Ütős sorozatot raktak össze Dél-Koreában. Szó szerint. A Kopók első látásra olyan, mint egy átlagos ázsiai gengszterfilm, aztán kiderül, hogy egy igen szépen felépített világot kapunk, benne kifejezetten erős, szerethető és gyűlölhető karakterekkel. Ugyanakkor megtalálható benne a dél-koreai filmgyártás minden bája: végtelenbe nyújtott, érzelmes zenével kísért svenkek sora, a főhősök szeméből patakzik a boldogság és a fájdalom könnye.
Lehetne sima bokszolós film is, amolyan dél-koreai Rocky, de az unalmas volna. Kim Joo-hwan (angolosan Jason Kim) rendező új hősöket adott Dél-Koreának, két bunyós fiút, akik felveszik a küzdelmet a gonosszal. Ráadásul két évadban is, mert az első évad sikere behúzta a másodikat, és ahogyan a második véget ért, tudható, hogy ebben a történetben benne van a harmadik is.
Az első évad egy jelenkori társadalmi probléma köré szerveződik, az uzsorások kihasználják a kisembereket, és olyan kamatszerződést kötnek velük, amelyben a lényeg, a kizsákmányolás az apróbetűs részben rejlik. A Kopók első évada így társadalmilag fontos üzenet is hordoz, nevezetesen azt, hogy ha az állam nem áll ki érted, majd lesznek hősök, akik rendet tesznek.
A második évad már egy rejtett világba vezet minket, a dark web illegális fogadások poklába, ahol profi bunyósok, harcművészek az életüket kockáztatva küzdenek titkos helyszíneken, és a világ minden tájáról lehet rájuk fogadni, nem kis tételben. A második évad lényegét az adja, hogy ez a démoni világ kiszemeli magának az egyik főhőst, és minden aljasságra képes azért, hogy elérje, lépjen a ketrecbe, és bunyózzon.
Ebben a sorozatban jó és rossz küzdelmét látjuk, a jót a végtelen jóságba tolva, a gonoszt a végtelen gonoszságba, és közben nem kicsit kapjuk az erkölcsi ívet arról, hogyan is kellene tisztán és őszintén élni, ahogyan azt is arcunkba tolják, hogy a rossz végül mindig elnyeri méltó büntetését.
Az életben mindez, persze, messze nincs így, ám a sorozat alkotói megteremtik az illúzió lehetőségét, hogy legalább a televízió előtt ülve azt érezzük, hogy mégis, de, na azért és ugye.
Hol vannak az apák?
A Kopók sorozat tele van árvákkal. Anyátlan, de főként apátlan karakterekkel. Ez nyilván a kiszolgáltatottság érzetének fokozása miatt van így, és emiatt az állam akár gondoskodó szülőként is megjelenhetne. Mégsem ez történik. A sorozatban semmiképp.
A rendőrség Dél-Koreában sem mentes a korrupciótól; a boldogulás útja, legalábbis a meggazdagodásé könnyebbnek tűnik az árnyéktársadalomban; az állam inkább hagyja, hogy a sorozat hősei arrafelé sodródjanak, amerre a kényszerűségük viszi őket.
Talán ezért is van az, hogy a Kopók nem csupán kényszerpályán sodródó szereplőket vonultat fel, hanem rengeteg segítőt is a rosszakkal szemben. Túlságosan is sokat, ami feltűnő. Ez azt a képzetet erősíti, hogy ha sok jó ember összefog, legyen az rendőr, volt uzsorás, megtért bérgyilkos, milliárdos üzletember, vagy egyszerű honpolgár, akkor az egyetemes igazság szempontjából a jó mégis győzedelmeskedhet.
Az átlagnézőnek ugyan aligha van ismerete arról, mi zajlik a dél-koreai társadalomban, ám ezt a sorozatot látva nem tűnnek feltétlenül kiegyensúlyozottnak az ottani viszonyok.
A sorozat sikere leginkább ebben az élményben mérhető:
ha jó és tisztalelkű vagy, mindig lesz segítőd,
ha van segítőd, a leggonoszabbat is legyőzheted.
Nem bonyolult üzenet, és nem is feltétlenül igaz minden társadalomra, a Kopók esetében mégis működik.
Szükség van erős karakterekre
A Kopók sorozatban a főhősök szó szerint erős karakterek. A bunyós és harcművészeti küzdelmeket megjelenítő filmekben – főleg akkor, ha az ázsiai – megszokhattuk, hogy szépen kidolgozott izomzatú színészeket láthatunk. Belőlük most sincs hiány, sőt.
A két főszereplő, Lee Sang-yi és Woo Do-Hwan főleg a második évadra gyúrja ki magát ~ és küzd a gonoszok ellen –, de még az első évad antagonistája, a színész Park Sung-woong is profi harcművészeti tudásról ad számot – nem beszélve a második évad főgonoszáról (Rain alakítja), akinél a nyugati világ hölgytagjai alighanem hosszú sorokban állnának autogramért, és nem feltétlenül azért, mert amikor nem színészként dolgozik, a színpadon is énekel. Igaz, ugyanez elmondható Lee Sang-yiról is.
Dél-Korában, persze, a legtöbb színész egyben énekes is. Szerencsére itt azért nem bollywoodi musicallal van dolgunk, azonban a képernyőről nem csupán a vér folyik, hanem a könny is. De ezt megszokhattuk már, arrafelé a legdrámaibbnak számító jelenetekben a legkeményebb szereplők is sírva fakadnak, meglett férfiak szeméből patakzik a könny, közben érzelmes zene szól, de így azok a nézők is tudják, hogy most el kell érzékenyülni, kiknek szívének kérge az átlagosnál keményebb.
Mindezekkel együtt a Kopók igazán pörgős és ütős film. Dicséret jár az operatőri munkáért, a közelharcokért felelősök instrukcióiért, mert kifejezetten látványos jeleneteket vettek fel.
Csak azoknak ajánljuk, akik képesek elvonatkoztaztni attól, hogy amit látnak, az nem a valóság.
Várjuk a folytatást.
8/10
Ha szeretik a dél-koerai filmeket, a Cinematrixon írtuk néhányról. Park Chan-wook mester Nincs más választás filmjéről itt olvashatnak, más dél-koreai filmekről ide kattintva, az Űrsepregetők című filmről pedig itt. S ha romantikus dél-koreai horrort néznének, ajánljuk A sötétség teremtményét.
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!