Kiállítást rendez a londoni Royal Academy of Arts művészeti akadémia, amely ez alkalommal olyan alkotásokkal jelentkezik, amik a feledés homályába vesztek az elmúlt évszázadokban, ennek oka pedig csupán annyi, hogy nők készítették őket. Tekintve, hogy a művészvilágban mindmáig jóval nehezebben boldogulnak a nők, könnyen el tudjuk képzelni milyen lehetett helyzetük pár száz éve, amikor a szavazójog és az önállóság egy beteljesületlen álom volt a számukra.
A művészvilág mindig is férfiuralta ágazat volt, és a nők által vezetett galériákat a mai napig kevesebben látogatják.
A networking lehetőségeik és a megbecsültségük alacsonyabb, mint férfi társaiké – ennek kézzelfogható bizonyítéka, hogy a nők által árult képek sok esetben jóval kisebb áron kelnek el. Nem lehet elmenni az anyasági hátrány mellett sem, amivel a nőknek szembe kell nézniük gyermekvállalás után. A művészvilágban talán annyival nagyobb farkastörvények uralkodnak, hogy amennyiben sok évnyi kemény munkával felépítette magát valaki a szférában, ez egyáltalán nem életbiztosítás arra, hogy gyermekvállalása után is ugyanúgy fordulnak majd felé, mint korábban. Készült egy átfogó tanulmány is a témában, amely leszögezi, a nők láthatósága és pénzügyi sikeressége korlátozott a férfiak által a művészvilágban a 21. században is.
Mindez nemcsak a festészet, hanem a zenei ágazatokban is mutatkozik, különösképp az opera műfajában. Annak ellenére, hogy Timothée Chalamet szerint már senkit nem érdekel ez a művészeti ág, a komolyzene továbbra is megbecsülésnek örvend világszerte. Mindmáig milliók kedvelik a műfajt, az operaénekesek pedig keresett, köztiszteletnek örvendő művészek. A nők és a férfiak egyaránt, annak ellenére, hogy a nők sokkal kevesebb lehetőséget kapnak a szakmában. A „gyengébb nem” ugyanakkor igencsak alulreprezentált, főként a kreatív vezetői pozíciókban, legyen szó karmesteri vagy rendezői posztról. Egy tanulmány megerősíti, az amerikai operaházak legutóbbi 16 évadában közel 1700 karmesteri pozíciót osztottak ki, ennek pedig mindössze öt százaléka volt nő – szám szerint 86. Ez azt is mutatja, hogy a jelentőségteljes kreatív döntéseket továbbra is férfiak hozzák meg, és vajmi kevés női kéz nyoma látható a művészeti produkciókban.
Az tehát, hogy egy nő festményéről csupán 150 évvel azután derül ki, ki is festette valójában, ezen tények ismeretében talán nem is tűnik annyira szürreálisnak. A Bacchus diadala című kép ihlette a londoni kiállítást, amelyen a gyönyörű festményen kívül még néhány másik is helyet kapott. Történetüket megismervén rájöttek a kurátorok, női kéz alkotta őket, a babért viszont férfiak aratták le.
Régóta esedékes ráeszmélés
Michaelina Wautier címmel nyílt meg a kiállítás, ami elnevezését arról a festőről kapta, akinek műve az esemény sztárja. A művész az 1600-as években alkotott, főként Belgiumban. Már akkoriban is kiemelkedő alakja volt a flamand barokk festészetnek, munkásságát azonban csak a kétezres évektől fogadják el hivatalosan. Addig minden alkotásáról azt állították, testvére Charles készítette őket. Katlijne Van der Stighelen művészettörténész bukkant rá a képre még 1993-ban, és már akkor lenyűgözőnek találta annak részletességét. Bele is ásta magát a festmény történetébe, azonban folyamatosan falakba ütközött, amikor kiderítette, egy nő készítette a képet. Nem akarták elismerni ugyanis, és még 2020-ban is különböző flamand férfi festők nevéhez akarták kötni. Végül a vizsgálatok után a kurátoroknak be kellett látniuk, hogy valóban Wautier a Bacchus diadala festője, ma már pedig úgy emlegetik őt mint „a század legnagyobb művészeti felfedezése, egy igazán kivételes, sokoldalú művész”.
Van der Stighelen felfedezése csupán a jéghegy csúcsa volt. Neki köszönhetően egy kiállításnyi festmény gyűlt össze olyan nők alkotásaiból, akiket más esetben talán örökre elfeledett volna a történelem.
Előkerült például Elsa von Freytag-Loringhoven bárónő Isten című 1917-es alkotása, amit 2000-ben ismertek el az ő műveként. A szobor egy fémből készült, fallikus alakú vízvezeték-szifon. Ez talán az első readymade a művészettörténetben, tehát az első olyan mindennapos használati tárgy, amit újragondoltak, és művészeti alkotást csináltak belőle. Közel egy évszázadon át nem ismerték el a bárónőt a tárgy alkotójaként, kizárólag amerikai művésztársa, Morton Schamberg nevéhez kötötték. Tekintve, hogy a bárónő elszegényedett nemesi család leszármazottja volt, talán nem bánta volna, ha neki is csurran-cseppen valami az alkotásaiból befolyt összegből. Ám a neki járó elismerést és tiszteletet csupán jóval halála után adták meg neki.
Harminc éves küzdelem
Akadtak ugyanakkor nők, akik felvették a kesztyűt, és megpróbáltak radikális áttörést elérni szenvedélyük terepén. A Guerilla Girls néven ismert lázadó csoport kizárólag nőkből állt, céljuk pedig a szexizmus felszámolása volt a művészvilágban. Aktivista csoportjuk 1984-ben alakult, miután egy csapat modern művészettel foglalkozó nő megállapította: a Metropolitan Múzeum falán csupán öt százaléknyi kép lóg, amiket nők készítettek, ugyanakkor az akt alkotások 85 százalékán nőket ábrázolnak.
A Guerrilla Girls 2017. március 9-én az athéni Onassis Kulturális Központban
Fotó: Giorgos Georgiou / NurPhoto / Getty Images Hungary
Jellegzetes volt, hogy plakátjaikon, valamint nyilvános megjelenéseik alkalmával gorilla maszkot viseltek. Ennek egyik oka a vicces áthallás volt, a másik pedig, hogy megőrizhessék anonimitásukat, és ne személyük, hanem közös céljuk miatt figyeljenek rájuk. Meggyőződésük volt, hogy a probléma onnan is eredeztethető, hogy a tehetős műgyűjtők sok esetben fehér férfiak. Ebből következik tehát, hogy legszívesebben fehér férfiaktól vásárolnak képeket vagy egyéb műalkotásokat.
Harminc éven át szólaltak fel a szexizmus ellen, aminek folyamatos jelenlétét tapasztalták a művészéletben. Nem bántak egyenrangúan a nőkkel, és továbbra is úgy tartják, még mindig van hova fejlődni. 2005-ben, feloszlásuk évében azonban úgy fogalmaztak: „Amikor elkezdtük ezt az egészet, senki sem akarta beismerni, hogy diszkriminálják a nőket vagy a színes bőrű művészeket. Ma a múzeumok a nagyobb befogadás érdekében dolgoznak. Azonban még mindig nehéz irányt váltani ezen a hatalmas hajón”.
A londoni művészeti akadémia legújabb tárlata tehát valahol a Guerilla Girls mozgalmát is tovább vitte. Azt nem lehet állítani, hogy ezzel az utolsó szöget ütötték bele a szexizmus koporsójába, hiszen egy jóval hosszabb és összetettebb folyamatról van szó. Mindenesetre abban bízhatunk, hogy a jövőben még inkább egyensúlyba fog kerülni a nők elismertsége a férfiakéval ezen a területen.
(Borítókép: Michaelina Wautier című kiállítás a a londoni Royal Academy of Arts művészeti akadémián 2026. március 24-én. Fotó: Judith Burrows / Getty Images)
Weiler Péter képzőművész munkássága és portfóliója mesterséges intelligenciával fűszerezve.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!