Ezek az alkotások nagy mellénnyel vállalkoztak arra, hogy próbára teszik szürkeállományunkat, de valójában csak buták és hivalkodóak voltak.
Richard Kelly egyik pillanatról a másikra lett kultuszrendező a Donnie Darkóval, így nagy nyomás nehezedett rá, hogy második filmjével is emlékezeteset alkosson. A rendező azonban elvetette a sulykot: A káosz birodalma egy szinte érthetetlen, erőltetetten okoskodó sci-fi lett, amelyben sajnos még Dwayne Johnson is megpróbált valódi színészi alakítást nyújtani, kevés sikerrel. A sztorit a folyamatos, értelmetlen erőszak, a bizarr zenés betétek és a szájbarágós politikai üzenetek is lehúzták. A film persze óriási bukás is lett, Kellynek pedig soha többé nem adatott lehetősége arra, hogy élvonalbéli filmet készíthessen: most már több mint húsz éve alig hallottunk felőle.
Kevés krindzsebb érzést tapasztalhatunk meg a képernyő előtt ülve, mint azt, amikor M. Night Shyamalan okoskodni próbál nekünk. A rendezőnek karrierje során rendkívül sok eredeti ötlete volt, azonban ezeket sokszor nem volt képes fogyasztható módon tálalni. Az esemény egy fontoskodó, okosnak tűnő koncepciókat felvonultató, ám a valóságban unalmas és sekélyes álkatasztrófafilm lett, amely legrosszabb jeleneteiben szó szerint a nagy semmivel próbálja sokkolni a nézőt. Akadémiai szemüveggel nézve talán érdekesnek találhatjuk azt, ahogy megalapozza az anti-thriller műfaját a film, nézőként azonban teljesen vállalhatatlan és idegesítő az egész.
Luc Bessonnak a kilencvenes években több ikonikus filmet is köszönhettünk, a nagy ötletekkel dobálózó francia független filmes termése azóta azonban nem túl minőségi. Pedig 2014-ben lehetett reménykedni, hiszen a Lucy egy különleges hangulatú, az átlagnál okosabb akciófilmnek tűnt, amelyben ráadásul Scarlett Johansson bújt az akcióhősnő bőrébe. A film fülszövege szerint „Lucy véletlenül egy sötét üzletbe keveredik, de szembeszáll azokkal, akik foglyul ejtették, és könyörtelen harcossá válik, aki meghaladja az emberi logikát”. Ebből annyit aláírunk, hogy a túlpörgött, egyre nehezebben követhető akcióorgia valóban köszönőviszonyban sincs az emberi logikával, bár a játékidő végére ezt már egyáltalán nem előnyeként könyveljük el.
Johnny Depp sokadik, csalódást keltő filmje lett a 2014-es Transzcendens. Ez azért különösen fájdalmas, mert egy eredeti hollywoodi szuperprodukcióról volt szó, aminek ráadásul az alapötlete is érdekesnek tűnt: a filmben a színész egy haldokló kutatót alakít, aki utolsó heteiben feltölti teljes személyiségét egy AI-ba, hogy a halála után is létezhessen valamilyen formában – azonban a kétségbeesett kísérlet nem úgy sikerül, mint tervezték. Milyen kár, hogy a Transzcendens nem lett sem okos, sem izgalmas, sőt, még annyira transzcendens film sem, csak egy túlokoskodott, középszerű robotos történet, amely minden jelenettel egyre kiszámítható lett… a vége pedig már nem is érdekelt annyira minket.
Ana de Armas Marilyn Monroe szerepében egy háromórás, tizennyolcas karikás művészfilmben? A Szöszi már első látásra is brutális projektnek tűnt, azonban csak a premier napján döbbentünk rá arra, milyen rossz ötlet is volt összehozni ezt a túljátszott, túlstilizált, ízléstelen, helyenként történelmietlen életrajzi drámát. A remek színésznő alakítása a főszerepben a megszokott módon élvezhető volt, de a körülötte kavargó, feltűnősködően erőszakos és tiszteletlen film nem gondolkodtatott el eléggé senkit, viszont több nézőt is annál jobban felháborított. Armas és Monroe is jobb alkotást érdemeltek volna ennél az orbitális mellélövésnél.
Ari Aster első két filmje, az Örökség és a Fehér éjszakák egyszeri, megismételhetetlen mesterművek voltak, amelyek döbbenetes magabiztossággal és eredetiséggel hoztak valami újat a horror műfajába. A rendező azonban eddig bírta szusszal, soron következő filmjével már túllőtt a célon: az Amitől félünk nemigen volt képes bármilyen érzelmet kiváltani a közönségből az unalmon és az idegességen kívül. Beau (Joaquin Phoenix) kálváriája egyszerre próbált vicces és okos lenni, de gyanítjuk, hogy az író-rendezőn kívül senki sem értékelte túl nagyra a benne lévő humort, valamint az elmésnek szánt megoldásokat és gondolatokat. Aster következő filmje, az Eddington már egy fokkal tűrhetőbb volt, de ha maradna a szatíráknál a horrorok helyett, még sokat kell finomodnia az ízlésének.
7 elképesztően buta, ám elképesztően remek film
Van, hogy nem Shakespeare-re vágyunk, hanem csak arra, hogy halálra röhöghessük magunkat másfél-két órányi vegytiszta hülyeségen. Ezek a filmek pedig okosan, tudatosan elégítik ki ezt az igényt.