Amikor a rendszerváltás után a szovjet tankok kivonultak az országból, nem sokan gondolták volna, hogy néhány évtizeden belül visszahívjuk az oroszokat a spájzba, ahol olyan zavartalanul lakmározhatnak, mint talán Kádár idején sem. Bár a magyar gyökerekkel is bíró francia sztárrendező, Olivier Assayas (Sils Maria felhői) mozija természetesen nem foglalkozik a putyini életműben valószínűleg csak lábjegyzetként létező magyar szállal, ettől még nagyon is fontos látnivaló. Nem tesz mást, mint segít megértenünk, mi vezetett Oroszország birodalmi ambícióinak újraéledéséhez, és hogyan érték el, hogy a hidegháború veszteséből a világpolitika egyik legfontosabb, legbefolyásosabb és legelvetemültebb formálójává váljanak.
A szuverén demokrácia, és aki mögötte van
A Kreml mágusát már a Velencei Filmfesztiválon tartott világpremierje óta sokan csak úgy emlegetik, hogy a „Putyin-film”, miközben Oroszország ura valójában csak mellékszereplő a történetben, bár nagyon fontos mellékszereplő. A főszerep azonban bizonyos Vagyim Baranov ideológusnak és főtanácsadónak jutott, aki a való életben soha nem létezett, ugyanakkor erős hasonlóságokat mutat bizonyos Vlagyiszlav Szurkovval, aki ugyan 2020-ban visszavonult a politikától – érdekes módon ezt megtehette úgy, hogy azóta sem zuhant ki egy ablakon – , ám előtte
ő volt Vlagyimir Putyin főideológusa, akinek nevéhez fűződik az úgynevezett szuverén demokrácia elmélet kidolgozása, amit Magyarországon a legtöbben csak illiberális demokráciaként ismerünk.
Szurkovról az olasz Giuliano Da Empoli írt könyvet pár éve, ami érdekes keveréke a történelmi hitelességnek és a fikciónak. Az író a történelmi eseményeknél ragaszkodott a valósághoz, és a legtöbb politikai szereplő vagy épp oligarcha nevét is megtartotta, ugyanakkor akiknél komolyabb változtatásokat eszközölt, ott a nevüket is megváltoztatta.
Jude Law (Fotó: ADS Service)
Márpedig Vlagyiszlav Szurkov igazi árnyékban mozgó alak volt, afféle szürke eminenciás, így teljesen érhető, hogy a színfalak mögötti ármánykodásairól nem sok dokumentum készült, ezért a bemutatásában nagy szerep jutott a fikciónak. Így lett a könyvben és a könyvből készült filmben Szurkovból Baranov, a sokat olvasott hatalomfilozófus és könyörtelen végrehajtó, aki munkásságával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Oroszország olyanná váljon, amilyennek most ismerjük. Most pedig csendben, a háttérből nézheti a munkája eredményét.
Best of Putyin
Bár Assayas mozija két és fél órás, a rendező bicskája még így is kis híján beletörik a témájába, lévén annyi mindent próbál elmesélni. Pusztán a bemutatott időszak hossza is komoly problémát jelent: a film a rendszerváltástól indul, hogy aztán Baranov politikából való távozásával záruljon a 2010-es évtized végén.
Három évtizedet két ember és egy ország életéből 152 percbe sűríteni nem kis kihívás, és van is egy fontos hozadéka: A Kreml mágusa film formájában afféle Best of Putyin/Szurkov válogatás lett az időszak olyan fontos eseményeiből
, mint Borisz Jelcin bohóccá válása, Putyin megválasztása és hatalomátvétele, Csecsenföld lerohanása, a 2014-es téli olimpiai játékok Szocsiban, a Kurszk tengeralattjáró tragédiája vagy a Majdanon történt 2014-es események, és az ezután következő krími megszállás.
A szerkezete miatt sok néző fog hiányérzettel távozni a moziból A Kreml mágusa megtekintése után, hiszen annyi minden maradt ki a filmből. Hol vannak a politikai gyilkosságok? Hol van a putyini hőskultusz a propagandában a medvéken lovagoló dzsúdóbajnokról? Hol marad az ellenzék teljes ellehetetlenítése? A végtelenségig lehetne sorolni, mi minden maradt ki a filmből, de ez bizonyos szempontból igazságtalan lenne: A Kreml mágusa így is rendkívül sűrű szövésű, tömény mozi, és ha ennél többet szeretett volna bemutatni, inkább sorozat formájában kellett volna elkészíteni. A kérdés tehát inkább az, hogy ami végül benne maradt, az mennyire működőképes?
A szerelmi csalódás tette rossz emberré
A válasz az, hogy mérsékelten.
A Kreml mágusa kiváló gyorstalpaló azoknak, akik Ukrajna lerohanása előtt nem annyira követték az orosz politikai élet fejleményeit, viszont kevés újat mutat azoknak a nézőknek, akik a hírsite-ok olvasgatása közben nem szokták átugrani a Külpol rovat írásait.
Persze egy-egy csemege azért mindkét csoport számára akad: azt például izgalmasan mutatja be a film, ahogy Baranov és Putyin a saját ellenzéke létrehozásán ügyködik, hogy az uralmuk ne csak a hatalmat, hanem a lázadást is jelentse. A magyar politikából is ismerős fordulat, hogy kormánypárti politikusok sokszor beszélnek olyan hangnemben, mintha ellenzékben lennének: a filmben nyomon követhetjük a jelenség eredetét.
Jude Law (Fotó: ADS Service)
A sűrű cselekményszövés sajnos arra sem ad teret, hogy Baranovból és Putyinból háromdimenziós, élő-lélegző karaktereket formáljon. Jude Law ugyan remek színész, és látványos az átalakulása az orosz elnökké, de ő sem igazán képes a karakter emberi oldalát láttatni – már ha van neki – , így főképp a gőgjére, a dühére, a bizalmatlanságára és a sértődöttségére fókuszál. Remek jelenet, amikor az elnök első amerikai látogatásakor úgy érzi, hogy megalázzák azzal, hogy a szállodában nem a penthouse szintet kapja, mert azt már az arabok lefoglalták, illetve megsértődik azon, hogy New York utcáin meg kell várnia, míg az amerikai elnöki konvoj elhalad előtte. Minden arcrezdülésén látszik, mekkora trauma számára, hogy egy szituációban nem ő irányít, sőt megvárakoztatják.
A Paul Dano alakította Baranov ennél azért színesebb/szagosabb figura, de nála meg a forgatókönyv beveti a szerelmi csalódást (Alicia Vikander képében érkezik), mint személyiségtorzító inspirációt, ami tipikus hollywoodi fogás, csakhogy a teljesen fiktív volta a közelmúlt történetének bemutatásában idegen elemként, mesterkéltnek hat.
Alicia Vikander (Fotó: ADS Service)
Ettől Putyinnak nem kell tartania
A Kreml mágusa premisszája azt ígéri, bepillantást enged a hatalom kulisszái mögé, és megnézhetjük, hogyan születtek azok a döntések, amik meghatározták Európa elmúlt másfél évtizedét. Ezt az ígéretét azonban nem igazán tudja beváltani: nagyon kevés az olyan jól kivitelezett jelenet, mint amikor a főhős elmeséli Putyinnak a hatalom hierarchiájának vertikális és horizontális elméletét, kifejtve, hogy az orosz népnek inkább az előbbire van szüksége egy erős kezű vezető segítségével. Egy-két ilyen jelenetet leszámítva a film inkább hat a közelmúlt orosz/régiós történelemleckéjének, amit tovább erősít az is, hogy a főhőse drámája sem igazán átérezhető, az elbeszélős/narrációs struktúra pedig folyton túlmagyaráz dolgokat a „gyengébbek kedvéért”.
A Kreml mágusa tehát nem az a film, amitől Putyinnak tartania kell, sőt, bizonyos szempontból pont azt a képet közvetíti a „cárról”, amit ő maga is preferál.
Ettől azonban még izgalmas élmény két és fél órában szembesülni azzal, mi vezetett minket idáig, még akkor is, ha az élmény tömény, és valójában sok újdonsággal nem szolgál.
A Kreml mágusa már látható a magyar mozik műsorán.