1894. A Goodison Parkban – és úgy összességében is – ekkor csapott először össze hivatalos mérkőzésen az Everton és az anno még bőven-bőven kistestvérnek számító Liverpool a Merseyside-derbin. Valamivel több mint 130 évvel később, 2025 februárjában pedig az utolsó meccsüket játszották a legendás stadionban, amely egyúttal a 120. volt a néhol még mindig fa lelátókat, és 190 centis magassággal nyomasztóan alacsony, szűkös közlekedőfolyosókat kombináló, mégis, utánozhatatlan atmoszférájú helyszínen. A végletekig érzelmes, 2–2-es döntetlent hozó csörte – túlzás nélkül – örök emlék lehet azoknak, akik ott voltak…
2026. A Hill Dickinson Stadionban megkezdődik a városi rivalizálás egészen új fejezete. Az Everton tavaly elkészült, minden ízében modern, a korábbinál majd 15 ezerrel több néző befogadására alkalmas otthonában hivatalos mérkőzésen először találkozott a kék-fehér gárda, és a mostanra minden tekintetben jóval sikeresebbé, így pedig a város első számú csapatává vált Liverpool. A két együttes közös történetének 248. jegyzőkönyvezett találkozóján.
Bevallom, rég vártam ezt a túrát.
Sokak számára meglepő lehet, és mai fejjel nézve tényleg szokatlan helyzetnek tűnik: volt időszak, amikor az Everton volt a város elsőszámú csapata (a meccs előtt a szurkolói tifón a „the Originals” felirattal nem is feledkeztek el megemlékezni erről), és nem a 19-szeres angol bajnok Liverpool. Kicsit leegyszerűsítve a dolgokat még azt is mondhatjuk, az 1878-ban alapított kékek nélkül sohasem született volna meg a hatvanas évektől egyértelműen az idősebb „testvér” fejére nőtt vörös mezes csapat. Történt ugyanis, hogy az eredetileg az Anfield Roadon futballozó – az angol Labdarúgóliga 1888-as alapítói közé tartozó – Everton elnöksége bérleti vitába keveredett, ezért aztán nyolc évnyi használatot követően kiköltözött onnan az 1892 augusztusában megnyíló, akkor még csak 3000 néző befogadására alkalmas Goodisonba.
Ekkor vált ki a kék-fehér együttesből néhány tag és alapított az egykori főbérlő, John Houlding vezérletével új csapatot. 1892 márciusában az eredeti stadiontól néhány sarokra található Anfield Road 73. alatt – ahol ma hatalmas falfestmény idézi a pillanatot – született meg az LFC. S ezzel az angol klubfutball egyik legpatinásabb városi rivalizálása.
A két gárda az élvonalban a vasárnap délutáni meccset megelőzően 213-szor, ezek közül a Premier League 1992 óta íródó történelmében 67-szer, összességében pedig – FA-kupát, Ligakupát, szuperkupa-mérkőzéseket is számolva 247-szer csapott össze egymással. Az örökmérleg a ’70-es évektől fogva fölényesen a Liverpool felé kezdett billenni. 101 meccset nyert városi riválisa ellen 78 döntetlen és 68 vereség mellett. Az Everton pályaválasztása mellett azonban hasonló fölényről egyáltalán nincs szó. Sőt, a Goodison Parktól tökéletes egyensúlyban, 41-41 győzelem és 39 döntetlen után búcsúztak el tavaly. S mint arra a Liverpool hivatalos honlapja is felhívta a figyelmet, a vasárnapi meccseiken is hasonlóan kiegyensúlyozottak voltak az elmúlt 132 évben. 35–35 győzelemmel.
90 percig, sőt, 99-ig is ez a kiegyensúlyozottság jellemezte az újabb randevút is.
Nem véletlen, hogy Arne Slot, a Liverpool vezetőedzője is hangsúlyozta, „rendkívül különleges összecsapás” jön számukra, és a szurkolók számára is. A várakozást tökéletesen tükrözi, hogy a meccs előtti napokban a másodpiacon 500-600 fontért hirdették a legolcsóbb jegyeket. Azoktól, akik a vendégszektorba szerettek volna bejutni, ám nem voltak elég szerencsések a Pool jegyigénylési folyamatán, azaz kerültek be a 3000 fős kontingensbe, 1200-1400 fontot, azaz több mint 600 ezer forintot is elkértek az üzérek. Eredetileg 30 fontot kóstáló belépőkről beszélünk…
A Stanley-parknál található előd egyedi atmoszférája mellett egyértelműen elöregedett a modern futball követelményeihez. Sem jelentős kapacitásbővítésre, sem a szponzorok körében divatos skyboxok nagyobb számban történő kialakítására nem volt lehetőség. A rendkívül szűkös beléptető kapuk 190 centiméter mellé már nyomasztóan alacsony belmagasságú folyosókra, a 39 ezres befogadóképességhez képest a sorok hossza alapján legfeljebb elégséges, mint ideális számú büfék és mosdók irányába nyíltak. A lelátók egy része még mindig faberakásos, a tetőt tartó oszlopok pedig ha nem is kritikusan, de lépten nyomon bezavartak a pályára nyíló kilátásba. Ráadásul a játékosok szempontjából sem volt az igazi: a pálya jó öt méterrel rövidebb volt, mint manapság a standard; a széleken lévő kifutók pedig annyira szűkek voltak a tér lehető legjobb kihasználása érdekében, ami balesetveszélyesebb volt a kelleténél. Ráadásul a meccs közben melegítő játékosok elkerülhetetlenül be-be kellett fussanak a csücsköknél a játéktérre.
A régi kikötők helyén, pilonok segítségével szinte már a Mersey-folyó torkolatába épített stadionnál ilyen gondokról szó sincs. Az aréna lelátóját és tetőszerkezetét úgy alakították ki, hogy szabad füllel is érzékelhető módon jelentős decibeltöbbletet biztosítson a szurkolóknak. A stadion atmoszférája és morajlása még úgy is jóval hangosabbnak bizonyult már bemelegítés közben is, hogy az első széksorok jelentősen távolabb vannak itt, mint az előző otthonukban volt.
A költözésnek persze akadnak negatív hozományai is. Bár a Goodison Park jelen állás szerint a bontást megúszta – ellenben az olyan ikonikus létesítményekkel, mint a Highburgy, az Upton Park vagy a Maine Road –, helyette az Everton női csapatának, valamint a tartalékok bajnokijainak ad otthont nyár óta, a környék kevesebb mint egy év alatt is alaposan átalakult.
Az öregek könnyes szemmel mesélik a régi stadiontól csak az úttest által elválasztott Winslow bezárását. Az emeleti részeken hotelként, lent szurkolói kocsmaként operáló létesítmény valamivel még patinásabb múltra is tekint vissza, mint az 1892-ben megnyitott Goodison Park. Már az 1880-as években is fogadóként működött a helyén álló épület, később pedig megannyi felújításon és átépítésen átesve teljes szimbiózisba került a szomszédos stadionnal. A vörös téglából kirakott falak az Everton királykékjében játszó díszekkel és cégérrel még most is állnak, de az ajtók február óta zárva vannak. A meccsnapokról kieső bevételeket lehetetlen volt pótolni, pedig még a BBC is írt róla, akár külön buszjáratok szervezésével is segítették volna a szurkolótársakat az új stadionhoz való eljutásban, csak náluk – a régi kedvenc helyen – alapozzanak a meccsekre.
A vállalkozás azonban kudarcba fulladt. „Alapvetően esélytelen helyzetből próbáltuk életben tartani az egészet. Nagyon függtünk attól, hogy mennyien fordulnak meg nálunk a meccsnapokon – a forgalom több mint 90 százaléka akkor keletkezett. Ha ezt elveszíted, egyszerűen nem tudod pótolni” – mesélte a pub jó eséllyel utolsó tulajdonosa, Dave Bond a nyitva tartás utolsó hetében.
Szurkolói kocsmák az új aréna körül is akadtak. A Bramley Moore például már az 1700-as évek végén megnyitotta kapuit fogadóként, és a Hill Dickinson átadása óta új élet költözött a falai közé az Everton-drukkerek, azaz a „toffees” törzshelyeként. A vasárnapi derbi előtt már délelőtt tízkor kinyitotta a kapuit, a helyieknek pedig több sem kellett, rövid idő alatt csaknem minden asztalt megtöltöttek. S ahhoz képest, hogy a kékek a legutóbbi 14 meccsükből mindössze egyet tudtak megnyerni pályaválasztóként a Liverpool ellen, a szurkolóik kifejezetten optimista hangulatban várták a helyi idő szerint 14 órai kezdőrúgást.
Tény, hogy a csapatuk jó néhány éve nem is állt ennyire közel a tabellán egy bajnoki idény végjátékában a Liverpoolhoz. Míg a vörösök 52 ponttal az ötödik, házigazdáik 47-tel a hetedik pozícióban várták a forduló kezdetét.
Noha a hőmérő szerint csak 11-12 Celsius-fok volt, a német stílusú, körben teljesen zárt, meredek oldallelátókból álló stadionban megragadt a levegő. A tűző nap pedig kifejezetten nyárias hőérzetet teremtett. Főleg úgy, hogy önmagamban sem vagyok kicsi, és a 13–15 székből álló sorban 15, de inkább 19 hasonlóan megtermett, a csukott szemmel elképzelt angol futballszurkoló archetípusától alig-alig eltérő, enyhén ittas, így az izzadásra „fogékonyabb” ember próbált összezsúfolódni a kezdőrúgás pillanatától fogva.
Szoboszlai Dominik ezúttal is kezdett, igaz, a köröttem lévő drukkerek véleménye szerint – főleg az első félidei játéka alapján – messze nem ez volt a legjobb meccse… Kerkez Milos a padra szorult a klubikon, nyáron távozó Andrew Robertsonnal szemben. A felnőttkeret harmadik magyar játékosa, Pécsi Ármin pedig – az elsőszámú liverpooli kapus, Alisson Becker sérülése miatt – ezúttal is ott lehetett a meccsre nevezett csapatban, de realitása nem volt a beállásának, pedig…
A vendégdrukkerek az első 15-20 percben nem épp azt kapták, amit reméltek: a nagy iram számos technikai hibával párosult. Ráadásul mintha az Everton játékosai jóval jobban felszívták volna magukat, amennyivel egyéni szinten képzettebbnek számítanak a vörösök futballistái, azt lelkesedéssel, szervezettséggel kompenzálták – na meg a közel 50 ezer hazai szurkoló fanatizmusát se írjuk le, mint a mérleg nyelvét a kékek felé nyomó tényező.
Amikor a 27. percben Iliman Ndiaye bevette a Liverpool kapuját egyáltalán nem tűnt érdemtelennek, hogy előnybe kerüljön a házigazda. Ám a videóbíró közbeszólt. A vendégdrukkerek úgy ünnepelték a gól elvételét, mintha csak saját csapatuk talált volna a kapuba. A hanghatást néhány percen belül össze is hasonlíthattam azzal, amikor valóban beköszönt Mohamed Szalah Jordan Pickfordnak, megszerezve a vezetést a 20-szoros angol bajnoknak (0–1). Váratlan volt szembesülni azzal, Pickford mekkora „istencsászár” a toffeesnál. Alig lehetett a meccsre jövet olyan nótát hallani a környező utcákban, amelyben valamilyen módon ne említették volna meg a 32 éves, 82-szeres angol válogatottat. A vörösök is gyakran emlegették, ám jóval kevésbé pozitív jelző (d*ckhead) kíséretében.
Függetlenül a gyengébbre sikerült (búcsú)szezonjától Szalah ikonstátuszához kétség sem férhet. A gólját ünnepelve egyik-másik tagbaszakadt liverpoolinál el is tört a mécses (és a később látott képek tanúsága szerint az egyiptomi támadónál is). „Ha ez lenne az utolsó gólja nálunk, az sem zavarna, az egyik legjobb forgatókönyv, hogy az Evertonnal tol ki még utoljára” – magyarázta szünetben az egyikük.
A drámai fordulatból azonban bőven kijutott a fordulás utánra is. Kiernan Dewsbury-Hall centerezése után Beto önfeláldozó érkezésével hamar egyenlített a vendéglátó (1–1). A menteni igyekvő Giorgi Mamardasvili pedig bele is sérült a sikertelen védési kísérletbe, így elsőszámú kapusa után a másodikat is elvesztette Slot rövid időn belül. Néhány másodpercre átszaladt a fejemen, akár Pécsi is érkezhetne, ám egy ilyen derbin a rutin többet számít, így a nyáron a Prestontól ingyen megszerzett, a Premier League-ben négy év elteltével pályára lépő Freddie Woodman kapta meg a nem várt lehetőséget. Hogy a nemzetközi mezőnyben kevésbé nagyra tartott kapus kérdése volt, vagy egyszerűen kifogyott a szuflából a csapat, jó kérdés. Mindenesetre a Liverpool játékán egyre inkább azt lehetett érezni, többet ér a holland vezetőedző tanítványainak, hogy ne kapjanak ki, minthogy kockáztassanak a győzelemért.
A szurkolóik már kevésbé békültek volna ki az iksszel. Többször is fel-felharsant a füttyszó. Jegyezzük meg, a PSG elleni Bajnokok Ligája-vereség után Slot által emlegetett, fényes jövőt sejtető, biztató támadójátéknak morzsái sem köszöntek vissza a derbin, így joggal lehettek kritikusak a scouserek.
Az ember érzése a második félidőben látottak alapján egyre inkább az kezdett lenni, ha holnapig játsszák a mérkőzést, akkor sem születik már újabb vendéggól. Főleg azután, hogy a végjátékhoz közeledve Rio Ngumoha ziccerben kapu fölé tekerte a Kerkez Milos által átlépett labdát.
Azonban az érzet csalóka volt.
A sérülések és ápolások miatt kieső játékidő alapján teljesen jogosnak tűnő 11 perces ráadás legvégén ugyanis jött még egy szöglet. A 99. perc után Szoboszlai kocogott ki, hogy elvégezze ezt balról, és ahogyan az már a salzburgi időkben is specialitása volt, a legkritikusabb pillanatban remekül tekert középre, az érkező Virgil van Dijk pedig ugyancsak letette a megszokott névjegyét (1–2).
Elképesztő feszültség szakadt ki a vendégszektorban. Innentől pedig nem maradt idő újabb fordulatra. A Liverpool behúzta a derbit, és ezzel óriási lépést tett a Bajnokok Ligája-indulás felé. Nem mellékesen a Goodison Parkban 1894 őszén lejátszott első idegenbeli derbijével ellentétben (3:0), győzelemmel „avatta” városi riválisa otthonát.
Ki tudja, 132 év múlva lehet egy újságíró épp erre fog történelmi diadalként hivatkozni…
LABDARÚGÁS
ANGOL PREMIER LEAGUE, 33. FORDULÓ
Everton–Liverpool 1–2 (0–1)
A többi pályán
Aston Villa–Sunderland 4–3 (2–1)
Nottingham Forest–Burnley 4–1 (0–1)
Manchester City–Arsenal 2–1 (1–1)
szombaton rendezték
Newcastle United–Bournemouth 1–2 (0–1)
Brentford–Fulham 0–0
Leeds United–Wolverhampton Wanderers 3–0 (2–0)
Tottenham Hotspur–Brighton 2–2 (1–1)
Chelsea–Manchester United 0–1 (0–1)
hétfőn játsszák
Crystal Palace–West Ham United 21.00
(Borítókép: Szoboszlai Dominik és a Liverpool játékosai ünnepelnek a győzelem után. Fotó: NurPhoto / Getty Images)
Ismerd meg a magyar labdarúgás hősének emlékezetes pillanatait!
Folytassa, Mister!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!