1587-ben Anglia erős és virágzó ország volt. Ekkoriban élte a nagybetűs Aranykorát: a trónon már két évtizede I. Erzsébet ült, a már életében is valóságos bálványként imádott nagy királynő, a tengereket és óceánokat az érdemeiért 1581-ben lovaggá ütött kalózkapitány, Sir Francis Drake uralta, virágzott a gazdaság és a kultúra, a húszas évei elején járó William Shakespeare pedig fejben talán már el is kezdte írni első színművét.
A Brit birodalom hajnala
A világuralmi terveket dédelgető Anglia figyelme ekkoriban fordult az Újvilág, vagyis Amerika felé. Azok között, akiket magnetikus erővel vonzott a még mindig csak alig feltérképezett föld ígérete, ott volt John White: úriember, festő és térképész, aki egy csaknem katasztrofális kimenetelű expedíció – amelynek során hajótörést szenvedtek a Roanoke-szigeten és konfliktusba kerültek az őslakosokkal – tagjaként már járt egyszer Észak-Amerikában, mindenáron vissza akart térni oda. Amikor felkérték, hogy csatlakozzon egy újabb amerikai felfedezőúthoz, és legyen az ott alapított kolónia kormányzója, nem sokáig hezitált.
Sőt: meggyőzte saját családját, beleértve terhes lányát és annak férjét is, hogy csatlakozzanak hozzá és 115 másik résztvevőhöz – köztük számos nőt és gyereket – akik kalandot és otthont kerestek az Újvilágban. Az 1587-es expedíció – hasonlóan a korábbihoz – már a kezdetektől el volt átkozva.
Sir Francis Drake, a tengerek ura (Forrás: Heritage Images via Getty Images)
A cél ugyanis eredetileg a jelenlegi Maryland és Virginia államok között fekvő Chesapeake-öböl térsége lett volna, ám a hajó navigátora inkább jó 160 kilométerrel arrébb, a már említett, baljóslatú Roanoke-szigetre kormányozta a hajót: oda, ahol White korábbi expedíciója korábban 15 férfit hátrahagyott.
Így a telepesek szárazföld belsejébe indultak, hogy felkutassák a korábbi település maradványait.
De csak emberi csontokat találtak.
White eredeti expedíciójának ott ragadt 15 tagja ugyanis az amerikai őslakos harcosok összehangolt támadásában életét vesztette, és csak egy romos előőrsöt hagytak maguk után, meg persze az elmérgesedett viszonyt az észak-karolinai törzsekkel.
Nem éppen volt ez a legfényesebb kezdet, habár a a következő hetekben némileg javult a helyzet. Megalapították a kolóniát, és sikerült kiegyensúlyozott viszonyt kialakítaniuk a helyi őslakosokkal, sőt, White lányának még gyermeke is született: az első angol, aki Amerikában látta meg a napvilágot. Virginia Dare-nek neveztek el.
Az év előrehaladtával azonban vészesen fogyni kezdtek az élelmiszerkészleteik. John White, akit kormányzónak neveztek ki, úgy döntött, hogy visszahajózik Angliába, hogy utánpótlást hozzon. Érkezése után azonban kiderült, hogy egyhamar nem fog visszatérni Roanoke-ba. Nagy tengeri háború tört ki, és Erzsébet királynő elrendelte, hogy minden hajót a spanyol armada ellen vetessenek be.
Virginia Dare: Az első angol, aki Észak-Amerikában született (Forrás: Hulton Archive/Getty Images))
Három éven át harcolt White a háborúban. Végül engedélyt kapott, hogy visszatérjen a kolóniájába.
Ahol senki sem talált: egy lelket sem.
Ugyanakkor annak sem volt jele, hogy támadás érte volna őket. Az összes házat lebontották, ami arra utalt, hogy nem volt sietős dolguk.
Mielőtt elindult, White utasította a telepeseket, hogy ha valaha megtámadják őket vagy egyéb veszélybe kerülnek, akkor véssenek egy máltai keresztet egy fára vagy egy kerítésoszlopra: ám ilyen vésetekkel sem találkozott.
Az egyetlen dolog, ami hátramaradt, a „CROATOAN” szó volt, amelyet a falu köré épített kerítés egyik oszlopába karcoltak bele. A C-R-O betűsort egy közeli fán is megtalálták.
A mai napig megoldatlan maradt a Roanoke-i Elveszett Kolónia – ahogyan azóta nevezik – rejtélye: bár természetesen teóriák bőven akadnak. Egyesek szerint a telepesek egyszerűen odavesztek; éhenhaltak, egy hurrikán söpörte el őket vagy egy indián törzs rendezett mészárlást.
De akkor mi lett a holttestekkel és házakkal?
Sokan azt feltételezik, hogy a Roanoke-kolónia egyszerűen csak arrébb tette a székhelyét, és az az Észak-Karolinában fekvő Hatteras-szigetére költözött, a croatoan őslakos törzs által uralt vidékre. John White is így gondolta, bár további nyomozásra nem volt lehetősége, mivel egy készülő vihar miatt hamar tovább kellett állniuk. Ugyan White hajlandó lett volna kockáztatni és maradni (elvégre a lánya és az unokája is eltűntek között volt), a legénysége inkább a hazatérés mellett döntött.
Roanoke – a falu, aminek nyoma veszett (Forrás: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)
White soha nem jutott vissza az Újvilágba. De mások igen.
Az 1607-es jamestowni kolónia – amely elődjénél egy sokkal sikeresebb projekt volt – vezetője, John Smith, a powhatan törzsfőnökkel folytatott megbeszélésen azt a választ kapta,
hogy a roanoke-i gyarmatosítók egyesültek egy olyan törzzsel, amelyet a powhatanok egy háború során az utolsó emberig kiírtottak.
A hír 1609-ben eljutott Angliába, és hosszú évekig ez volt a hivatalosan elfogadott verzió.
Ám a modern történészek szkeptikusak. Egyesek úgy vélik, hogy John Smith félreértette a powhatannal folytatott beszélgetését; a törzsfőnök, mondják, a 15 eredeti roanoke-i gyarmatosítóra utalt, nem pedig a későbbi kolóniából származó 117-re.
A roanoke-i lakosok eltűnését követő években az új telepesek időnként arról számoltak be, hogy európaiakat, illetve európai külsejű embereket láttak indián falvakban – bár beszámolóik időnként ellentmondásosak voltak. Mások furcsán európai házépítési technikákat alkalmazó törzsekbe botlottak, vagy szürke szemű, szőke hajú őslakosokkal találkoztak, akik egészen jól beszéltek beszéltek angolul – habár ezen történetek valóságtartalmát sem igazán lehetett leellenőrizni.
Annyi bizonyos, hogy az 1800-as években már számos észak-karolinai őslakos törzs állította, hogy az elveszett Roanoke-kolóniából származik.