A mai szülőség egyik legmegosztóbb kérdése a képernyőhasználat: van, aki tilt, más engedékeny. Bereczki Zoltán a zéró toleranciában hisz – nem elvből, hanem következetességből. Azt mondja, ha magunkért képesek vagyunk erőfeszítést tenni – például elmenni edzeni –, akkor miért ne adnánk meg ugyanezt a keretet a gyereknek is? Náluk a cukor is ritka vendég, így a gyerek ízlése természetesen az egészséges felé formálódott. Szerinte nem az a kérdés, hogy könnyebb-e odaadni az iPadet, hanem az, hogy tudjuk-e: ezzel hosszú távon ártunk – többek között ezekről is beszélt Peller Mariann Nagyfiúk című sorozatában.
Közben apaként is sokat változott: második gyerekénél már tudatosabban jelen van, még ha hajlamos is felnagyítani korábbi hibáit. Nagyobbik lánya gyakran „feloldozza”, emlékeztetve a közös élményekre. A kisebbik pedig már most határozottan jelzi, ha valami nem jó – és ezzel tanítja őt.
A Flórának nagyon más apja vagyok, mint amilyen a Zorkáé voltam. Az például az ő tanítása: hogyan kell, hogyan nem kell… Az is nagyon érdekes, hogy egy csomó mindenre sokkal rosszabbul emlékszem vissza, felnagyítom a hibáimat. Zorka meg javít, hogy apa, ilyen meg ilyen élményeim vannak veled, ne viccelj már. Feloldoz egy csomó olyan dologban, amiben én azt hiszem, hogy rettentő rosszul működtem
– kezdte, majd így folytatta:
(Forrás: Nagyfiúk)
„Zorka sokkal megengedőbb, elfogadóbb. Azt mondja, hogy apa ilyen és sosem volt más. Elképesztően nyitott, óriási szociális hálóval rendelkező kis lény. Nem is értem, hogy tud engem elviselni… (nevet) A pici lányom nagyon tudja mondani. Hallgatok is rá. Ökörködik a vacsoránál, felborítja a poharát, ömlik a víz… Rám néz, megijed, hogy most mi lesz. Apa haragszol? És már azonnal tanít, hogy nem kell haragudnom egy ilyen hülyeségre… Persze, hogy haragszom, mert nálam ez a program fut. Mert haragudtak rám a szüleim, a tanáraim, a környezetem, a pincér, bármi. Mi még akkor jártunk étterembe, amikor csúnyán néztek ránk, ha rossz helyre raktuk a kávéskanalat. (…)Meg voltunk fenyítve. És ezt igenis visszük magunkkal, ha nem figyelünk oda.”
Arról is beszélt, hogy művészként sokáig kívülállónak számított a családban, mégis bizonyított: a „lepkés álmodozóból” elhivatott alkotó lett. Ma már kevésbé hajtja a megfelelés, az öregedést inkább felszabadulásként éli meg. Bár egy rossz kritika még sokáig benne marad, ezt is önismereti útnak tekinti. Hitrendszere szokatlan – szerinte nincs idő, csak párhuzamosan létező valóságok –, és bár fél az ítélettől, mégis vállalja. Egy dologban biztos: sosem lesz igazán elégedett, és talán épp ez hajtja előre.
Nézd meg az új adást: