A rajongók imádják a kattant zsenit, de Doc Brown tettei valójában egy sötétebb, gátlástalanabb karakter képét rajzolják ki.
Könnyű a Vissza a jövőbe-trilógia Doki karakterére (Christopher Lloyd) úgy gondolni, mint az őrült zsenik aranyszívű, ártatlan különcére. De ha jobban belegondolunk, az égnek álló hajú feltaláló, ha nem tűnne annyira szórakoztatóan zizzentnek, akkor felettébb gyanúsnak bélyegeznénk, ami a filmekben művel. Adott egy fickó, aki beszervez egy 17 éves srácot, hogy segítsen neki életveszélyes kísérleteket végrehajtani, akinek aztán súlyos morális dilemmák sorozatát kell megoldania a tér-idő kontinuumon keresztül.
Ha nem adnánk a Dokinak mentelmi jogot, csak azért, mert szórakoztató, a film egész narratívája a feje tetejére állna. Ez nem tenné tönkre a filmet, csak sötétebbé és még érdekesebbé válna. Mert ha Doki nem csupán az a szerethető különc, akinek hittük, akkor megláthatnánk egy másik rétegét. Ez azt jelenthetné, hogy valójában az egója, a bűntudata vagy a saját kudarcainak átírására irányuló kényszer vezérli. A Vissza a jövőbe átalakulna egy könnyed időutazós klasszikusból valami sokkal intenzívebbé.
Doki, annak ellenére, hogy a film világában a legokosabb, ő okozza az idővonal kisiklását. Egy plutóniummal hajtott DeLoreanben küldi vissza Martyt 1955-be – amit egyébként terroristáktól lopott –, és nem látja el részletes instrukciókkal. Mégis, Dokit készületlenül éri, milyen könnyen elszabadulnak a dolgok, különösen, amikor Marty majdnem kitörli magát a létezésből. Ez az időutazás alapszabálya: ne hagyd, hogy a tinédzser haverod megzavarja a szülei első találkozását. Doki mégis vár ezzel a kritikus szabállyal, amíg majdnem túl késő nem lesz.
Egy másik példa: 1955-ben Doki készségesen segített Martynak manipulálni a szüleit, hogy egymásba szeressenek, vagyis ahelyett, hogy az intelligenciáját az idővonal jobb megőrzésére használná, egy romantikus dráma producereként tetszeleg. Ráadásul miután Marty visszatér 1985-be, az látjuk, hogy idővonal nyilvánvalóan így is megváltozott, a szülei például teljesen más verziói önmaguknak, de Dokinak ez is bőven elég ahhoz, hogy győzelmet hirdessen.
Már-már úgy tűnik, Dokit nem is a tudományos érdeklődés vezérli, és inkább csak az izgalmat keresi és elvezi a kiszámíthatatlanságot. Mintha mélyen belül nem is aggódna az apró részletek miatt, és nem érdeklnék a paradoxonok. Bizonyos értelemben ez valószínűleg csak egy nagy kísérlet a számára. Az igazság az, hogy Doki „szeleburdi zseni” imázsa érinthetetlenné teszi őt. Szabadságot ad neki, hogy azt tegyen, amit akar, majd vállat vonjon és azt mondja: „hoppá, bocsika…”
via: Collider