EU-csúcson nem láttam annál letaglózóbb jelenetet, mint tíz évvel ezelőtt, egy héttel a britek kilépéséről döntő népszavazás és néhány perccel az állam- és kormányfők ülésének lezárulta után. Ahogy David Cameron brit miniszterelnök kiállt az újságírók elé, az igazi bukott politikus arca mutatkozott meg. Egy olyan politikusé, aki a hatalma megerősítése érdekében kormányozta bele az országát egy olyan döntésbe, amit igazából senki nem akart, ami igazából senkinek nem állt érdekében. Egy olyan politikusé, aki jóval nagyobbat bukott annál, mint hogy elveszített volna egy választást.
Orbán Viktor, aki a Brexit-népszavazáshoz hasonlóan az egész világ által követett választáson óriási hátránnyal veszítette el hatalmát 16 év után, vélhetően ettől a pillanattól igyekezett megkímélni saját magát, amikor úgy döntött, nem vesz részt kormányfői mandátuma utolsó Európai Tanács-ülésén, Cipruson. Az ő bukása épp olyan emblematikus pillanata az Európai Uniónak, mint Cameroné – még úgy is, hogy az akkori bénultság helyett most a fellélegzés jöhet el a közösségben.
https://hvg.hu/itthon/20260416_hivatalos-orban-viktor-eu-csucs-boka-janos
Konstruktív kritika – a pénzért
Pedig minden olyan szépen indult, annak ellenére, hogy a magyar kormányfő már 2011 elején, az első magyar elnökség idején éles bírálatok tárgya volt az Európai Parlamentben az új médiatörvény és az Alaptörvény miatt. Már ekkor látszott, hogy a Fidesz-kormány sajátosan értelmezi a jogállamiság és az uniós belső piac szabályait – mellesleg némi zavarodott szünet után hamar ráéreztek Budapesten arra is, hogy az uniós források remek eszközei lehetnek a NER-oligarchák feltőkésítésének.