Slayyyter, polgári nevén Catherine Garner sosem tartozott a visszafogott apácajelöltek közé: már fiatalon érezte, hogy szinte szétfeszíti az energia. És bár a 29 éves önjelölt popdíva még egyáltalán nem számít idősnek, közel egy évtizedes pályafutása során az említett lendület mindeddig nem tudott egyfajta átütő sikerben testet ölteni.
Gátlástalan, provokatív dalait – mint a finomkodást hírből sem ismerő Daddy AF-ot vagy a Throatzillaaa-t – már karrierje legelején ontotta magából, akkor, amikor főállásban még recepciósként dolgozott egy fodrászszalonban. Az első számai pontosan olyanok voltak, mint a legszaftosabb bulvárszenny: bűnös élvezetként működtek, de túl nagy adagban könnyen megfeküdték az ember gyomrát.
Aztán jött egy enyhe stílusváltás. Második stúdióalbumán, a Starfuckerön már némileg minőségibb és fogyaszthatóbb dalokat tálalt, úgy, hogy azok továbbra is kellően pimaszok maradtak, de az igazi áttörést ezzel a koronggal sem érte el. Több interjúban is elmondta, hogy ekkoriban úgy érezte, karrierje zsákutcába futott. Nem látta a kiutat, és komolyan elgondolkodott azon is, hogy végleg lezárja énekesi pályafutását. Személyiségéből adódóan azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egyszer még meg kell próbálnia. Összeszedte hát minden erejét (és tehetségét) és megírta azokat a dalokat, amelyek végül a WOR$T GIRL IN AMERICA című albumra kerültek fel.
Az eredmény? A lemezt az idei év egyik legjobbjának kiáltotta ki több neves kritikus is, és ha ez nem lett volna elég, Slayyyter a világ leghíresebb fesztiváljának, a Coachellának a színpadát is szó szerint letarolta. De mi áll a hirtelen jött siker mögött? És tényleg ennyire jó album lett a WOR$T GIRL IN AMERICA ? Spoiler: szerintünk igen, lentebb pedig arra is kitérünk, hogy miért.
Izzadság, lüktetés, fülledt táncterek
Talán nem túlzunk, ha azt írjuk, hogy a 2024-es Charli XCX-féle brat teljesen új érát nyitott a hyperpop és az elektronikus zene világában; és talán akkor sem túlzunk, amikor azt írjuk, hogy a brat sétált azért, hogy a WGIA futhasson. Az énekesnő szerint az új album egyfajta kettős hazatérésként is felfogható: visszatérés a Missouriban töltött gyökerekhez, és ahhoz a zenéhez, amit az első iPodján bömböltetett. Érdekesség, hogy a lemez éppen ezért sokáig az „iPod Music” munkanevet viselte, de ezt a narratívát az utolsó pillanatban Garner elvetette. Hogy ez hiba volt-e vagy sem, az talán soha nem derül ki, az viszont biztos, hogy a végleges anyag így is, úgy is páros lábbal rúgja rá az ajtót a hallgatóra.
A Dance… című nyitány például egyetlen pillanat alatt egyértelművé teszi, hogy egy fülledt, lüktető klub táncterére csöppentünk, Slayyyter az este végéig nem engedi a hallgatót távozni.
Míg korábbi lemezei hangzás tekintetében leginkább egy selyemtangába öltöztetett, bolyhos nyuszihoz hasonlíthatók, addig a WGIA olyan, mintha azt egy rozsdával és fémhulladékkal teli roncstelepen rakták volna össze, (nagyon) piszkos kezekkel. Na meg fantáziával. A Cannibalism! például egy elképesztően húzós basszussal indul, amelyet folyamatosan megakasztanak az üvöltő gitárriffek. Aztán megérkezik Slayyyter, hogy egy toxikus szerelmi viszonyról meséljen nekünk, a refrénnél azonban mindez már egyfajta kétségbeesett, kíméletlen szirénénekbe csap át.
A legtöbb esetben egyébként az énekesnő vérre megy. A WGIA nem finomkodik, és akkor teljesedik ki igazán, amikor átlépi azt a bizonyos sebességhatárt; ráadásul Slayyyter ekkor is csak azért veszi le a lábát a gázpedálról, hogy még feljebb tekerje a hangerőt. Teszi ezt a Beat up Chanel$-ben, az Old Technology utolsó harmadában, majd a Crank teljes egészében, ami a Yes Goddd-dal karöltve tagadhatatlanul az album csúcspontját képezi. Ezekben a dalokban dominálnak leginkább az emberfeletti beatek, a torzított basszusok és az erősen autotune-olt vokálok, aminek eredményeként nem marad más opciója a hallgatónak, minthogy olyan erősen kezdjen headbangelni, hogy azzal dimenziókapukat kezdjen nyitogatni.
Érző szív a rozsda mögött
Persze a kritika sem maradhat el: a negyven perces ipari zúzás olykor fárasztóvá válik, és a tracklisting (azaz a dalok sorrendje) sem tökéletes. A fentebb említett Crank és Yes Goddd féktelen zúzását például hirtelen megtöri a közöttük lévő Gas Station, egy sokkal lassabb és érzelmesebb dal, amiben Garner az apjával való kapcsolatáról énekel. Ezt a felvételt mi mindenképp az album második felére helyeztük volna, ahol egyébként is egyértelművé válik, hogy hősnőnknek bizony van egy érző oldala is. Itt eszmélhetünk rá igazán, hogy a zúzás nem elnyomja, hanem éppen aláhúzza Slayyyter sebezhetőségét.
Az Unknown Loverz például egy meglepően szépen megkomponált, eufórikus popdal, ami a Cannibalism!-höz hasonlóan ugyancsak egy egyoldalú, toxikus szerelemről szól, de teljesen más megközelítésben. Az I’m actually kinda famous is megér egy misét, amiben Slayyyter azoknak üzen, akik úgy vélik, hogy híresek, pusztán azért, mert híres embereket ismernek. Ahelyett viszont, hogy a saját státuszát egyszerű kérkedésként használná fel, inkább provokatívan odaszúr a megszólított félnek, és egyértelművé teszi: kettejük közül valójában ő az, aki tényleg letett valamit az asztalra. Ezt tetőzi a $t. Loser, amelynek végén kifejezetten brutálissá válnak a vokálok. A torzított, agresszív hangzás mögül (ami egyfajta stílusjegyként az egész korongot végigkíséri) itt egészen tisztán bukkan elő Slayyyter hangja, ami különösen izgalmas és libabőrös kontrasztot teremt.
A végső gyomrost aztán a Brittany Murphy., az album záródala adja. A színésznő tragikus, 2009-es halálára reflektálva Garner itt engedi a legközelebb magához a hallgatót: a dalban tulajdonképpen a túlvilágról üzen, és azt fogalmazza meg, hogyan szeretné, ha emlékeznének rá azok, akik fontosak voltak számára. „Emlékezz rám szépként, bár ez valószínűleg egyáltalán nem igaz. Mondd nekik, hogy milyen vicces lány voltam, bár az »idegesítő« talán találóbb. Mondd nekik, hogy én voltam a minden, aki mellett a tél is tavasznak tűnt. Mondd, hogy hihetetlen voltam, mert ez az egy talán nem is lenne hazugság” – énekli melankolikusan Garner.
Mit kapunk tehát a végén? Egy rendkívül jól összetett, kimagaslóan erős vizuális albumot (merthogy minden egyes dal saját videóklipet is kapott), ami üde és kifejezetten vad színfoltja az idei év pop-felhozatalának. Abból kiindulva pedig, hogy a coachellás fellépését mekkora őrjöngés és érdeklődés övezte, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a várva várt igazi hírnév végre nemcsak kopogtat, hanem egyenesen rátöri az ajtót Slayyyterre. Leginkább egyébként úgy tudnánk jellemezni a WGIA stílusát, mintha Charli XCX, Lady Gaga, Madonna, Kim Petras, Kylie Minogue és a Justice egyszerre beültek volna egy füstös stúdióba, majd ott egy orbitális zenei orgiát csaptak volna. Hallgassák meg, egyet fognak velünk érteni.
8,5/10
Slayyyter – WOR$T GIRL IN AMERICA, 14 dal, 43 perc
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!