Íme az első megtekintés illúziója!
Veled is előfordult már, hogy amikor először néztél meg egy filmet, baromira tetszett, majd mikor nagy reményekkel – várva a korábbi élményt – újranézted, csalódtál benne. De mégis mi történt, mi változott? A kész mozgókép biztosan nem.
Az ember jó esetben azért lesz filmes újságíró, mert szereti a filmeket, és úgy általában is sok mozgóképet néz. Ahogy a nagy számok törvénye alapján többször előfordult velem is, hogy az az alkotás, ami elsőre lenyűgözött, másodjára már nem ütött akkorát, mi több, azt sem értettem, mitől voltam annyira elájulva tőle korábban. Talán a bemutató körülményei, egy kedvenc színész, egy filmzene vagy épp az aktuális hangulatom rántott be, és másodjára ez a varázs már nem volt meg. Bárhogy is, a lényeg, hogy a filmről, amiről korábban azt hittem, hogy grandiózus, amikor otthon újranéztem, elkezdtem észrevenni a repedéseket a dramaturgián, az apró hibákat a rendezésben, a színészi játékban, és ezek
végül egy nagy csodálkozássá álltak össze: én tényleg ezt láttam korábban?
Forrás: pexels-tima-miroshnichenko
A régi filmek jó eséllyel nem változnak meg időközben, egy-két kivételtől eltekintve, amikor különféle okokból mégis belenyúlnak, mint ahogy tette azt George Lucas a Star Wars-filmekkel, vagy Steven Spielberg az E. T.-vel, amiben az ügynökök fegyvereit kicserélte adóvevőre, majd belátta, hogy egy hülyeség volt, és végül visszacsinálta. De most arról beszélek, amikor egy film változatlan marad, de az én hozzáállásom mégis megváltozik.
A szenzáció csapdája
Emlékszem, amikor először láttam moziban Martin Scorsese rendezését, a Viharszigetet (2010), teljesen el voltam ájulva tőle: a történet, a hangulat, a nyomozás az elmegyógyintézetben, a Leonardo DiCaprio és Mark Ruffalo közti kémia és persze a végső csavar. Arról nem is beszélve, hogy Dennis Lehane regénye, ami a film alapjául szolgált, ritka pofátlan módon oldja meg és fel a detektívtörténetek Szent Grálját, a bezárt szoba rejtélyt – ám épp ettől működik. Legalábbis, amikor kijöttem a sajtóvetítésről, így éreztem. Aztán elolvastam a regényt, és nem sokkal később, amikor megvettem DVD-n – ne feledjük, a 2010-es évek elején járunk – és újra megnéztem, szinte minden, amit az előbb leírtam, semmivé foszlott. Mintha olyan filmet néznék, ami mindennek az olcsó utánzata lenne. Aztán pár éve, mikor felkerült valamelyik streamingszolgáltató kínálatába, ismét nekiültem, hátha ennyi év távlatából újra tetszeni fog. Ám pont az ellenkezője történt: a felénél kikapcsoltam, és azóta sem néztem tovább. Pedig ez tipikusan olyan film, amiben minden újranézéskor felfedez az ember valamit: egy rejtett utalást a végső csavarra, esetleg egy eltűnő vizes poharat. Én legutóbb azt fedeztem fel, hogy ez a film unalmas, és meglehetősen túl lett húzva.
Az, hogy első alkalommal ennyire tetszett, valószínűleg nagyban köszönhető az újdonság varázsának, a premier körüli marketingnek és lelkesedésnek. Az ebből is látszik, hogy
a moziélmény felerősíti a hatásokat, plusz megvan a közösségi élmény, mindez egy otthoni megtekintés alkalmával már nincs, és marad a pőre film, aminek sokkal jobban kiviláglanak a gyenge pontjai.
5 filmes csavar, amit a mai napig utálnak a nézők
A Robert Pattinson főszereplésével készült Emlékezz rám is mély nyomot hagyott az emberekben.
Az ítész-paradoxon
Ez persze felveti azt a problematikát is, hogy mikor érdemes kritikát írni egy filmről: az első megtekintés után, amikor még friss az élmény, de az érzelmi töltet akár félre is vihet? Vagy hagyni kell ülepedni, és többször megnézni, hogy józanul tudjuk megítélni? De vajon hányszor kell ahhoz megtekinteni: kétszer, háromszor, hétszer, hetvenszer? Olyasmi ez, mint a Thészeusz hajója-paradoxon:
„A hajó, amelyen Thészeusz és emberei elhajóztak és biztonságban vissza is tértek, egy harmincevezős gálya volt. Ezt az athéniek egészen Phaléróni Démétriosz idejéig megőrizték. Időről időre leszereltek róla régi palánkdarabokat, ezeket új, még nem használt darabokra cserélték ki. Így a filozófusok számára a hajó a továbbfejlődés vitatott kérdésének folyamatos megnyilvánulását képviselte, mivel közülük egyesek azt állították, hogy a hajó ugyanaz maradt, ami korábban volt, más részük azt mondta, többé már nem ugyanaz.”
– olvasható Plutarkhosznál. Vagyis, átfogalmazva a mi esetünkre: melyik filmélmény lesz a mérvadó, melyik alapján érdemes megírni a kritikát, ami a releváns véleményünket tükrözi? Nincs válasz, mondom, ez egy paradoxon.