Egy éve halt meg Tolnai Ottó, a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb formátumú alakja. Az ELTE Esztétika Tanszéke által szervezett konferencia arra tett kísérletet, hogy a gyászév letelte után a puszta visszaemlékezésen túl végre elkezdjük újra feldolgozni azt a szinte beláthatatlanul nagy és gazdag életművet, amit Tolnai hagyott ránk. A rendezvény célja az volt, hogy a költészetet, a prózát, a képzőművészeti alkotásokat és a több generációra gyakorolt hatást eddig kevéssé kutatott irányokból, új nézőpontokból világítsa meg.
A konferencia szervezői – Darida Veronika, Nemes Z. Márió és Seregi Tamás – abban bíznak, hogy ez a tanácskozás további kutatások sorozatát indítja el. Ahogy a megnyitón Darida Veronika fogalmazott: „szerencsések és boldogok vagyunk, hogy ezzel az örökséggel foglalkozhatunk, és továbbra is magunk mellett őrizhetjük”.
Az Úr lyukas zoknija
Vörös István költő előadása a filológia és a teológia határvidékére vezette a hallgatóságot. A kiindulópont a „tíz kiló babér” volt – ami Tolnainál nem a költői dicsőség metaforája, hanem balkáni piaci áru, egy metonimikus bokor. Vörös szerint Tolnai Ottó egyfajta „fordított figyelemmel” nézi a világot: nála a költészet nem teremtés, hanem nemteremtés. Míg a Biblia a léttől indul, a költő a vég felől fejti vissza a szálakat.
A legmerészebb tézis a költő és az Isten viszonyát érintette. Tolnai „háziasítja” a metafizikát: tűvel és cérnával érkezik, hogy az Úr lyukas zokniját megstoppolja. Ez azonban nem pusztán alázat. Ez a „kiszolgáló” gesztus egyben végtelen gőg is:
a költő a teremtett világ aktív karbantartójaként lép fel.
„A sikeres költő ott bukik el, ahol a teremtő győz?” – tette fel a kérdést Vörös, utalva arra, hogy az eredményesség nem a formai tökélyben, hanem a világra gyakorolt valódi hatásban rejlik.
Vörös bemutatta a „Tolnai-sejtést” is: ahogy Bach a saját nevét kottaként olvasta, Tolnai Pilinszky nevében látta meg a π-t, a matematikai végtelent. Ezt kapcsolta össze a Taniyama–Shimura-sejtéssel, megalkotva a „kis Tolnai-kört”, ahol a matematikus ott vall kudarcot, ahol az egyszerű megfigyelő – a költő – sikeres.
Márjánovics Diána előadása Tolnai Ottó életművét egy rendkívül izgalmas, interdiszciplináris metszetben, az atonális zenei szervezettség tükrében vizsgálta. A kiindulópont Tolnai írásművészetének Gesamtkunstwerk-jellege volt, ahol az irodalmi szöveg nem csupán tematizálja a zenét, hanem annak mélystruktúráit is átveszi. A Tolnai-szövegekben a zene nem külsődleges díszítőelem, hanem olyan szervezőelv, amely alapjaiban írja felül a hagyományos narratív és poétikai kereteket is.
Az előadás központi fogalma az atonalitás volt, amely a klasszikus zenei harmóniák felbomlását, a tonális központok elhagyását jelenti.
Márjánovics Diána párhuzamot vont Tolnai írástechnikája és Arnold Schönberg kompozíciós elvei között: ahogy a modern zenében megváltozik a harmonikus-homofon zenei gondolkodás, úgy a tolnai szövegtérben is a strukturált formátlanság, a klasszikus versnyelv sablonjainak elhagyása figyelhető meg.
Márjánovics előadása tágabb kontextusba helyezte az életművet, felvázolva azt a szellemi „világport”, amelyben Tolnai alakja köré olyan távoli pontok kapcsolódnak össze, mint Bartók Béla, Rilke, Kosztolányi vagy éppen a beat-nemzedékhez tartozó Ginsberg. Ez a kapcsolati háló rávilágít Tolnai univerzumának nyitottságára: az atonális szerkesztésmód nála nem rombolás, hanem újfajta szabadság eszköze, amely lehetővé teszi a különböző művészeti ágak és korok közötti folyamatos, vibráló párbeszédet.
Karfiol és csicsóka
A konferencia Ladányi István költő, irodalomtörténész előadásával folytatódott, aki Tolnai Ottó legutóbbi korszakának egyik kulcsfogalmát, a formátlanságot állította középpontba. Ladányi szerint Tolnai költészete nem zárt formákról szól, hanem „instabil formákkal való egyensúlyozásról”.
Egy technikai metaforával világította meg Tolnai jelentésképzését: amikor a költő játékról beszél, az nem csupán gyermeki felhőtlenség, inkább ahhoz hasonlítható, amikor egy gépalkatrésznek „játéka van” – egyfajta elmozdulási lehetőség, egy kis bizonytalanság a rendszerben, ami nélkül az egész nem tudna működni. A költő olyan nehezen formázható anyagokat gyűjt és emel be a szövegeibe, mint a karfiol és a csicsóka, a kóc, a gipsz és a liszt, vagy a sziksó.
Az életmű kései szakaszában Tolnai már gépként tekint saját szövegalkotására.
Ladányi kiemelte a „szövegkócológép” fogalmát, amely a beszédmód folyamatosságát és gubancolódását jelzi. Ez a „kóc-metafora” szoros rokonságban áll a Deleuze és Guattari-féle rizómaelmélettel: Tolnai költészete nem egyetlen törzsből nő ki, hanem szerteágazó, vízszintes irányban terjeszkedő hálózat, ahol a jelek a „rend és a rendezetlenség eldönthetetlenségében” halmozódnak fel.
Ladányi István előadásának egyik legfontosabb következtetése az volt, hogy Tolnai Ottó tudatosan kerüli a „megérkezést”. A költő abban érdekelt, hogy szövegei – sem a lírai én fókusza, sem a nyelvhasználat szintjén – ne jussanak nyugvópontra.
Mikola Gyöngyi kritikus az Indexnek adott miniinterjúban arra mutatott rá, hogy Tolnai Ottó poétikájában a Vaszilij Rozanov-párhuzam nem csupán irodalmi érdekesség, hanem a szövegalkotás elemi erejű módszere. Az orosz szimbolista esztétika és a vajdasági író világa a töredékességben és a tabuk nélküli őszinteségben találkozik.
Rozanov volt az, aki leleplezte az irodalmi fogásokat, és Tolnai is pontosan ezt teszi: nála a szöveg nem elrejti, hanem megmutatja a saját működését.
Mikola kiemelte Viktor Sklovszkij szerepét is, aki Rozanovot a modern próza előfutárának tekintette. A rozanovi módszer lényege a spontaneitás és a mindennapi élet apró rezgéseinek rögzítése – ez Tolnai munkásságában is alapvető. „Sklovszkij szerint Rozanov kivonja a megszokott kategóriák alól a fogalmakat, így adva vissza a dolgok eredeti súlyát” – fogalmazott Mikola.
A beszélgetés egyik legizgalmasabb pontja a „nyolchangúság” fogalma volt, amely Rozanovnál a világ ellentmondásosságának hű leképzését szolgálta. Tolnai ezt a sokszólamúságot emelte be saját univerzumába, ahol a legkülönbözőbb hangnemek és témák férnek meg egymás mellett.
A Rozanov-féle Magányosok mintájára Tolnai is képes arra, hogy a legszemélyesebb, legintimebb részleteket és a nagy történelmi távlatokat egyetlen közös poétikai térbe vonja.
Mikola Gyöngyi szerint Tolnai nem egyszerűen utánozza az orosz elődöt, hanem poétikai értelemben meg is haladja azt. Míg Rozanovnál a töredékek gyakran éles ellentétben állnak egymással, Tolnai képes ezeket egyfajta organikus egységbe szőni. „Tolnai a maga módján meg is haladja ezt a módszert, hiszen nála a töredékesség nem a szétesést, hanem egy magasabb rendű, folyamatos írásmódot jelent” – hangsúlyozta a kritikus, hozzátéve: ez a folyamatosság teszi az életművet a kortárs irodalom egyik legizgalmasabb, szüntelenül alakuló „világpor-felhőjévé”.
Bár a konferencia programja rendkívüli sűrűséggel követte egymást, a délutáni szekciók tovább tágították azt a már így is sokrétegű értelmezési teret. Szó esett az
abjektált briliánsokról (Veres Gábor András),
Tolnai drámai univerzumáról és Urbán András rituális rendezéseiről (Szabó Réka Dorottya, Oláh Tamás),
valamint az 1979-es Végeladás című előadás jelentőségéről (Virág Mihály).
A záró szekcióban a „szétbeszélés” mint szabadsággyakorlat (Bakos Petra), a „sajátkéz-szindróma” (Horváth Olivér) és a „kócos Balkán” exprivát mítosza (Orcsik Roland) tette teljessé a képet – igazolva, hogy Tolnai Ottó öröksége valóban megkerülhetetlen: egy szüntelenül alakuló, szétterjedő világpor-felhő.
(Borítókép: Ladányi István, Mikola Gyöngyi, Márjánovics Diána és Vörös István 2026. március 27-én. Fotó: Dzsubák Tamás / Index)
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!