni a Schindler listáját. A CGI túlzott használatát akkoriban talán úttörőnek nevezték, de valójában csak arra szolgált, hogy megváltoztassa a blockbusterekről alkotott képet. A Jurassic Park előtt a különleges effektusokat nem használták ilyen mértékben, a megjelenése óta viszont úgy tűnik, egy nagyszabású mozi nem teljes tetemes mennyiségű számítógépes grafika nélkül, ami túlzásba víve csak arra jó, hogy kiölje az emberi tényezőt a filmekből.
Alapvetően nem vagyunk a szuperhősfilmek ellen – Tim Burton kreativitással és stílussal közelített hozzájuk, Christopher Nolan pedig egy nagyon erős trilógiát tett le az asztalra –, de a műfaj valamiért a Marvel-moziuniverzum formájában a legnépszerűbb. Akárcsak a Star Wars, ez is egy olyan franchise, amelynek látszólag soha nincs vége. Jon Favreau filmje, A Vasember volt a Marvel-univerzum első darabja, és a kritikusoknál egész jól szerepelt. Mégis, a 2008-as bemutató óta elárasztottak bennünket a sorozatgyártott szuperhősfilmek, amelyek egyértelműen csak azért léteznek, hogy obszcén mennyiségű profitot termeljenek és simogassák a rajongókat.
A Csillagok háborúja a mozitörténet egy sorsfordító pillanatában készült el, mindössze két évvel A cápa – az első valódi nyári blockbuster – után. Ráérzett a nagy költségvetésű, széles rétegeket megszólító filmek újonnan felfedezett piacára, és ezt követően jelenséggé vált, életre hívva egy végtelen franchise-t, amely meghatározta, hogyan viszonyul Hollywood a folytatásokhoz. Az Álomgyár nem hagyhatja, hogy egy jó film egyszerűen maradjon az, ami: egy jó film. Ehelyett mindenáron hatalmas franchise-zá kell válnia, minden elképzelhető merchcsel (ajándéktárggyal), vidámparki játékokkal, valamint hihetetlen mennyiségű spin-off filmmel és televíziós sorozattal. A Csillagok háborúja egy hatalmas pénzcsináló gépezet, és bár az Egy új remény mozitörténetet írt, egyúttal megpecsételte a kreatívan kiteljesedő Új Hollywood-korszak végét is.
Via: Far Out