Mácsai Pál 65 évesen otthagyta az Örkény Színházat, és most sokkal hasznosabbnak érzi magát, mint igazgatóként
A színész-rendező elmondta, a napi problémák helyett végre az alkotásnak élhet. Úgy zsizseg, mint ifjúkorában, és tele van új, kreatív tervekkel.
„Apu kibújik a sírból, és azt mondja, ’Hú!’” – hangzik a mondat, ami egyszerre ijesztő, vicces és valahogy végtelenül őszinte. Mácsai Pál, aki áprilisban töltötte a 65-öt, és ezzel hivatalosan is belépett a nyugdíjasok táborába, egyáltalán nem a kiégett menedzserek unalmával, hanem egy tizennyolc éves energiájával vágott bele az új életébe.
Az Örkény Színház igazgatói székét maga mögött hagyva most úgy érzi, végre tényleg hasznos.
„Összességében úgy érzem, nemhogy nem haszontalan az életem, hanem most hasznosabb, mint az elmúlt öt évben volt!” – mondta a Bóta Caféban.
A váltás mögött nincs dráma, csak a józan felismerés, hogy a napi adminisztratív daráló nem az ő terepe. „Egy intézmény napi problémáival kellett foglalkoznom, abban nem én vagyok a legjobb. Ezt meg senki más nem tudja helyettem megírni.”
És most ír. Sokat. Hogy pontosan mit, arról egyelőre csak annyit árul el, hogy „többféle dologba kezdtem bele, színpadiba is, meg nem színpadiba is”. Készül egy „önarcképféle”, ami egy interjú- vagy portrékötet helyett lesz, és formálódik egy új színpadi szöveg is. Ez a fajta kreatív zsongás abból fakad, hogy huszonöt évnyi intézményvezetés után végre van ideje és energiája saját magával foglalkozni.
„Mert ugye a színházigazgató nem önmagára figyel, hanem másokra. Tehát kicsit lemaradtam saját magamról az elmúlt huszonöt évben. Ami nem baj, és nem panasz, hanem a helyzetből következő adottság.” Most pótol, például úgy, hogy csak úgy kedvtelésből, érdek nélkül olvas, amire korábban alig volt lehetősége.
Az önmagára találás legmélyebb rétege az apjával, Mácsai István festőművésszel való szembenézés. Épp az ő életéről szóló szövegen dolgozik, amihez nem elég az emlék, a pontosság is kell.
„Igyekszem magamban rendbe rakni ezt a bonyolult viszonyt, ami kiváló volt! Tehát nincs benne teher, konfliktus” – magyarázza. A bonyolultság nem a veszekedésekből, hanem az örökség és az elmúlás kérdéséből fakad. Amikor előkerül egy sosem látott festmény, az nemcsak melegséggel tölti el, hanem ott van „a veszteség azonnali feltámadása, egy adag horror, hogy apu kibújik a sírból, és azt mondja, ’Hú!’, nekem pedig meg kell ijedni”.
Ez a szembenézés az örökléttel. Az apja húsz éve halott, de az életműve ott lóg a Kiscelli Múzeum falán, míg az ő szakmája a pillanat művészete. „Húsz évvel azután, hogy meghaltam, az én alakításaimért, rendezéseimért senki fel nem megy majd a Kiscelli Múzeumba. Mi eltűnünk, a mi szakmánk ilyen. Se a hiúságom, sem az ambícióm nem érvényesek a halálom után.”