Amikor annak idején, még 1999-ben a Star Wars: Baljós árnyakban megjelent a Tatuin sivatagjában egy ördögfejű, dupla vörös fénykardot forgató kámzsás alak, senki sem kérdőjelezte meg Qui-Gon Jinn (Liam Neeson) épelméjűségét, aki heves párharcba keveredett a nem túl jóindulatúnak kinéző karakterrel. Mint kiderült, igaza is volt a sztoikus jedi mesternek, Maul valójában Darth Sidious impresszív vívási készségekkel megáldott titkos tanítványa volt. Igaz, túl sokáig nem húzta, mert Ewan McGregor Obi-Wanja egy trükkös mozdulattal ketté is szelte a nem túl beszédes sithet.
Soha nem fogom elfelejteni, hogy jó pár évvel később, a Solo: Egy Star Wars-történet bemutatásakor a nézőközönség egy része mekkorát csodálkozott azon, hogy a szerintük halott Darth Maul visszatért, és holografikus formában bár, de csevegett egyet a spin-off sunyi főgonoszával, Qi’rával (Emilia Clarke). Ugye azok, akik A klónok háborúja című animációs széria mind a hét évadát megnézték, bőséggel tisztában lehettek vele, hogy Maul túlélte a jedikkel való szerencsétlen találkozását. Sőt, a Star Wars: Lázadókban még az öreg Obi-Wannal egy végső visszavágója is volt az egykori sithnek.
Ekkor esett le számomra, hogy az Oscar-gálákon is sűrűn abuzált animációs műfaj még napjainkban is mennyire úgy van elkönyvelve, hogy gyerekeknek való, semmi dráma, semmi mélység nincsen bennük. Holott éppen a Star Wars-animációk azok, amelyek nagyon szépen, értékes karakterekkel és történetívekkel egészítették ki a messzi, messzi galaxis lore-ját. Arról már ne is beszéljek, hogy olyan alakok léptek át animációsból élő szereplős formába, mint Ezra Bridger és Ahsoka, utóbbi, mármint Anakin Skywalker klónháborúk alatt felfogadott, a rendből dicstelen módon távozott tanítványa Rosario Dawson alakításában saját szériát is kapott. A slusszpoén pedig, hogy az animációs szériákkal befutott, folyton cowboykalapot viselő Dave Filoni lett mostanra a Lucasfilm vezetője.
Visszatérés a gyökerekhez a Star Wars: Maul – Árnyak mestere, melyet április 6-án mutattak be a Disney+-on, elvégre a showrunnere éppen Dave Filoni, és egy olyan érába kalauzol a sztori, amit eddig nem nagyon láttunk kifejtve. A Birodalom felemelkedése után járunk valamennyivel, és a Sam Witwer által megszólaltatott, jelenleg az árnyak között settenkedő Maul baromira nem örül neki, hogy a sithek hatalomra törtek, róla pedig megfeledkeztek.
Rögtön ezen a ponton meg is állok, mert Witwer akkora egyéniséget varázsol csak a hangjátékával a főszereplőnek, hogy az varázslatos.
Nagy kár, hogy az írók Matt Michnovetz vezetésével valamelyest cserben hagyják a színészt. Az akciójelenetek, lövöldözések, menekülések képtelenek rá, hogy elkapják az embert. Nincs már meg a Star Wars-univerzumnak az a hatása, hogy leülünk elé, és gyermeki lelkesedéssel nézzük, milyen űroperát találtak ki nekünk a készítők. Oké, a fénykardpárbajok, az erőérzékeny karakterek megmozdulásai előcsalogatják a valahol még bennünk lévő kisfiút, de nem jó jel, hogy hiába 20-30 percesek az epizódok, többször is rá kellett néznem az órámra közben.
A helyszínt tekintve a Janix nevű bolygón járunk, amely eszméletlenül szép, az animációért felelős szakemberek a háttereket illetően magasra tették a lécet. A kidolgozottságát tekintve a sorozat sokkal szebb bármelyik elődjénél. Csak az a baj, hogy amikor ezek a névtelen, most először látott űrgengszterek elkezdik egymást fúrni, és még Maul is megjelenik, hogy egy kicsit manipulálja őket, akkor heves ásítozás kapja el az egyszeri nézőt.
Anno az Acolyte-nál azt ígérték nekünk, hogy a sithek története lesz, és akkor még átvertek minket a disney-sek, jelen esetben azonban legalább tényleg Maul a főhős, bár a saját sorozatában egy picit így is háttérbe szorul. Ráadásul itt is misztikusra próbálták írni őt, a Baljós árnyakhoz hasonlóan, ennek megfelelően talán túlságosan távolságtartóan közelítünk felé. Még ha az a lassan csordogáló ötlet, miszerint az Árnyak mestere saját tanítványt próbál magához édesgetni, egészen üdítő és izgalmas is. Az évad 10 részből áll, nem lehet úgy rohanni, ennek is ívet kell adni, optimális esetben minél jobban kidolgozottat.
Amúgy a fiatal, bűnözéssel és a jedi tanításokkal ellenkező, leendő Maul-tanítvány Devonban (Gideon Adlon) sokan felismerni vélhetik a fiatalabb, lelkesebb Ahsokát, de ez korántsem zavaró. A Star Warsnak sosem az volt a legnagyobb baja, hogy újra és újra felhasznált karaktereket és cselekményeket, inkább az, hogy nem tartották magukat a saját szabályaikhoz és irányvonalukhoz, ugye, J. J. Abrams?
Érdekesség a sorozattal kapcsolatban, hogy a rosszfiúkat üldöző rendőr századost, Brander Lawsont nem más, mint Wagner Moura szólaltatja meg az eredeti változatban, ami nyilván több embert nem fog önmagában odavonzani a képernyő elé, de mégiscsak poén, hogy amikor egy Star Wars-animációban megszólal egy karakter, folyamatosan a Narcos drogbárója, Pablo Escobar lebeg a lelki szemeim előtt. Főleg, hogy Lawson maximálisan a jók oldalán áll.
A Star Wars: Maul – Árnyak mestere nem az a sorozat lesz, ami visszacsábítja a tömegeket, még ha vannak is benne érdekes ötletek, inkább olyan, mintha egy döglött lovat rugdosnának oldalba, hogy kelj már fel. Korrektnek korrekt, de nem kimondottan erős néznivaló, és valami hasonlót várok a The Mandalorian-mozifilmtől is. Hét éve nem kaptunk rendes egész estés Star Wars-filmet, és Kathleen Kennedy menesztése ellenére úgy tűnik, a franchise sorsa nem mostanában oldódik majd meg.
Dave Filoniék továbbra is vakon vannak, úgy csinálnak, mintha Star Wars-figurákkal játszanának otthon, csak nagyobb büdzsével, mi meg vágjunk jó pofát az egészhez. Egyre kevésbé megy a dolog, és úgy tűnik, a tősgyökeres Star Wars-rajongók is kiszöktek már a hátsó ablakon, és mint a Weaponsben a kisgyerekek, világgá mentek.
6/10
A Star Wars: Maul – Árnyak mestere szinkronnal és magyar felirattal nézhető a Disney+-on.
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!