2024 júniusában, három nappal az európai parlamenti és az önkormányzati választások előtt mutatták be a Méltányosság Politikaelemző Központ Kormányzásra várva – A magyar ellenzék nemzetközi és történeti összehasonlításban című kötetét. Akkortájt már mindenki a közelgő választás eredményét várta, a napi politikai elemzések pedig azt latolgatták, hogy a Magyar Péter-jelenségként leírt politikai hullám mennyire bizonyul tartósnak és valódi kihívónak a fennálló erőviszonyokkal szemben. Az európai parlamenti választás eredménye aztán erre megadta a választ: a Tisza Párt komoly sikert ért el és gyökeret vert a magyar társadalomban. Ez volt az első állomása annak a politikai menetelésnek, amely során előbb az ellenzéki térfélen vált meghatározó erővé, majd a 2026. április 12-i országgyűlési választáson kétharmados győzelmet aratott, lezárva a Fidesz–KDNP 16 éves kormányzati időszakát.
Csizmadia Ervin és szerzőtársai – Lakatos Júlia, Novák Zoltán, Rajnai Gergely, Zsolt Péter – kötete még nem számolt Magyar Péter megjelenésével: a bevezetőben meg is jegyezték, hogy a kézirat lezárása még azelőtt történt, hogy a hazai ellenzéki térfélen megjelent volna Magyar Péter mozgalma, ezért ennek hatásaira nem reflektáltak. Talán ez, valamint a korábbi erőviszonyokat felborító európai parlamenti választási eredmény is közrejátszhatott abban, hogy a kötet nem kapott kellő figyelmet a sajtóban és az aktuálpolitikai elemzésekkel foglalkozó kommentátorok körében. Pedig utólag visszatekintve a könyvben azonosították azokat a tényezőket és szempontokat, amelyek előrevetítették a hosszú ellenzékiség időszakának végét, illetve a domináns párt bukását, miközben az új erőviszonyokra vonatkozóan is több lehetséges forgatókönyvet vázoltak fel.
A Méltányosság Politikaelemző Központ 2021-ben jelentette meg az Uralkodó párt – A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban című munkáját. A kötet amellett, hogy azt vizsgálta, miként helyezhető el a Fidesz a nemzetközi térben és a hazai politikatörténetben, definiálta a domináns pártok ismérveit is.
Domináns pártnak azt a politikai erőt tekintik, amely legalább három-négy választást nyer meg egymás után, és legalább tíz éven át folyamatosan hatalmon marad.
A szerzők azt is bemutatták, hogy ezek alapján miért sorolható a Fidesz ebbe a kategóriába, hogyan válhatott domináns párttá, valamint miként fér meg egymás mellett a dominancia és a demokrácia. A kötet tíz nemzetközi példát is felvonultatott, vagyis olyan domináns pártokat sorolt fel, amelyekkel a Fidesz helyzete összevethető volt.
A megjelenést követően interjút készítettünk a kötet egyik szerkesztőjével, Rajnai Gergely elemzővel, aki többek között arról beszélt: a domináns pártok gyakran arra használják kormányzati pozíciójukat, hogy olyan intézményi struktúrákat alakítsanak ki, amelyek gazdasági előnyöket biztosítanak számukra hatalmuk fenntartásához.
Miért pont Magyar Péter tudott áttörni?
A Méltányosság Politikaelemző Központ az Uralkodó párt című munkáját kívánta kiegészíteni a Kormányzásra várva című kötettel, amelyben az ellenzék helyzetét és a hosszú ellenzékiség időszakát vizsgálták, hogy teljesebb képet adjanak arról, miért alakult úgy a 2010 utáni magyar politika, ahogyan. Csizmadia Ervin, a központ igazgatója már a könyv bemutatóján arra figyelmeztetett: ha Magyar Péter nem akar az ellenzék vagy más politikai „megváltók” sorsára jutni, elemeznie kell a kialakult helyzetet.
A tapasztalatok azt mutatják, hogyha a hirtelen hatalomra jutó ellenzéki formációk nem végzik el a szükséges munkát, akkor egy év kormányzás után mennek a levesbe
– mondta Csizmadia 2024 júniusában.
Rajnai Gergellyel a 2024-es választások után is leültünk beszélgetni. Magyar Péter felemelkedéséről úgy fogalmazott: a választók új alternatívát keresnek, és nemcsak Magyarországon, hanem az egész régióban erős az igény arra, hogy valaki a politikán kívülről érkezzen.
Az ismert nemzetközi mintákra hivatkozva azt is kiemelte:
a domináns pártok meggyengülése vagy bukása általában azzal kezdődik, hogy egy, a rendszeren belülről kiváló szereplő jelenik meg, aki kívülről kezdi lebontani az addigi struktúrát.
Mint mondta, a hosszú ellenzékiségben lévő pártok idővel hozzászoknak saját helyzetükhöz, ezért nem tudnak – vagy sokszor nem is akarnak – új választókat megszólítani. Eközben a választók is egyre kevésbé látják bennük a potenciált és a kormányzóképességet, mivel a rendszer részének tekintik őket.
Ezzel szemben egy, a kormányoldalról kiváló szereplőt gyakran kompetensebbnek tartanak, hiszen ismeri a kormányzati működést, rálátása lehetett a folyamatokra, és közel lehetett a döntéshozatalhoz. Rajnai arra is felhívta a figyelmet, hogy a karizma sokszor fontosabb, mint a szervezet: a kulcs egy olyan vezető megjelenése, akivel a választók azonosulni tudnak, míg a mögötte álló szervezet kérdése másodlagos.
Hat tényező, ami megtörte a Fidesz uralmát
A Kormányzásra várva című kötetben a hosszú ellenzékiség elméletét Rajnai Gergely fejtette ki, azt a megállapítást téve, hogy az ellenzék számára nincs egyetlen, önmagában elegendő stratégia a hatalom megszerzésére. Rámutatott, hogy a „hosszú ellenzékiség” megszüntetése összetett folyamat, amelyben több tényező egyidejű érvényesülése szükséges, és ezek kölcsönhatása határozza meg, hogy egy politikai rendszer megbillen-e, vagy stabil marad. Rajnai hat olyan kulcstényezőt azonosított, amelyek együtt vezethetnek a domináns párt legyőzéséhez.
Az első és talán legfontosabb tényező a kormányzó párt kompetenciájába vetett hit megingása. A domináns rendszerek egyik alapja a stabilitás és a kiszámíthatóság ígérete, amelyet a választók hosszú időn keresztül elfogadnak.
Ha azonban a gazdasági teljesítmény romlik, az életszínvonal csökken, vagy a kormányzat képtelen adekvát válaszokat adni új kihívásokra, akkor a választókban megjelenhet az a felismerés, hogy a korábban sikeresnek tartott erő már nem képes ellátni feladatát.
Ez a bizalomvesztés azonban önmagában még nem hoz áttörést: szükség van egy olyan ellenzékre, amely képes ezt a helyzetet politikai előnnyé alakítani.
Az elmúlt években számos elemzés mutatott rá arra, hogy a közhangulat alakulásában – és a bizalom megingásában – meghatározó szerepet játszott a 2020-ban kirobbanó koronavírus-járvány, annak kezelése, valamint a járvány társadalmi és gazdasági következményei. A 2022-ben kezdődő orosz–ukrán háború tovább rontotta a gazdasági környezetet, ugyanakkor a bizonytalan nemzetközi helyzetből fakadó félelem inkább a kormányoldal irányába terelte a bizalmat: a választók jelentős része nem vállalta a kockázatot, és a stabilitást részesítette előnyben.
Ezzel párhuzamosan az ellenzéki együttműködést komoly strukturális, politikai és ideológiai feszültségek terhelték. A sokszínű koalíció belső ellentmondásai mellett nyilvánvalóvá váltak a közös miniszterelnök-jelölt és az őt támogató pártok közötti konfliktusok is. Egy kiélezett helyzetben mindez tovább erősítette azt a választói percepciót, hogy az ellenzék nem jelent kellően kiszámítható alternatívát. A többség így a biztosnak tekintett kormányzati szereplőt választotta a bizonytalan kihívóval szemben.
A választási vereség egyik következménye az lett, hogy a „régi ellenzék” jelentős mértékben elvesztette hitelességét: a választók szemében megrendült az a képessége, hogy valódi kihívója lehet az Orbán-kormánynak. Mindeközben azonban a gazdasági nehézségek 2022 után sem enyhültek, sőt, több mutató alapján a 2022 és 2026 közötti időszak az Orbán-kormányok egyik leggyengébb gazdasági teljesítményű ciklusának tekinthető.
A második tényező, amelyet Rajnai a domináns párt legyőzésének feltételeként megnevezett, a vezető hitelességének elvesztése. A domináns pártok gyakran egy erős, karizmatikus vezető köré szerveződnek, így a politikai rendszer stabilitása jelentős mértékben függ a vezető személyes megítélésétől.
Ha a vezető botrányba keveredik, kifárad, visszavonul, vagy egyszerűen elveszíti hitelességét a választók szemében, az megingathatja az egész rendszert.
Ugyanakkor az elemző hozzátette, hogy ez a tényező csak akkor válik döntővé, ha az ellenzék képes felmutatni egy alternatív, hiteles vezetőt, aki megszólítja a választók szélesebb rétegeit. Ez az új szereplő Magyar Péter lett, aki új lendületet vitt a magyar politikába. Ezzel párhuzamosan Orbán Viktoron a sokévnyi kormányzás után – érthető módon – a kifáradás jelei mutatkoztak. A választási kampány országjárásának végére ez egyre nyilvánvalóbbá vált, annak ellenére, hogy a miniszterelnök az elmúlt két évben több szempontból is megújította politikai kommunikációját, kilépett a korábbi komfortzónájából (például interjúkat adott, és változtatott közösségimédia-jelenlétén is).
A harmadik tényező a domináns párt egységének megbomlása. Hosszú kormányzás után a belső konfliktusok, hatalmi harcok, ideológiai különbségek felerősödhetnek, és akár dezertálásokhoz vagy új politikai formációk megjelenéséhez vezethetnek. Az ilyen folyamatok meggyengítik a domináns párt szervezetét és választói bázisát. Az egység megbomlása önmagában ritkán elegendő a rendszer összeomlásához, különösen akkor, ha az ellenzék nem tudja integrálni vagy politikailag kihasználni ezeket a töréseket.
A „dezertálás” szempontjából Magyar Péter tekinthető az első – és egyben legfontosabb – szereplőnek: ezt követően több olyan politikai és közéleti szereplő csatlakozott hozzá, akik korábban valamilyen formában kötődtek az Orbán Viktor vezette kormányoldalhoz, vagy 2010 óta különböző tisztségeket töltöttek be. Ebbe a körbe sorolható Kármán András és Ruszin-Szendi Romulusz, de Orbán Anita sem a régi ellenzék soraiból érkezett.
A negyedik tényező a botrányok, különösen a korrupciós ügyek szerepe. Ezek képesek felgyorsítani a domináns párt erózióját, rombolják a hitelességet, és tematizálhatják a közéletet. A botrányok önmagukban nem döntenek meg rendszereket, csak akkor válnak politikailag hatékonnyá, ha az ellenzék képes azokat beágyazni egy hiteles narratívába, és választási alternatívává formálni a felháborodást.
Utólag már határozottan állítható, hogy az Orbán-kormány megrendülésének eredője a 2024 elején kirobbant kegyelmi botrány volt. A családpolitika és a gyermekvédelem a kormányoldal egyik legfontosabb politikai pillérének számított, amelyet Novák Katalin egyetlen döntése súlyosan megingatott. Ezt tovább erősítették, és tartósan bevésték a társadalmi emlékezetbe az olyan gyermekvédelmi ügyek, mint a Szőlő utcai botrány.
A korrupciós vádak, valamint az úgynevezett „luxizás” – vagyis a kormányoldalhoz köthető politikusok és üzletemberek látványos meggazdagodása – 2010 óta végigkísérték a rendszert. Sokáig úgy tűnt, hogy ezek önmagukban nem képesek megtörni a támogatottságot, ám fokozatosan összeadódtak, és egyre nagyobb politikai terhet jelentettek. Ha a folyamat csúcspontját keressük, akkor ide sorolhatók a Matolcsy Györgyhöz és fiához köthető MNB-alapítványi ügyek.
Az ötödik tényező az ideológiai kifáradás és az ellenzéki innováció kérdése. A domináns pártok hosszú idő után gyakran elveszítik ideológiai frissességüket, és már nem tudnak meggyőző válaszokat adni az új társadalmi és gazdasági problémákra. Ezzel párhuzamosan az ellenzék előtt megnyílik a lehetőség, hogy új témákat, új politikai nyelvet és új jövőképet kínáljon. Ez azonban csak akkor működik, ha a választók hitelesnek érzik ezt az alternatívát.
A Fidesz választásról választásra következetesen épített fel különböző ellenségképeket: az IMF-et, a pénzügyi spekulánsokat, Brüsszelt, Gyurcsány Ferencet, a „mini-Ferit”, Soros Györgyöt és a „Soros-tervet”, később a migránspárti és háborúpárti szereplőket. Mindig volt egy aktuális fenyegetéskép, amely mentén mozgósítani tudta a társadalmi többséget, és amely jelentősen befolyásolta a közhangulatot. Ez a stratégia addig működött hatékonyan, amíg gazdasági növekedés kísérte. A 2026-os választási kampányban a kormányoldal kommunikációjának középpontjában Ukrajna, az ukránpárti szereplők és Volodimir Zelenszkij álltak, miközben Magyar Péter az átlagos választók mindennapi problémáit emelte fókuszba. Ez a megközelítés egy romló gazdasági környezetben hatásosabbnak bizonyult.
A hatodik tényező a szervezeti és társadalmi beágyazottság kérdése. Az ellenzék nem lehet pusztán retorikai vagy médiabeli szereplő: szüksége van működő pártszervezetre, aktivistákra, helyi jelenlétre és mozgósítási képességre. Még a legkedvezőbb politikai helyzet sem fordítható választási győzelemre, ha az ellenzék nem rendelkezik a szükséges szervezeti háttérrel.
Az elmúlt két évben gyakran elhangzott kritikaként, hogy Magyar Péter egyfajta „one man show”-t visz, amely hosszabb távon nem lehet elég. Szintén visszatérő bírálat volt, hogy a Tisza Párt „valójában nem is létezik”, nem a hagyományos pártok logikája szerint működik, és nem rendelkezik azokhoz hasonló szervezeti struktúrával. A Tisza Szigetek hálózatával azonban gyakorlatilag lefedték az egész országot, és kampányhelyzetben képesek voltak ellátni azokat a feladatokat, amelyek a hagyományos pártok esetében az alapszervezetekre hárulnak.
Átmeneti győzelem vagy valódi rendszerváltás?
Mint látható, a Kormányzásra várva című kötet már a 2024-es európai parlamenti választás előtt, sőt Magyar Péter felbukkanását megelőzően azonosította azokat a tényezőket, amelyek együttesen meghatározóvá és végső soron döntővé váltak abban, hogy a Tisza Párt április 12-én kétharmados, történelmi győzelmet aratott, és megtörte a domináns párt, jelen esetben a Fidesz–KDNP tizenhat éve tartó hatalmát. Rajnai Gergely ugyanakkor a könyvben a hosszú ellenzékiség kifutására több forgatókönyvet is felvázolt, amelyek az új kormány megalakulása előtt különösen is érdeklődésre tarthatnak számot.
Az első forgatókönyvet már félretehetjük, mivel az a domináns rendszer fennmaradásával számol. Ebben az esetben a kormánypárt képes folyamatosan alkalmazkodni a változó társadalmi és gazdasági környezethez, részben átveszi az ellenzék témáit, és megőrzi politikai fölényét. A választók számára továbbra is ez tűnik a legbiztonságosabb opciónak, még akkor is, ha időről időre megjelennek problémák vagy kritikák. Ilyen helyzetben az ellenzék fragmentált marad, nem tud hiteles alternatívát felmutatni, és a dominancia lényegében újratermelődik. Most már tudjuk, hogy a Fidesz nem volt képes olyan mértékű megújulásra, amellyel meg tudta volna őrizni a hatalmát.
A második forgatókönyv aktuális, és egyúttal figyelmeztetésként is értelmezhető a jelenlegi helyzetben:
eszerint csupán átmeneti kormányváltás történik, amely nem jár tartós rendszerváltozással.
Ebben a helyzetben a domináns párt meggyengül annyira, hogy az ellenzék választást tud nyerni, ám ez a győzelem nem stabil. Az új kormány gyakran belső ellentétekkel küzd, hiányzik a koherens stratégia vagy a kormányzati tapasztalat, és nem tudja tartósan fenntartani a választói bizalmat. Ennek következtében a korábbi domináns párt viszonylag rövid időn belül visszatér a hatalomba. Ez a forgatókönyv azt feltételezi, hogy a rendszer alapstruktúrája nem változott meg, csak átmenetileg billent ki.
A harmadik forgatókönyv a domináns rendszer valódi összeomlása. Rajnai Gergely rámutatott:
ez a legritkább, de egyben a legmélyebb változást hozó eset.
Ilyenkor nem csupán a kormánypárt veszít támogatottságából, hanem a mögötte álló politikai, társadalmi és ideológiai struktúra is megrendül. Az ellenzék nemcsak választást nyer, hanem képes tartósan új politikai rendet kialakítani, új törésvonalakat és új erőviszonyokat hozva létre. Ez általában akkor következik be, amikor több tényező – gazdasági válság, elitcsere, ideológiai átrendeződés és szervezeti megújulás – egyszerre éri el a kritikus pontot.
A következő időszak egyik kulcskérdése, hogy a magyar politika a második vagy a harmadik forgatókönyv irányába mozdul-e el. A nyilvános megnyilatkozások alapján egyértelműnek tűnik, hogy a Fideszen belül vannak olyan szereplők, akik a második forgatókönyv megvalósulására fogadnának, vagy legalábbis ezt tartanák kedvezőnek. Ezzel szemben az általános közhangulat inkább rendszerváltó várakozásokat tükröz, és a választást megnyerő politikai erő narratívája, illetve ígéretei is ebbe az irányba mutatnak. A politika ugyanakkor folyamatosan változó tér: az sem zárható ki, hogy olyan fejlemények következnek, amelyek nem illeszkednek a jelenleg ismert forgatókönyvek egyikébe sem. Ahogyan 2023-ban is nehezen volt előre jelezhető, hogy 2024 milyen fordulatokat hoz, úgy ez a bizonytalanság most is fennáll.
Mi lesz most Orbán Viktorral és a Fidesszel?
Rajnai Gergely a választás után „Mi lesz most Orbán Viktorral és a Fidesszel?” címmel véleménycikkel jelentkezett az Indexen. Az elemző szerint nagyon ritka az, hogy egy domináns párt egyik választásról a másikra eltűnik. „Már csak azért sem, mert most is látjuk, hogy hiába szenvedett hatalmas vereséget a Fidesz, több mint kétmillió szavazójuk így is van” – írta. Nem tartja valószínűnek, hogy a Fidesz tábora a következő néhány évben elhagyja azt a politikai közösséget, amihez már feltehetően sok-sok éve tartozik. Azt is hozzátette, hogy nagyon sok különböző út áll a Fidesz előtt: akár már a közeljövőben is visszaszerezheti a domináns pozícióját, de akár háttérbe is szorulhat. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a Fidesz története során már sokszor megújult, alkalmazkodott az újabb és újabb politikai fordulatokhoz, és ez az alkalmazkodóképesség az, amire nagy szüksége lesz a pártnak, ha újra a hatalom közelébe szeretne kerülni. „Ha a tizenhat évnyi dominancia elkényelmesítette a pártot, és nem tudja megreformálni magát viszonylag gyorsan, reagálva a magyar választók egyértelmű jelzésére, akkor beteljesülhet a Tisza-szavazók vágya, és végbemehet a teljes politikai generációváltás Magyarországon” – fogalmazott Rajnai Gergely.
(Borítókép: Magyar Péter 2026. április 17-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!