Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója az interjúban többek között arról beszél, hogy
kimegy az Operaház ajtaján, és valaki ismeretlen belé köt, ami korábban sose fordult elő;
a főigazgatói pályázat után valamilyen szinten mindenkivel megmérgeződött a viszony;
tisztán látszott, hogy a felbiztatott emberek mindegyike véres fejjel távozik majd;
a minisztérium hozta olyan helyzetekbe, hogy csak a keményebb út maradt;
nem olyan jó keresztény, hogy mindent megbocsásson, főleg bűnbánat híján;
viccesnek szánta, hogy 12 év után távozni kell a hatalomból;
Magyar Péter leendő miniszterelnökkel házasságuk utolsó szakaszában kezdtek összejárni;
Orbán Viktor serpa nélkül mászott föl az Operaház tetejére.
A beszélgetés előtt együtt néztük meg a francia forradalom után játszódó Fideliót, Beethoven egyetlen operáját, ami az egyén felelősségét feszegeti a hallgatag tömeggel szemben. Ez most, a választások után is érdekes kérdés.
Alánk csúszik a történelem, ahogy Beethovennek is a napóleoni idő. Évekkel korábban elterveztük Genffel koprodukcióban Prokofjev Háború és béke című operáját, erre kitört a háború. Attól még eljátszottuk: az orosz-szovjet szerző főműve sose ment Magyarországon. Prokofjev, a zseni egy napon halt meg Sztálinnal, életének egyetlen percében sem alkothatott igazán szabadon.
Főigazgatóként ilyenkor mire figyel? Mi az, ami feltűnik, mi fontos?
Szerencsére – vagy sajnos – itt minden fontos. Az operában mindennek össze kellene állnia, aztán, persze, tökéletesre nem áll össze egyetlen este sem. Most azt néztem, hogy a három kürtös megint hibátlanul fújja a Leonora-áriát, és fenséges hatása van. A kürt kifejezetten problémás hangszer, tele mindenféle kis hajlatokkal, amelyek vonzzák a bezavaró felhangokat. A karmester, Halász Péter is mondta viccesen, hogy ő ezt sose hallotta gikszermentesen, csak egy Fricsay-lemezen. Jól ismerem azt a felvételt, extrém kis csapattal vette fel a magyar mester, mi nagyobb, testesebb zenekarral adjuk. De nálunk is, élőben is összeállt!
Megszokhatatlan durvaság
Az elmúlt években volt itt minden: kétszer kiírt pályázat, vérre menő verseny, sztrájk, elbocsájtások, de mostanra mintha konszolidálódott volna a helyzet. A választások óta milyen a hangulat? Vidnyánszky Attiláról, a Nemzeti Színház vezérigazgatójáról például tudjuk, hogy rendkívüli társulati ülést hívott össze: önöknél volt ilyen?
Nem volt, értelmét se láttam volna. Itt vagyunk 1100-an, plusz a magánénekesek, a saját nagytermünkbe se férünk be, fórumra ekkora tömeg eleve alkalmatlan. Láthatta, jelentős statisztéria is játszott ma nyolc vagy kilenc németül kiválóan beszélő színésszel felülütve, akiket külön castingoltunk. Mi tényleg sokan kell legyünk, és fogalmam sincs, ki hova szavaz. Így nem kell gondolkodnom sose, ki érzi épp vesztesnek magát, ki pedig győztesnek. Boldog vagyok, hogy
a politikai széthúzás nem volt nálunk jelen, még előttem sem.
A háború viszont durva. Orosz, ukrán, fehérorosz művész is táncol nálunk, nem is kevés, pocsék érzés lehet a fejleményeket követni, de itt együtt kell működniük, a színpadon ezt nem érzékeltethetik – és a próbateremben, az öltözőben sem. Példaszerű a társulat intelligenciája, tapintata.
Nem is arra gondoltam, hogy a társulat tagjai ide vagy oda szavaztak-e, hanem ez mégis egy állami intézmény: érződik-e a levegőben, hogy a kormányváltással gyökeresen más fog történni, ami majd a nemzeti kulturális intézmények élén is érzékelhető lesz?
Az érződik, hogy kimegyek az Operaház ajtaján, és valaki ismeretlen belém köt. Nem egyszer fordult elő a napokban, korábban soha. Most csak úgy zeng a Dalszínház utca. Rendben, az ember úgymond közszereplő, benne van az igazgatói fizetésben, mégis megszokhatatlan a durvaság, kommentekben is az. Pláne, hogy kiderül: olyanok teszik, akiket amúgy az opera nem érdekel, arra mégis bátorságot vesznek, időt, energiát fektetnek bele, hogy
a céltalan imbolygó gyűlöletüket rajtam kicsapassák.
Amikor a nevében „független” operás szakszervezet elnöke tiszás jelvényben érkezik tárgyalni, az is mire jó? Ilyet tőlem sohase láthatott senki, 15 éve próbálom az intézményen belüli politikai pártatlanságomat úgy őrizni, mint egy alkotmánybíró.
Érdekes helyzet alakult ki azzal, hogy Rost Andrea a Tisza országos listájának a második helyén szerepelt, tehát Magyar Péter után a második ember, és hát vele is sikerült összerúgni a port, olyannyira, hogy 2023-ban nem írta alá a Magyar Állami Opera által felkínált szerződést.
Ez a főigazgatói pályázat folyománya, addig nem volt különösebb problémánk. Kétszer írták ki a pályázatot, közte eltelt több hónap, ami alatt a miniszter (Csák János – a szerk.) – vagy valaki más, ezt fedje örök homály – megkereshetett többeket, így lett két-három jelentkezőből tizenegy. Hogy ígéretek hangzottak-e el, nyilván nem tudom. De tény, hogy utána mindenkivel – valamilyen szinten, valameddig – megmérgeződött a viszony. Nemcsak a két nagy múltú énekesnővel (Miklósa Erikával és Rost Andreával – a szerk.), hanem gyakorlatilag minden pályázóval, és azután ezt a szerencsétlen helyzetet nem mindenki tudta oldani. Andrea valamelyest benne maradhatott ebben, jóllehet azóta is, sőt most is kapott ajánlatot.
A választások óta?
Igen, mert jelenleg a 2027/28-as szezon szereposztása zajlik, és van ott két Puccini-mű, meg egy harmadik verista is, ami szerintem jól állna a művésznőnek.
Egyfajta gesztusként kérte fel, mert a Tisza nyert?
Ez nem függ össze, teljes énekesi pályája a politikai előtt már megtörtént. Minden évben felkértük valamire. Ráadásul – ilyen az élet – ahogy telik-múlik az idő, egyre bonyodalmasabb szerepet adni, viszont a színpadképes, kivételes énekesnők egyben példaadó legendák is, egy-egy szerep erejéig még fontos itt tartani őket az Operaház színpadán. És közben, persze, a nagyrepertoárba rendületlenül egyre beljebb kell vezetni, engedni a következő generációkat.
Mindenki véres fejjel távozik
Azt mondta, mindenkivel megmérgeződött a viszony, és Rost Andrea „benne maradt” ebben – de ön sem tudott megbocsájtani azoknak, akik ön „ellen” indultak.
Nincs így. Tisztán látszott, hogy a fura háttérmozgások miatt a felbiztatott emberek mindegyike véres fejjel távozik majd, tán még az is, akit kineveznek. Kódolva volt, hogy itt mindenki összeveszik.
Hiba volt tehát Csák János részéről, hogy ezt elindította?
Nem tudom, hogy ő volt-e, mindenesetre nem így kell csinálni, az nyilvánvaló.
A második pályázatot ő írta ki, ez biztos.
Igen, de olyasmivel nem tudom gyanúsítani, amiről nincs biztos tudásom. A nyomait láttam, hogy azt sikerült kommunikálni: hát, ennyiből nem tudunk választani. Ami azért minimum különös azok után, hogy épp előtte kaptam magas kormánykitüntetést, és végre átadtuk az Operaházat: ötéves „pusztai vándorlást” élt túl velem az igazi otthonát és teljes bevételét vesztett társulat. A laudáció „alkalmasnak nyilvánított”, aztán egy érdekes bizottság azt mondta, nem vagyok alkalmas arra, amit 12 éve teszek.
Naná, hogy felvettem a fegyvert,
mármint nem kódorogtam el orromat lógatva – nem gondolom, hogy efféle felívelő periódust ily méltatlanul volna illő befejezni. Utána igyekeztem mindenkinek lehetőséget adni, aki korábban is szerződésben állt velünk. Igen, Kesselyák Gergelynek is, aki a mai napig itt vezényel.
Azért elég nagy port vert fel, amikor azonnali hatállyal felmondott neki, miután ő is elindult a főigazgatói székért.
Nem így történt. A pályázatomban új első karmestert jelöltem meg, értelemszerűen ketten nem ülhettek ugyanazon a poszton, de Gergő sem maradt volna vezénylés nélkül. Úgy érzem, vele vissza tudtuk hozni a viszonyt oda, ahol volt, végül per sem indult. Azóta kitüntettük, személyisége, tudása nagy kincs, par excellence operadirigens, csak a kontraktus típusa változott. Jövőre rendezni is fog nálunk, miközben az SZFE-n operarendező osztályt visz, és a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere. Negyedszázados a munkakapcsolatunk, örülök, hogy se a sajtó, se más végül nem tudott minket tartósan összeugrasztani.
Volt, amit megbánt azokból az időkből?
Ezen keveset gondolkodom már, eltelt három év. A minisztérium hozott olyan helyzetekbe, hogy csak a keményebb út maradt. Azóta, mint ön is tudja, a törvény végre változott, és akár másfél évvel a lejárat előtti egyenes kinevezés is lehetséges, ahogy az operavilágban minden komoly helyen. És tegyük helyre, ezt is a minisztérium érte el, már másik vezetővel.
Önt megviselte mindez, vagy tudott örülni a győzelmének?
Tíz évet vártam erre a pozícióra. Az első, még sikertelen pályázatom 2001-es, akkor léptem a Magyar Állami Operaház kötelékébe, idén lesz 25 esztendeje. Azt se állítom, hogy tíz évvel később tökéletesen kész voltam rá. Nehéz elmagyarázni, még nehezebb elhinni, hogy nullkilométerrel ezt egyszerűen nem tudhatod jól csinálni, mert nincs hol megtanulni, csak ha itt vagy famulus. Én jószerivel ma is kapkodom a fejem. De tudtam örülni, igen.
Nem vagyok olyan jó keresztény, hogy mindent megbocsássak, főleg bűnbánat híján,
viszont egyszerűen kialszom, kiszuszogom magamból. Marton Évának van igaza: olyan korlátozott létszámú a mi hivatásunk, hogy holnap szembe fogunk egymással jönni. Úgyhogy érdemesebb túllépni dolgokon, és megfigyeltem, hogy penitenciának minősül egy új, extra lehetőség biztosítása is. Zavarba hozza a vétkest – és néha átformálja!
A felújított Operaház átadásakor hangzott el az a mondat, hogy 12 év után lehet, hogy menni kell – magára értette, de aztán lábra kapott, hogy esetleg a jelen lévő Orbán Viktor miniszterelnökre vonatkozott.
Viccesnek szántam, magamra vonatkoztatva. Lukács Miklós az az operaigazgató, akinek 12 év után menni kellett – nyugdíjba. Ő 73 volt akkor, én most 56. Egyenes adásban voltunk, és át kellett hidalnom még egy színpadi bútormozgatást. Hát, így sikerült az impró – egy másik választási kampányban.
Királyi páholy és az Operaház teteje
Vidnyánszky Attila nem hirdeti meg egyelőre a következő évadot, önök viszont már 2027/28-ra terveznek.
2029/30-ra is van évadtervünk, egy nemzetközi operaháznál ez normális.
Önt megkeresték már bármilyen tapogatódzó tárgyalásokkal? Annyit lehetett egyelőre nyilvánosan érzékelni, hogy szóváltásba is keveredtek október 23-ával kapcsolatban Magyar Péterrel, aki megüzente, hogy akkorra ne adja ki haveroknak az Operaházat, ön pedig visszaszólt.
A leendő miniszterelnökkel házasságuk utolsó szakaszában kezdtünk összejárni. Vendégségek itt és ott, együtt harmadik helyeken, négyesben. Azért, mert az élet szétsodort minket az utóbbi három évben, az emberi kapcsolatok minimuma meg a szótár ne változzon már, hisz a múlt sem képes erre. Nem adom ki havernak az Operaházat, ő is pontosan tudja. Mindannyiunk miniszterelnöke lesz két hét múlva, közös érdek, hogy megtalálja azt a hangszínt és szószedetet, amelyet használni kell. Az OPERA főigazgatói posztja se alacsony pozíció, hát még a kormányfői: újságírón keresztül nyersen üzenni alakilag sincs rendben. De kilevegőzöm.
Muszáj lesz jó viszonyt ápolni?
Kezet fogunk majd. Ő a Tiszát vezeti, én valaha a Duna TV-t… Mégsem kerülhetjük ki egymást bizonyos helyzetekben, és az Operaház vezetői széke 1884 óta látens miniszterelnöki hatáskör, régi parlamenti jegyzőkönyvek tanúsítják. És biztos maradt bennünk valamennyi közös is.
Piarista diákként jobbközép keresztény kormányzásra készül… vagy tévednék?
Minden gyermekünket piaristák nevelik, magam is a veszprémi ex-piarista gimnáziumban végeztem. A legmagasabb állami protokoll területe az Operaház, de a leendő kormányfő az Eiffel Műhelyházat is jól ismeri. Nálunk balettozott az egyik fiuk, és a parkot avató ünnepség védnöksége okán ők is ott voltak anno Varga Judittal, akit ma is kifejezetten közel érzünk magunkhoz a feleségemmel. Egyszóval nem kell túl magas tolerancialéc felett suhannunk, szerintem menni fog.
Apropó feleség: egészen friss hír, hogy Máthé Zsuzsa beül a Fidesz-KDNP frakcióba.
Zsuzsi öt éve vezeti a KDNP-hez kötődő Szent István Intézetet, 24 órás igazi szolgálatnak láttam, amit életvédelem, genderkérdés, gyerekek és a digitalitás veszélyei vagy a keresztény kormányzás és európai alapértékek kapcsán tettek maroknyi kollégájával. Szimbolikus listahelyen volt, sosem tepert parlamenti székért, most azonban szólította a feladat. Ezek szerint az ország két legszebb épületében dolgozunk majd párhuzamosan a nemzetünkért. Büszkék vagyunk rá a négy gyerekkel együtt.
A Fidelio második felvonását a királyi páholyból néztük, mert éppen nem ült ott senki. Egyébként ki használhatja ezt a kiemelt helyet?
A sajtóban néha előkerül egy protokollszakértő, és elmondja az operaházi szabályokat, én meg nagyot nézek, mert nincs lefektetve, ez maximum szokásjog. Orbán Viktor ragaszkodott hozzá, hogy mindig vásárolt bérletük legyen, a leköszönő miniszterelnök azonban már sok éve nem ült a Királyi páholyban, inkább a mellette lévő kisebb, úgynevezett testőrpáholyt használja. Mások viszont örömmel igénybe veszik.
A közjogi méltóságok?
Igen. Gondolomformán megy, hogy miniszterelnök, államfő, kúriai elnöke, legfőbb ügyész, házelnök és alkotmánybírósági elnök miként használja. A magyar politikum operailag azért nem annyira elkötelezett, hogy ez a hat-nyolc személyiség és családjaik, vendégeik túl sűrűn ütközzenek. Gyakran maradt a páholy üresen, ezért
két éve el is adjuk, esténként minimum egymillió forintért.
A legjobb látószög az Operaházban, és a jegyeink 1 százalékát jelenti ez a tíz szék. Külön szalon, érkezéskor a Királylépcső és számos szolgáltatás jár hozzá, amennyiben kiveszi valaki. Ha felpörög majd az értékesítése, akár 300 milliót is hozhat évente, amit az OPERA gyermekprogramjaira fordítunk.
Az új közjogi méltóságok ugyanúgy igénybe vehetik.
Természetesen. Töprengek, ki volt itt mostanában… Schmitt Pál, Áder János már csak ritkán él vele. Korábbi miniszterelnököt nem láttam itt, a páholyban. Ha jött Gyurcsány Ferenc, ő is megvette máshova a jegyet: Turandoton látta egy kollégám, illetve a KFT Bál az Operaházban című koncertjén.
Orbán Viktor miniszterelnök viszont egy szilveszterkor még az Operaház tetejére is feljutott, ott énekelték közösen a Bánk bánból a Bordalt. Ezt hogy sikerül összehozni?
Ez is lassan hároméves sztori. A miniszterelnök évek óta fel akart jutni a tetőgerincre, lehet, hogy én meséltem róla, lehet, hogy más, akit korábban felvittem. Nem egyszerű túra, néha rákérdeztem, most legyen-e, és 2023 szilveszterén hirtelen igent mondott: az éjfélre kifuttatott előadás után, párás hidegben, petárdafüstös sötétben, szinte háborús zajban vágtunk neki. Mint a Csomolungmára, ide sem jutott fel mindenki, aki elindult, de Orbán Viktor serpa nélkül mászott, és mire mi Varga Mihállyal „csúcsot támadtunk”, ő már visszafele jött. Aztána a fotó miatt csak visszafordult velünk…
Ez nem dokumentumfilm, ez sci-fi
A Fidesz választási veresége óta kétféle magatartást látunk a jobboldali politikai közösségben. Van, aki elkezd bocsánatot kérni, magyarázkodni, mások keresik a felelősöket és a vereség okait. Önhöz melyik áll közelebb?
Egy harmadik út: egyszerűen szomorú vagyok. Veszteség, hogy egy Orbán Viktor reputációjú és tehetségű politikus nem tudja Magyarországot képviselni és vezetni most hosszabb ideig. Pazarlás. Van egy remek Szent Ágoston-i gondolat, kicsit ritmizálom: „Jobb az igaz úton botladozva járni, mint a rossz irányba sebesen haladni”. Jellemző a Fidesz 16 évére: szeplős volt rendesen, de jó irányba haladt. Jelzést adott a társadalom a korrekcióra, ez joga, figyelni kell rá, de túlzásnak érzem a mértéket és az áldozatot. Ha most minden hátraarcot csinál, egy csomó eddig megtartott, a történelmi magyar érdeknek megfelelő vonatkozás visszafordul.
Mire gondol, hogy visszafordulna?
Hadd ne politizáljak nyilvánosan, az OPERÁ-ban az emberektől úgy kérhetek dolgokat, ha nem a megosztást erősítem. A tévéből is kikoptam több éve, nem kell ott okoskodnom, csak opera-ügyben, a bennem élő szavazópolgár véleménye végülis magánügy. Nyilván mindenki fel tudja sorolni azt a négy-öt pontot, ami a Fidesz politikájának sarokköve a családtámogatástól a migráció kezeléséig. De lássuk, mi lesz.
Viszont biztos bekerül majd a spindoctor tankönyvekbe, ahogy ezt a választást megugrották.
Hogy száz jelölt összeharapja az ajkát, és csak egy főhős van, aki viszont bármit mondhat és annak ellenkezőjét is, webkettőn viszi a vállán az egészet, mint egy filmsztár-celeb-influenszer-márkanagykövet. Politikai síkon verhetetlen, hisz a kampányban végig nem azon közlekedett, kerülte, miközben ellenfele ott várta, ahol országgyűlési választásokkor várakozni szoktak. Ez nem dokumentumfilmért kiált, ez sci-fi. Én így tudnám leíró jelleggel összefoglalni. Most már viszont kormányozniuk szükséges.
Nem volt róla szó, hogy változna a családpolitika.
Nagyon jó, ha nem változik.
A mesés meggazdagodások, amit már többek említettek, önt nem zavarták?
Nem politika, de bele tudom sűríteni a mondanivalómat: két nagy projektünk, az Operaház + üzemház felújítása és az Eiffel Műhelyház kiépítése paralel futott. Az egyiket a Strabag vitte el, egy osztrák gyökerű multi, a másikat egy magyar konzorcium, nyilván jómódú tulajdonosok, cégvezetők társaságai. 33 és 55 milliárdos értékben zajlott végül a kettő, és csalódás, hogy soha egyikük sem jelezte, se a multi, se a WHB, hogy figyelj, támogatnálak téged, mert láttam, milyen fontos, drága műfajt visztek: százmillió forintért veszünk egy adag fúvós hangszert, jó? A tao is kicsusszant alólunk, és a mecenatúrától is többet vártam. Nagy sose adott, csak néhány hűséges kisebb, kevesebbet: nekik viszont igazán hálásak vagyunk.
Tehát Csák Jánosnak az a gondolata, hogy majd jönnek a mecénások, nem reális.
Nem indult el, fogalmazzunk így. Lehet mondani, mennyi pénzt költünk kultúrára és mennyit más államok, de ha nem tesszük mellé, hogy adókedvezményekkel a magánszektor máshol még mennyit költ erre, nem kapunk valós képet. Jó lenne az adókedvezmény. De ha én multimilliárdos lennék, a kulturális támogatásért cserébe nem kérnék semmit. Legfeljebb meghívnának a végén, állnék leghátul, nézném, ami a pénzemből épült, és eltöltene a hasznosság érzése. A gyerekeink mellett csücsülve a Sodor-szigeti kis gőzmozdonytól ezt nem sikerült eltanulni – Thomas pedig nem indult a közbeszerzéseinken.
Kint az esőn
Fel van készülve arra, hogy majd lobbizni kell a pénzekért, a költségvetési támogatásért is? Az állami forrás nem lett több, a kulturális intézmények pedig nem lettek kevesebben.
Az elmúlt másfél évtizedben folyamatos infrastruktúra-fejlesztést menedzseltünk a napi művészi működés mellett, hatalmas tehernek éltük meg, de szögezzük le: jó dolgunk volt. A saját beleforgatott forrásainkkal és munkánkkal kiegészítve a kormányzat 100 milliárdos nagyságrendű támogatást nyújtott ehhez,
az Operaház építése, tehát a dualizmus óta nem volt ilyen tolóerő.
A működési támogatás is sokat nőtt, de más eset, mert most is kinn vagyunk az esőn a többiekhez képest. Arányszámítást kell csak végezni: 2011-ben 5 milliárdhoz írhattam kb. 900 milliót, ez volt az állami szubvenció és a saját forrás. Most pedig 19,1 áll szemben majdnem 9 milliárddal, amit idén kell hoznunk bevételként. Óriási összeg, az egész szféra bevételi szummájának dimenziójával azonos. Fél lábbal a szabadpiacon vagyunk, és ennek „ára” jelenik meg a jegyek árában.
Ami akár 50 ezer forint.
Europa Nostra-díjas rekonstrukciónk az Ybl palotában felszámolt 250 széket tűzvédelmi, illetve kényelmi, műemléki és akusztikai szempontok miatt. A helyek ára ab start 20 százalékkal nőtt ezzel, hisz az előadás költségét innentől kisebb nézőtérre lehet csak vetíteni. Esténként 3-400 kolléga dolgozik valós időben, sokszorosa, mint máshol. Óriási iramban működnek a tárak, többet, mint más zenekar, énekkar, táncegyüttes vagy műszak, adatokkal könnyen bizonyítható, ma viszont a 2011-es kereset négyszeresét kapják a kollégák, mindennek pedig ez az ára.
De a jegyet végül ki fizesse meg?
Az állam, amelynek adóbevételét mi, valamennyien adjuk össze, vagy az az individuum, aki meg is nézi az előadást? Mindenképp a magyar polgár fizet, csak így legalább az is áldoz rá egyharmadnyit (a valós helyár a háromszorosa volna!), aki tényleg élvezi is, és így sok külföldi látogatóra is terhelhetünk a költségekből. A működés és az árstruktúra organikus, ha itt meghúzok egy srófot, a távolban is fordul egy csavar, óvnék a kommentszínvonalú ötletektől. Ha tényleg figyeli valaki a számos kedvezményt, korlátozott számban, de hozzáfér a luxuskategóriás összművészeti produktumhoz egy gyorséttermi menü áráért is.
Be tudják azért hozni a közönséget? Finoman fogalmazva nem mindig van telt ház, maradtak is el előadások.
Hadd fogalmazzak még finomabban! Ma maradt 80 ülőhely, tehát „csak” 92 százalékunk van. Egy periférikus mű, egy „antiopera”, a Fidelio esetében remek eredmény, és a másik öt előadás fullon van a sorozatból. Egyedül az Operaház évente már 300 ezer fizető nézőt képes hozni, európai első vonalas, tehát magas árakon, azért ez nem semmi nemzetközi viszonylatban sem. Plusz Eiffel, plusz épülettúrák.
És igen, volt év, a 2024-es sztrájké, hogy az Eiffelből radíroznunk kellett mindent, mert a kisebb nézőtér miatt alapvetően más a szaldója, és ideges takarékoskodásban voltunk a bérkövetelések miatt.
Ez most nem az a szituáció, amikor az irodalom ínyencoperáit vesszük elő szakmányban, most tutira megyünk.
A Fidelio sem játszható agyba-főbe, 2029 márciusában hozzuk újra, hétszer adjuk majd. Viszont a nagy Mozartok, Verdik, Puccinik, Erkelek, veristák, ezek a népszerű címek gyakrabban előkerülnek. És a balettünk immár kétszer annyit játszik, mint 15 évvel ezelőtt, mindig teleülik, ha klasszikus, hát még, ha tütüs, ha Csajkovszkij. Ezzel azonban változtak a műfaji arányok is a szezonban, nyáron viszont mindennap játszunk, és akkor csak operát.
Ez is elégedetlenséget okozott, hogy nem tudnak pihenni: más színházak bezárnak nyáron.
Aki így is kijön az állami apanázsból, megteheti. Mi nem, ráadásul teljesen klimatizált történelmi épületünk turistamágnes, és kultúrára nyáron is van igény. Állunk a vártán mások helyett is augusztus derekáig. Említettem, 1100 kollégát tartunk állásban, így turnusokkal megoldható a teljesen törvényes szabadságolás.
A főigazgatói pozíció 2028-ig betöltött
Az utolsó, még a sztrájkhoz kapcsolódó hír az volt, hogy elbocsájtottak 29 embert – azért ennyit, mert a harminc fő már csoportos leépítésnek számítana.
Végül 26 lett, abból is tízen nyugdíjba vonultak, extra lelépési pénzzel. A korrekció folyamatos, idén is tart, de néhány 1 százalékos leépítés valójában annyi, mintha az Indextől elküldenének egy-egy kollégát – ezt kifejezetten nehéz botránnyá fújni az érdekképviseleteknek. Szemben a versenyszférával, mi komoly végkielégítést is adunk, amelyet még a közalkalmazotti átsoroláskor vállaltunk be.
Fejlődik az operára optimalizált francia gyökerű vállalatirányítási rendszerünk: integrált, mindenki a jogosultsági szintjének megfelelően lát bele. Mi pedig mindent, a munkavégzés mennyiségét és a beosztásokat is. Itt újra lehet, és – a felelősségemből adódik, hogy a takarékosság és a hatékonyság miatt – újra is kell tervezni a struktúráinkat, folyamatainkat. Gyanítom, az adófizetők művészeti, nem pedig szociális működést várnak tőlünk. A karaván pedig halad.
A díszletmunkások körében is béke van?
Igen. Fegyelmezett, szívvel dolgozó nagy csapatról van szó. Adósuk vagyok, de forrásfüggő, nem egyszerű a törlesztés. Ha át tudnánk állni acél zártszelvények helyett alumíniumhasználatra a gyártásban, harmadakkora volna a tömeg, messze nem kellene annyit emelni. Viszont duplájába kerül, tehát évente több százmilliós költés járna vele. Még rágódunk rajta.
A gazdálkodáshoz pedig még csak annyit, hogy most építünk hátul egy termet az Eiffelben, a nagy csarnokon belül, saját forrásból, a Hangár kész lesz őszre.
Muszáj megcsinálni, mert így valósítjuk meg az úgynevezett „térbeli keresztfinanszírozást”.
Koncertek lesznek ott, jobbra hátul, és amit megkeresünk, azzal támogatjuk az operajátszást bal elöl, hogy négy számjegyen tarthassuk a jegyárakat a 400 fős Bánffy terem nézőterén. És jön szeptemberre az operamúzeum, az OperaSafe a Dalszínház utca sarkánál! El fogja tartani magát, mert nagy pincével is bír, ott lesz a Kékszakállú herceg vára szabadulószoba, illetve egy balett tematikájú másik. Márciusban, félkészen kicsit kinyitottuk – nem szerettem volna, ha esetleg visszafordul.
Tehát rövid- és hosszútávú tervei is vannak.
Megtanultam, hogy ezen a poszton a vizionárius szemlélet és az évadtervezés a fő feladat. Persze van a kormányzati kapcsolattartás, besegítek a szereposztásba, sok előadást nézek, de már csak néha mikromenedzselek, mert a helyettesem és az igazgatók – köztük négy hölgy! – ütemesen működtetik ezt a 142 éves monstre intézményt.
Az utat viszont nem jelölheti ki más,
és mivel költségvetési ködben megyünk előre három-négy évvel, a térképet magát is meg kell rajzolnia valakinek. De mondok konkrétumot: szeretnék akkumulátorokat kapni az Eiffel díszletcsarnokának tetején lévő naperőművünkhöz, amelynek teljesítményét ennek örömére meg is kellene háromszorozni, immár tízezer négyzetméren. Remélem, a kormányzati lehetőség megmarad, hogy hamarosan stabilan termelhessük meg a saját áramfogyasztásunkat. Ez win-win fejlesztés lenne, ami jó úton haladt, és ha nem is a Holdról, de az összes Ferihegyen leszálló gépről látszana.
A Tisza programjában az szerepel az operajátszásról, hogy csökkent a színvonala, és hogy szakmai alapon kell újraszervezni.
Mihez képest csökkent volna? Melyik nap? Mely színpadon? Kinek a mércéje szerint? Olyan summázat ez, ami a balettről tudomást se vesz. Senkinek sem lehet megúszni a Magyar Állami Operaház megismerését, ha alapos véleményt akar mondani róla. Csakis szakmai alapon lehet építkezni, például 15 külföldi rendezősztárral dolgoztunk, hogy a külső invenció is jelen legyen. Harminc országban vendégszerepeltünk.
Solymosi Tamás hatalmas ellenszélben művelt a balettel csodát, az is tudja, aki irigyli. Almási-Tóth András zeneakadémiai operaiskolájából kerül ki húsz éve szinte minden magyar énekesünk, komoly, a hajdani mienknél sokkal felvértezettebb színpadi skillekkel. A Verdi-rekviemet is fejből éneklő kórus élén Csiki Gábor személyében nemcsak karnagy, de olyan komplex zenész áll, akire mindenben lehet számítani, és a Jonas Kaufmannal az Eiffelben Sony-lemezt készítő zenekarunk igazgatója, Tóth Sámuel is aktív zongoraművész-karmester. Hajzer Nikolett alatt a gyermekkar komplett produkciók megvalósítására vált képessé.
Kesselyák Gergelyről beszéltünk, de mellette Halász Péterre és a fiatal Hontvári Gáborra építek a dirigensi vonalon, úgy, hogy közben nemzedékeik minden jelentős magyar alakja minden évadban ugyancsak produkcióhoz jut nálunk.
Rajna Martin pedig, ifjú első karmesterünk, mire a mondat végére érek, kétségtelenül világsztárrá lesz.
Áll a pulpituson és megszorozza a színpadi és a zenekari teljesítményt is, ezt pedig muzsikusaink visszaigazolják. Örömmel veszik, ha nyüstöli őket! Ők a művészi munkánk oszlopai. Minderről ilyen mélységben nem szólhat pártprogram, belátom, csakhogy közben ez a valóság. A mai OPERA összehasonlítása a 2011-essel már nem is fair, annyira más képet mutat.
Ön szerint hozzá fognak nyúlni az Operaházhoz?
Bizonyára lenne, aki szívesen vállalná, szép és megtisztelő feladat. És biztos lehet másképp is csinálni. Viszont szolidan jelzem, hogy betöltött a pozíció 2028 nyaráig, és a jogbiztonságon túl van egy cizellált gratuláció is a kinevezésemhez, nem akárkitől. Én ezekhez és az OPERA ügyének méltó, proaktív képviseletéhez tartom magam a kormányváltás után is.
(Borítókép: Ókovács Szilveszter 2026. április 21-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!