A NATO jövője egyre többeket foglalkoztat, és nem csak a katonai tömbön belül, hanem a vele szemben álló hatalmak is árgus szemekkel figyelik, meddig foszlik-bomlik a nyugati szövetségi rendszer sűrűn szőtt védelmi hálója.
Szerző: Erbszt Adrienn – geopolitikai elemző
Az Egyesült Államok megfeszített hatalmi harcot vív a helyére pályázó Kínával, ám a feszültség valódi súlyát nem is feltétlenül az adja, hogy Oroszország esetleg az utóbbit támogatja, hanem az, hogy a nyugati szövetségen belül sem egyértelmű a Washington melletti feltétlen elköteleződés. Ennek az oka az is lehet, hogy Amerika igencsak a lovak közé csapott ádáz harci szekerén ebben az elszabadult küzdelemben, és ezzel felvenni a tempót még ha akarná, sem biztos, hogy tudná egy olyan lelassult, megosztott bürokratikus gépezet, mint az Európai Unió. A NATO-n belül kirajzolódó törésvonalak az EU és az Egyesült Államok közötti feszültségek koncentrált lenyomatai, ahol egy önállóságra képtelenül vágyó, de a saját keretei közé zárt fél próbálgatja a szárnyait a szövetségi kalitka védelmező rácsai között.
Kiéleződő harcok Washington és Brüsszel közt
Visszatérése óta Donald Trump rendszeresen próbára teszi a transzatlanti egységet – legyen szó kereskedelmi vitákról, vámfenyegetésekről, védelmi kiadásokról vagy az olyan, súlyosan megosztó felvetésekről, mint Grönland hovatartozása. Az iráni háború esetén is inkább az EU és az USA közötti kapcsolat válságának a lenyomata látható, hiszen az amerikaiak eddigi közel-keleti hadműveleteihez képest valójában nem a tényleges részvétel formája tér el, hanem sokkal inkább a szövetségesek hozzáállása változott.
Trump egyre idegesebb az európai vezetésre, amelyet tulajdonképpen maga az Egyesült Államok termelt és nevelt ki, és amely mostanra egyre több ponton száll szembe a „nagy testvérrel”.
Trump elvesztette a csatát Magyarországért az Orbán-kormány leváltásával, itt egyértelműen felülkerekedett az Európai Unió akarta. Ukrajna kapcsán a Fehér Ház és a Kreml nagy valószínűséggel megállapodott az oroszok javára, ám ezt az egyezséget a tárgyalásokról kizárt brüsszeli vezetés nem hajlandó elfogadni, és a háború minden síkon történő fenntartásáért tevékenykedik. Ezek természetesen megalázó vereségek Trumpnak, azonban sokkal súlyosabb az EU Kínával kapcsolatos álláspontja, hiszen az unió nemhogy nem hajlandó részt venni az ázsiai nagyhatalom gazdasági visszaszorításában, jelenleg növekszik a kínai befektetések száma Európában (2024-ben +47%), emellett erősödik a közös szándék a szénhidrogénpiacok visszaszorításáért, valamint az Amerikától és Oroszországtól független megújuló energia előtérbe helyezéséért.
A Közel-Kelet mindig megosztotta a NATO-t
Az iráni háború kapcsán az ellentétek tehát nem az európai részvételben keresendők, inkább abban a feszült amerikai–európai viszonyrendszerben, amelyben ez a konfliktus kirobbant. Az elmúlt évtizedek közel-keleti hadműveleteit tekintve változó természetű együttműködéseket láttunk az USA és az EU között, azonban a feltétel nélküli szövetség még az egyetértés hiánya esetén is érinthetetlen fogalom volt mindeddig. Még a szíriai és líbiai háborúk kapcsán is, amelyek jelentősen hozzájárultak az Európát elárasztó migrációs krízis és a terrorfenyegetettség kialakulásához. A húsz éven át tartó afganisztáni háború volt a NATO leginkább közösnek nevezhető művelete, hiszen 9/11 után először aktiválták az 5. cikkelyt. A hadművelet az International Security Assistance Force (ISAF) NATO-vezetése alatt állt 2001 és 2014 között, de a harci terhek és a kezdeményezések döntően az Egyesült Államokra hárultak. Ehhez képest némileg eltérő helyzetet láttunk 2003-ban Irakban, a katonai szövetség ekkor nem működött egységesen, hiszen Washington NATO-jóváhagyás nélkül indította el a háborút, Európa pedig megosztott volt, mert míg az Egyesült Királyság és néhány állam támogatta, Franciaország és Németország ellenezte a beavatkozást. A Kadhafi-kormányt megbuktató, és a térség azóta is tartó súlyos instabilitásához hozzájáruló 2011-es beavatkozás Líbiában az USA, Franciaország és az Egyesült Királyság fő katonai szerepvállalását hozta. Szíriában nem volt egységes NATO-művelet, hanem több külön koalíció működött párhuzamosan. Mindazonáltal az USA vezette ISIS elleni szövetség műveleteiben 2019-re mind a 32 NATO-tagállam valamilyen formában részt vett, különösképpen Ausztrália, Kanada, Franciaország és az Egyesült Királyság. Összességében ezek a konfliktusok azt mutatják, hogy
a NATO-n belüli tehermegosztás és politikai egység mindig változó volt, azonban egyértelműen az USA részéről volt a legnagyobb mértékű a kezdeményezés és a szerepvállalás.
Az iráni háború kapcsán az Európai Unió berkein belül rég nem látott felismerések születnek, melyek a földrész érdeksérelmeit hangsúlyozzák a Hormuzi-szoros ellehetetlenítése miatt kialakult kőolaj-, földgáz- és egyéb ellátási hiányok miatt. Az unió ezen önérdekvédő magatartása csak egy tágabb kontextusban meglepő, hiszen ha megvizsgáljuk a Washington segedelmével is kialakult ukrajnai háború okozta energiaválságot és biztonsági kockázatokat vagy a korábbi, már említett közel-keleti amerikai beavatkozások eredményezte súlyos menekültválságot, mind egytől egyig Európán csapódtak le, míg az Egyesült Államok a távolból figyelte az „ámokfutása” eredményeit. Meglepő módon, korábban nem merült fel az európai érdekek védelme Brüsszel részéről, mivel a NATO működtetése leginkább az amerikai nagyhatalmi érdekek kiszolgálásában merült ki, ami olykor jól jött Európának, de sokszor kedvezőtlen eredményekkel járt. A nyugati szövetségi rendszer hanyatlása mostanra viszont egy olyan válságot idézett elő, hogy a felek már nyíltan szembe mernek menni egymással. Ráadásul ma az USA nemcsak az Európai Unióval vívja a csatáit a régi barátság felidézése érdekében, hanem az Egyesült Királysággal és Kanadával is.
Trump a kikiáltott bűnbak, de elődjei sem piskóták
Az európai vezetők zárt ajtók mögött, az Egyesült Államok elnöke azon kívül is egyre nyíltabban beszél arról, hogy a NATO a létezése legnagyobb válságán megy keresztül. Bár sokan mindezt előszeretettel Donald Trump személyének tulajdonítják, azonban az idevezető út hosszabb és rögösebb volt, mint a Trump-érák együttvéve. Az akár a katonai, akár a gazdasági síkon meghozott, Európát jelentősen sértő, gyengítő amerikai lépések, amelyekhez az európai fél még asszisztált is, mind hozzájárultak ahhoz, hogy
először bizalmatlansággá, majd nyílt ellenségeskedéssé fajuljon a két fél kapcsolata.
Korábban a nagy Európa-barát, multilaterális gondolkodónak kikiáltott Barack Obamának a szíriai, líbiai és az arab tavaszban betöltött szerepvállalása éppen úgy beledurrantotta a szögeket az amerikai–európai kapcsolatok koporsójába, mint Biden európai ipari és tudományos szereplőket elcsaló Inflation Reduction Act törvénycsomagja és az ukrajnai háborút igencsak forszírozó kétszeres alelnöki és egyszeres elnöki ciklusa. Trump nyelvezete durvább és szókimondóbb, de a lényegi különbség sokszor ennyiben ki is merül. Ugyanakkor nála a politikai folyamatok nyíltabban zajlanak, de el lehet gondolkodni azon, hogy melyikük a jobb, nagyobb „Európa-barát” politikus.
Európa megbukott az iráni próbatételen
A jelenlegi elnök vehemensen fenyeget a NATO-ból való kilépéssel és az ezt követő európai sorssal. Ennek a legfőbb oka az „iráni próba”, ahol a szövetség szerinte megbukott, és ebben osztja a véleményét az amerikai külügyminiszter, Marco Rubio, valamint a hadügyminiszter, Pete Hegseth is.
Az amerikai fél szerint Európának kutyakötelessége lett volna bekapcsolódnia a harcokba az amerikai erők mellett, legalább a Hormuzi-szoros biztosításával, de ezt az európai országok visszautasították.
Sőt, egyes országok a reptereik és a légterük iráni háborúval kapcsolatos használatát is megtiltották az amerikai haderőnek. Lengyelország – amely hagyományosan az Egyesült Államok egyik legszorosabb NATO-szövetségese – látványosan elutasította Washington kérését, hogy Patriot légvédelmi rendszereket vezényeljen a Közel-Keletre, arra hivatkozva, hogy ezekre továbbra is szükség van Európa védelméhez. Hasonlóan óvatosak, sőt helyenként elutasító magatartás rajzolódott ki más európai államok részéről is: Spanyolország megtagadta az amerikai hadműveletekhez kapcsolódó bázisok használatát a rotai és a moróni támaszponton, sőt a légterét is lezárta az Irán elleni támadásokban részt vevő repülőgépek előtt, míg Olaszország nem engedélyezte az amerikai gépek tankolását a szicíliai Sigonella bázison. Az Egyesült Királyság kezdetben szintén korlátozta a hozzáférést, ám rövid időn belül finomította az álláspontját, és egyes „korlátozott védelmi célú” műveletekhez mégis megnyitotta az egyes létesítményeit, például a Diego Garciát. A későbbi fejlemények során ugyanakkor Európa biztosította a szükséges logisztikai támogatás egy részét és részben a bázisok használatát is. Washington számára mindebben valószínűleg az volt a meglepő, hogy Európa gondol a saját védelmére, s a maga javára súlyoz a blokkon belüli kihívások közt. Mindez, legalábbis Trump szavaival élve, azért hatott nevetségesnek, mert kontinensünk szinte kizárólag amerikai rendszereket és fegyvereket használ.
Trump Moszkvával fenyeget
Az amerikai elnök keményen bírálta a szövetséget az utóbbi hetekben, ami azért nem meglepő, mert már az első elnöksége során is megkérdőjelezte a létének értelmét. Azonfelül, hogy sértegeti európai partnereit, burkolt fenyegetésekben emlékezteti is őket arra, hogy Oroszországgal szemben nélküle semmire se mennének: „A NATO soha nem tudott meggyőzni engem. Mindig is tudtam, hogy papírtigris, és egyébként Putyin is tudja ezt.” A 2024-es kampányában ezt még élesebben fogalmazta meg: „ha nem fizetsz, nem kapsz védelmet”, sőt, arra bátorítaná Oroszországot, hogy a nem fizető országokkal azt tegyen, amit csak akar. Trump már régóta felrója az európai tagállamoknak, hogy nem viselik arányosan a védelmi terheket, elmondása szerint az Egyesült Államok több ezer milliárd dollárt fordított a NATO szükségleteire annak érdekében, hogy biztosítsa a szövetség védelmét Oroszországgal szemben, ezt pedig egyenesen nevetségesnek nevezte. Ha a sorok között olvasunk egyértelműen arra akar figyelmeztetni, hogy csak egy döntésébe kerül, és kilép az Oroszországgal végzetesen szembenálló Európa mögül, és ehhez még csak a tagságról való lemondása sem kell.
Európa önálló védelmi politikára törekszik
Az Európai Unió országai meglehetősen egységesek az amerikai kormánnyal szemben, például közösen utasították el Trump felhívását a Hormuzi-szoros katonai biztosítására. Az EU sokszor túl konfrontatív külügyi főképviselője, Kaja Kallas úgy fogalmazott, hogy „ez nem a mi háborúnk”, és ezt Németország, Olaszország és Spanyolország részéről is megerősítették. Ezt az álláspontot ugyanakkor árnyalja a konfliktus nyomán kibontakozó energia- és ipari válság, illetve egy újabb migrációs krízis lehetősége. Az európai országok vezetői többnyire egyébként azt sérelmezik, hogy az USA a háború megindítása előtt nem tájékoztatta őket és nem folytatott érdemi egyeztetést szövetségeseivel.
Bár Európa hadászati képességei meglehetősen elenyészőek az Egyesült Államokéhoz képest, mégis látunk némi törekvést egy NATO-tól független, önálló európai védelmi szerveződésre, amely magába foglalja a saját hadiipar fejlesztését és az önálló védelmi hatáskörök kiépítését.
Persze a NATO és az USA hagyományosan ellenezi, hogy Brüsszel önálló védelmi politikát alakítson ki, hiszen ez csökkentené az Egyesült Államoktól való függését. Ezt az álláspontot képviseli a szervezet főtitkára, Mark Rutte volt holland miniszterelnök is, ami további feszültséget eredményez a katonai szövetségben. Ezek a folyamatok azt bizonyítják, hogy a NATO-n belül egyre gyakrabban ütközik az Egyesült Államok globális katonai igénye és az európai tagállamok regionális biztonsági prioritása, azonban fontos tisztázni, hogy ebben a tekintetben nem Amerika, hanem az EU igényei változtak.
Az USA nélkül a NATO nem létezne
Az Egyesült Államok szerepe kulcsfontosságú a NATO-ban, és nemcsak azért, mert a katonai tömb védelmi kiadásainak akár a 60 százalékát is fedezi, hanem az általa biztosított bázisok, a szakértői állomány, az amerikai katonai jelenlét, a haditechnika és a katonai hírszerzés nélkül működésképtelenné válna a szervezet. Ezek pótlására az eddig Washingtonra hagyatkozó Európa és Kanada nem képes jelenleg. Bár sokan farkast kiáltanak a NATO szétesése kapcsán, köztük Jens Stoltenberg, a szervezet korábbi főtitkára is, aki úgy véli, hogy a szövetség a közeljövőben meg is szűnhet, a folyamat mégsem ennyire egyszerű. Az amerikai jogszabályi keretek, a katonai szövetség szabályai, valamint az Egyesült Államokban novemberre kitűzött félidős választások egyaránt a kilépési folyamat ellehetetlenítését szolgálják. Biden ugyanis 2023-ban egy olyan törvényt írt alá, amely megtiltja az elnöknek, hogy a szenátus kétharmados támogatása nélkül kiléptesse az USA-t a NATO-ból, ez a többség pedig nem áll Trump rendelkezésére. Persze jogi viták indulhatnak arról, hogy a végső döntés joga az elnököt vagy a törvényhozást illeti-e meg, de ezek elhúzódnának, és valószínűleg a legfelsőbb bíróságon kötnének ki. Az 1949-es észak-atlanti szerződés 13. cikkelye szerint egy tagország úgy léphet ki a NATO-ból, hogy elsőként hivatalosan értesíti az Egyesült Államokat, amely ezt továbbítja a többi tagállamnak. Ezt követően a kilépés egy évvel később léphet hatályba. Mivel a szerződés szerint az USA nemcsak tag, hanem letéteményes is, az az abszurd helyzet alakulna ki, hogy az amerikai kormánynak a saját külügyminisztériumát kellene értesítenie arról, ha ki akarna lépni. Ez technikailag működhetne, azonban még képtelenebb helyzet alakulna ki azzal, ha az USA elhagyná a NATO-t, ám a szövetségben ő maradna a letéteményes, amely őrizné a csatlakozási és kilépési szerződéseket.
Bár az Egyesült Államokban némileg csökken a szövetség támogatottsága – egy friss felmérés szerint a republikánus szavazók körében látványosan visszaesett azok aránya, akik előnyösnek tartják a NATO-tagságot –, a választások előtt politikailag rendkívül kockázatos lépés lenne a kilépési folyamat elindítása. Főképp azért, mert a kongresszusi félidős választásokon az előrejelzések szerint a republikánusok elveszthetik a többségüket, ahogy a szenátusban is, ráadásul Trump támogatottsága is mélyponton van. Észszerűtlen kockáztatás lenne ez a kormánytól, ezért is valószínűbb, hogy az elnök a nyomásgyakorlás érdekében puffogtatja a kilépés fenyegető frázisait. Az azonban sokkal veszedelmesebb Európára nézve,
ha Trump formálisan a NATO-ban is tartja az országát, de minimálisra csökkenti az amerikai részvételt. Ez súlyos biztonsági kockázatokat teremthet az öreg földrésznek.
A csökkenő amerikai pénzügyi, haditechnikai, katonai és hírszerzési jelenlét rendkívül sérülékennyé tenné Európát a külső ellenfelei és a belső terrorfenyegetettsége szempontjából. Ráadásul nemcsak a közvetlen katonai beavatkozásokkal szemben válna sebezhetővé, hanem más – például információs – beavatkozási területeken is. Amennyiben a belső válság miatt a NATO rendszerének gerincét adó 5. cikkelyben foglalt kölcsönös védelem megbicsaklik, a szervezet egy működésképtelen, belül kiüresedett vázként ketyeghet tovább. Európa számára jelenleg nincs jó megoldás, hiszen ha visszatér a régi útra, és követi mindenáron az amerikai nagyhatalmi célok tajtékzó lovát, újfent vállalnia kell a felelősséget értük: a migráció, az energiaválság és a terrorfenyegetettség terén. Azonban mivel az önálló lépésekről leszoktatták, ma bizonyára elbotlana, főleg egy olyan képlékeny háborús és válságos helyzetben, ami határain uralkodik, és ami a belső kohézióját is int nap megkérdőjelezi.
Kapcsolódó:
Címlapfotó: Dreamstime