Az asztalnál három férfi ül, a bártpultnál két nő. A szokásos szereposztás, de más perspektíva: a nők bámulják a férfiakat, nem fordítva. Még egyikük sem a filmtörténet istene vagy istennője, de bennük van, hogy hamarosan azok lesznek. Az egyik Juliette Greco, Edith Piaf kijelölt örököse, a másik, Suzanne Schiffman forgatókönyveket ír, ő lesz a rendezők múzsája. A férfiak láncdohányosok, ánizskeserűs meg vörösboros poharakat emelgetnek, az elkapott beszélgetésfoszlányokból az derül ki, hogy a nap huszonnégy órájában a film körül forog velük a világ. A három ifjú testőr, Francois Truffaut, Claude Chabrol és fekete napszemüvegben Jean-Luc Godard: valamennyien filmrajongóként kezdték, majd a filmrajongók védőszentjeként végezték.
Párizs, az ötvenes-hatvanas évek fordulója. A minden korábbi filmkészítés iskolai tananyagát felrúgó, kisvártatva a francia új hullám figuráiként azonosított aktorokban a kávé, a cigaretta, a croissant és a hitel tartja az életet. Néhány hónap múlva a cannes-i fesztiválpalotában levetítik Truffaut filmjét, a Négyszáz csapást. Amikor felgyúlnak a fények, az úri közönség előbb zümmögéssel töri meg a döbbenet csendjét, aztán az ájulásból magához térve tudomásul veszi: ez itt már a jövő. A Négyszáz csapás vége kimerevített képkocka, alighanem holtversenyben a leghíresebb az egy év múlva, 1960 márciusában mozikba került Kifulladásig fináléjával: a mozgófilm üzen és hódol az állókép démoni erejének.
A Godard-t játszó Guillaume Marbeck és Richard Linklater rendező
Cirko Film / Jean-Louis Fernandez
Richard Linklater amerikai filmrendező a Kifulladásig születésének 65. évfordulóján látta elérkezettnek az időt, hogy tisztelegjen a francia új hullám egyik zászlóshajója, a filmtörténet örök klasszikusa előtt.