Bár az irodalmi világban mindenki regényíróként ismeri, Gabriel García Márquez máshogy látta saját pályáját. „Mindig is meg voltam győződve arról, hogy az igazi hivatásom az újságírói munka” – vallotta be egy 1981-es, a The Paris Review-nek adott interjúban, amelyből kiderült, hogy a regényírói sikerek után elért anyagi függetlenség végre lehetővé tette számára, hogy kizárólag olyan témákkal foglalkozzon, amelyek valóban érdeklik.
A magnó mint ellenség
A beszélgetés során érdekes ellentmondásra derült fény, miután kiderült, hogy bár Márquez újságíróként indult, ki nem állhatja a modern technikai eszközök, konkrétan a magnó használatát az interjúk során.
Ami felbosszant a mindent felvevő magnóban, az az, hogy nem lojális az interjúalanyhoz, mert még azt is rögzíti és megjegyzi, amikor az ember hülyét csinál magából. Amikor nincs magnó, akkor tudattalanul és teljesen természetesen beszélek.
Márquez számára a lényeg nem a mechanikus rögzítés, hanem az, hogy az interjúalany ne érezze magát „leleplezve” vagy „védtelennek” a gép előtt. Az újságíró feladata szerinte az, hogy a jegyzetek alapján egy olyan szöveget hozzon létre, amely hű az interjúalany szándékához és gondolkodásmódjához.
Az írót arról is megkérdezték, hol végződik a tényközlő újságírás, és hol kezdődik a fikció? Márquez számára a határvonal meglepően éles, de nem a forrásokat, hanem a felelősséget illetően.
Az újságírásban egyetlen hamis tény is befolyásolhatja az egész művet. Ezzel szemben a szépirodalomban egyetlen igaz tény is legitimitást ad az egész műnek. Egy regényíró bármit megtehet, amit akar, amíg elhiteti ezt az emberekkel.
Példaként említi Daniel Defoe A pestis évének naplóját, amelyet kiváló regényként, John Hersey Hirosimáját pedig mint a publicisztika csúcsát tartja számon. Szerinte a két műfaj közötti különbség elenyésző, hiszen ugyanaz a nyelv és ugyanaz az anyag áll az író rendelkezésére.
A tökéletesség ára
A világhírnév és a hatalmas olvasótábor azonban nem tette könnyebbé az alkotói folyamatot. Márquez őszintén beszélt arról, hogy ma már sokkal lassabban dolgozik, mint fiatal újságíró korában, amikor a bogotai El Espectador szerkesztőségében heti három történetet és számos jegyzetet írt a Linotype gépek zajában.
Azt hiszem, az a gondolat, hogy sokkal több embernek írok, mint azt valaha is képzeltem, egyfajta általános felelősséget teremtett bennem, ami irodalmi és politikai jellegű. Még büszkeség is van benne, hogy nem akarok alulmaradni ahhoz képest, amit korábban tettem.
Ez a fajta önkritika odáig vezet, hogy egy jó munkanapon mindössze négy-öt sort ír, amit aztán másnap gyakran meg is semmisít. A világhírű író bevallja: bár szívesen írna például Lengyelországról, az újságírói munka kényelmetlenségei – mint a hideg – néha erősebbek az alkotói vágynál.
Most pedig tesztelheti, mennyire ismeri Gabriel García Márquezt.
(Borítókép: Gabriel Garcia Marquez szobra Havannában 2017. február 16-án. Fotó: Yamil Lage / AFP)
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!