Maxim Dondyuk az interjúban többek között arról is beszélt, hogy
mit érzett, amikor először járt Csernobilban,
hogyan válogatta ki a kiállítás anyagát,
hogyan manipulál a média,
az idő múlásával hogyan változik egy ilyen kaliberű archívum jelentése és
mit jelent a katasztrófa 40 évvel később.
Amikor először belépett a Zónába, milyen előítéletei voltak Csernobillal kapcsolatban, és hogyan változtak meg azok?
Amikor először beléptem a Zónába, nem tudtam, mit keresek, vagy miért mentem oda. Magányra és csendre vágytam, az elhagyatott terület pedig menedékké vált a 2013–2014-es forradalom után kitört háborús káosz elől. Elkezdtem felfedezni azokat a posztapokaliptikus tájakat, ahol a természet visszavette a hatalmat, és eltüntette az emberi jelenlét nyomait. Ahogy egyre több időt töltöttem a Zónában, már nem az eseményekre figyeltem, hanem az ürességre és arra, ami megmaradt, miután az emberek eltűntek. Elkezdtem az ürességet az emlékezet egyik formájának érezni, és újragondoltam a dokumentarista gyakorlatról alkotott véleményemet. Lassabban, nyugodtabban, nagyobb figyelemmel kezdtem dolgozni.
A projekt elhagyott területek vizuális tanulmányozásaként indult, ahol az élet folytatódik, de az emberek már nincsenek ott. Ez idővel egyfajta kapcsolódási ponttá vált ahhoz a múlthoz, amely jóval az atomerőmű előtt létezett. Ahogy egyre mélyebbre jutottam a falvakban, leveleket, családi fényképeket és filmeket találtam – az élet olyan darabkáit, amelyeket senkinek nem volt ideje elvinni. A munka a dokumentálásról valami más felé fordult – ezeknek a töredékeknek a gyűjtése, megőrzése és újragondolása felé.
Hogyan döntötte el, hogy egy talált tárgy vagy fénykép megőrzésre érdemes-e?
Ma úgy tűnik, a világnak végtelen memóriája van a felhőben, de nem is olyan régen az emlékek még egyetlen példányban léteztek. Egyetlen fénykép. Egyetlen negatív. Egyetlen album. Ha egy ház leég, vagy az emberek örökre elmennek, akkor nem egy elvont értelemben vett archívum tűnik el, hanem egy élet egyetlen példánya. Feleségemmel, Irynával 2016 és 2021 között tucatnyi expedíciót tettünk a Zónába. Több száz kilométert gyalogoltunk, több mint húsz elhagyott falut jártunk be házról házra.
Ma az archívum több mint négyszáz tekercs filmet és több mint húszezer tárgyat tartalmaz,
ezek mindegyikét GPS-címkével digitalizáltuk, ami összeköti a tárgyat azzal a házzal, ahol megtaláltuk. Így alakult ki fokozatosan egy elveszett világ részletes vizuális térképe. Nem döntöttem el, mi fontos és mi nem, mindent összegyűjtöttem, amit találtam. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha lehetséges, mindent meg kell őrizni, mert az idő múlásával soha nem lehet tudni, mi lesz fontos és mi nem. Ugyanezt az elvet követem a saját archívumomban is, soha nem törlök képeket.
Egydimenziós tragédia
Mennyire problémás mások személyes emlékeit kiállítási kontextusba helyezni?
Ez egy több mint fél évszázada létező történelmi archívum, amely történelmi eseményekhez kapcsolódik. Számos múzeum, antropológus és művész dolgozik ilyen archívumokkal. Például Hirosimáról szóló kiállítások vagy más, a történelemhez kapcsolódó projektek.
Miért hajlamos a társadalom Csernobilra egydimenziós tragédiaként emlékezni?
Ez azért van, mert régebben az emberek többnyire az újságokból és a magazinokból értesültek az eseményekről, míg manapság a közösségi médiából szerzik be az információt. Ha egy esemény nem érinti őket személyesen, ritkán keresnek további információt. Sajnos pontosan ezért találja sok vallási vezető és politikus olyan könnyűnek a tömegek manipulálását a média segítségével.
Lát-e párhuzamokat a múltbeli traumák és a jelenlegi ukrajnai események között?
A háború nagyon közvetlen módon változtatta meg az archívumhoz fűződő viszonyomat. Amikor Oroszország teljes körű inváziója megkezdődött, elfoglalták a szülővárosomat, elpusztították az otthonomat, és vele együtt a családi fényképeimet is. A szüleimnek sietve kellett távozniuk, anélkül, hogy bármit is magukkal vihettek volna. Abban a pillanatban a csernobili archívum, amelyet építettem, már nem tűnt távoli dolognak, megértettem, hogy
a katasztrófának és a háborúnak hasonló a mechanizmusa: az embereket hirtelen kitépik az életükből, anélkül, hogy visszatérhetnének, és ami hátramarad, törékennyé válik.
A háború előtt Csernobilra az emlékezet tereként tekintettem, valamire, ami már megtörtént. Most már úgy is látom, mint valamit, ami különböző formákban továbbra is történik. A múlt és a jelen közötti távolság összeomlott. Nyilvánvaló a párhuzam abban, hogyan veszik el az emlékeket. Nem elvont értelemben, hanem nagyon is fizikailag – amikor egy házat lerombolnak, amikor az emberek elmennek, amikor fényképek, levelek és személyes tárgyak tűnnek el. Ami elveszik, az nem csupán anyagi, hanem egy élet egyetlen nyoma.
A háborús helyzet fényében hogyan változott a projekt értelmezése?
Az archívum jelentése folyamatosan változik. Ezek a képek egy másik országban, egy másik politikai valóságban készültek, a Szovjetunió összeomlása előtt. Ma új történelmi események, egy újabb háború után tekintünk rájuk. Ez új rétegeket ad ahhoz, ahogyan értelmezzük őket. A projekt már nemcsak Csernobilról szól, hanem arról is, hogy a történelem hogyan ismétli önmagát különböző formákban, és mennyire törékeny az emberi élet és az emlékezet ezekkel az erőkkel szemben. És ami talán a legfontosabb: megmutatja, hogy maga az emlékezet is az ellenállás egyik formájává válhat – egy módszerré, amellyel megőrizhetjük, ami eltűnik.
6
Galéria: Maxim Dondyuk ukrán fotográfus képeiFotó: Maxim Dondyuk
Egy új megközelítés
Hogyan lehet egy 40 évvel ezelőtti katasztrófát életszerűen bemutatni a fiatalabb közönségnek?
A projekt az emberi élet törékenységéről és az emlékezet mulandóságáról szól. Csernobil egy Európában bekövetkezett tragédia, de egy ilyen jellegű katasztrófa – legyen az nukleáris, természeti vagy háborús – a világ bármely pontján bekövetkezhet. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy Európa stabil, békés valóságban él, de ez a biztonságérzet csupán illúzió. Az ukránok is így éreztek, és ez az érzés egyetlen éjszaka alatt összeomlott. A projekt nemcsak a katasztrófa következményeit mutatja be, hanem azt az életet is, amely előtte létezett, és azt, hogy egyetlen nap alatt ez az élet hogyan tűnt el örökre. A fényképek és a talált anyagok rávilágítanak arra, milyen sérülékeny az emlékezet: az idő, a természet és a sugárzás hatására romlik. Sok szempontból ez tükrözi az emberi emlékezet működését is. Változik, elhalványul és átalakul.
Éppen ezért a fiatalabb közönség számára nem elég, ha egyszerűen csak újra elmagyarázzuk a katasztrófát, a nézőpont megváltoztatása számít.
Ma Csernobilra gyakran úgy tekintenek, mint valami távoli, már lezárt és meghatározott dologra, de ha eltávolodunk az eseménytől, és a maradványokra koncentrálunk, a távolság kezd eltűnni. Amikor talált fényképekkel, levelekkel és negatívokkal dolgozom, nem a történelmet mutatom be elvont értelemben. Az élet olyan pillanatait ábrázolom, amelyek mélyen ismerősek: családi összejövetelek, esküvők, mindennapi jelenetek, és éppen itt kezdődik a kapcsolat.
Ugyanakkor ezek a képek egy másik réteget is hordoznak, hiszen tudjuk, mi történt. A fotókon szereplő emberek nem tudták, ami feszültséget teremt a látott és a tudott között. Ez a feszültség visszahozza a múltat a jelenbe. Az idő múlásával maga az anyag is megváltozik: a film romlik, a képek elmosódnak, néha szinte abszolút absztrakttá válnak, de ez nem egyszerűen károsodás, hanem az idő látható munkája. Azt mutatja, hogy
az emlékezet nem rögzített; fejlődik, eltűnik és átrendeződik.
Fontos, hogy ne egyszerűsítsük le az élményt. Nincs egyetlen válasz vagy lineáris magyarázat. Amikor hiányosságok vannak a narratívában, a néző elkezd résztvevőként működni – elképzelni, érezni, rekonstruálni a jelentést.
Mit nem szabad elfelejtenünk Csernobilról?
Csernobil nem csupán egy katasztrófa története, hanem az azt megelőző életé is. Amikor beléptem az elhagyott házakba, nem valami elvont tragédiát találtam. Ezek a képek soha nem akartak történelem lenni. Az emlékezet kedvéért készültek, a gyerekek, a rokonok, egy soha el nem jött jövő számára. A katasztrófa után mássá váltak. Hordozzák a tudást arról, ami később történt. És emiatt már nem tudunk rájuk ugyanúgy tekinteni. Megjelenik egy második réteg, a veszteség tudata. Nem szabad elfelejtenünk az emberi dimenziót – hogy a „Csernobil” szó mögött életek, kultúra, nyelv, hagyományok álltak. Ez az identitás máig előtűnik a képeken és leveleken keresztül. Mindez azonban törékeny.
És mit kellene elfelejtenünk?
Amit el kellene felejtenünk – vagy talán el kellene engednünk –, az a csernobili kép, amelyben a helyet csupán posztapokaliptikus romként, valami távoli és lezárt dologként ábrázolják. Ez a kép távolságot teremt, és megkönnyíti, hogy ne érezzünk semmit. Mert Csernobil nem csupán a múltról szól. Arról szól, hogyan működik az emlékezet, hogyan változik az idő múlásával, és milyen könnyen törölhető ki egy emberi élet a helyéről. Ebben az értelemben nem csupán a történelemhez tartozik: Csernobil valami, ami továbbra is történik.
(Borítókép: Maxim Dondyuk)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!